A cukrászda
- első rész -

A gyerekkor hétköznapjaiban bementünk fagyizni. Vehettünk 50 fillérért kisadagot, 1 forintért nagyadagot, s ha zsebünk megengedte, a nagyadagot megsokszoroztuk: több vajszínű vanília, fehér citrom, barna csokoládé, rózsaszín, mazsolaszemeket tartalmazó puncs, világosbarna karamell, idővel tejszín, rumosdió, kókusz gombócok sorakoztak a tölcsérben. Néha versenyeztünk, ki tud többet elfogyasztani úgy, hogy ne essen le a fagyi, vagy ne olvadjon át a tölcsér. Vasárnap kiöltözve, s gyakran szüleinkkel mentünk be és talpas üvegpoharakból fa kanálkával kaptunk s ehettünk krémest, habrolót, gesztenyepürét, tortaszeleteket. Hétköznap csak islert, linzert, habcsókot vásároltunk. (Persze, ugye Laci, legtöbbször Hájasék boltjában vettünk olcsó nápolyit, kekszet, csokoládét!)
Az utcai bújócskázásokon, hó- és sárgolyócsatákon, az ólom- és műanyagkatonákkal rendezett „háborúkon”, a focizásokon, a mozin kívül a cukrászda is összébb hozta a falu gyerekeit, minket.
Tizenöt-tizenhat éves kortól megváltozott a menü: sör, narancsos fröccs, vörösbor kólával, röviditalok, cigaretta.
A heti munka vagy tanulás nyűgjét felejtendő szombat délután négy óra körül a 15-18 éves fiatal férfiak megfürödtek, felvették a trapéznadrágot – akinek farmere volt, azt irigyelték –, az éppen akkor divatos inget (egy időben a fekete és a vörös volt a sikk, anyáink átkozódhattak a ruhafestés babrás munkája miatt), a lapos orrú lakkcipőt, megfésülték a fülüket eltakaró (a la Beatles) hajukat, elkérték a zsebpénzt, elbúcsúztak a szüleiktől, s megígérve, hogy 10-kor, de legkésőbb 11-kor hazajönnek, elindultak „a faluba”. A merészebbek, a jobb kiállásúak, no meg, akiknek a szülei megengedték, feltűnően öltözködtek: fekete harisnyanadrág fölé pántos rövidnadrág (a la Kóbor), színes ing vagy trikó, tornacipő (dorcó, dorkó).
Nem indokolatlan a sietség, ötre már félházas a három terem és a kerthelyiség. A bent ülők foglalják a helyet a később érkezőknek. A zenekar próbál, készülődik. Bandi (Szabó András) bravúros dallamot improvizál az orgonán s rámosolyog, rákacsint az őt megtapsolókra – néha kedvese, a mai felesége is beugrott zongorázni, énekelni – Piki (Kerekes József) sem adja alább, kitűnő dobszólót rögtönöz, játékosan meghajol a tapsokra. Próbálnak a belső terem végében, vagy a kerthelyiség betonból öntött színes pódiumán, Bata Sanyi zenétől ihletett falfestménye előtt. A rövid nyári záporok idején a hullámpalával fedett fabódéban játszottak, mentve a szerelést, magukat. A közönséget, helyesebben a vendégeket nem kellett félteni. Mi szórakozni akartunk a villám tüzének, az eső vizének ellenében is!
Házuk, lakásuk közelsége, azonos munkahelyük, érdeklődésük szerint alkottak asztaltársaságokat. Rövid civakodás után összetolták az asztalokat (a kis kerek politúrozottakat a termekben, a négyszögletes, zöldre festett, lemezből készítetteket a kerthelyiségben), elrendezték az ülőalkalmatosságokat (kint a csővázas, léc ülőkés és támlás székeket, bent a süppedős puffokat), majd leültek, hogy azután a hangulat fokozódásával felkeljenek táncolni (a háromszögletű „beton-parketten”, vagy belül a zenekar előtti, két-három pár befogadására képes teremrészben), lengőtekézni, átülni egy másik asztalhoz, vécézni, a túlterhelt pincér késését dühösen felhánytorgatva bemenni a pulthoz az italért.
 Amikor a zene elhallgatott, lejátszották a partit, felálltak a másik asztaltól, elvégezték dolgukat, kihozták, amit kellett, visszaültek az asztalukhoz. Itt ülünk, Károly Feri, Kovács Tibi, Kaló Pista, én… amott – bár velünk egykorúak, de kézilabdáznak, ezért öregebbnek hiszik magukat -  Berta Sanyi, Balogh Robi, Lakatos Laci… az idősebbek asztalánál te, Károly Vili, Kovács Józsi, Nyolczas Karcsi, Varga Pali… és persze lányok, lányok, lányok.
Néha azért keltek fel a helyükről, hogy átmenjenek a „kultúrház” rendezvényére, bálba. Ha véget ért a Tűzkerék, a Hungária, a Gemini koncertje, ha elfáradtak, megunták a báli nyüzsgést, visszajöttek ide. A sötétben vizeltek a bokrokban, és csoportokra szakadva, beszélgetve vagy a zeneszámokat énekelve elhaladtak az iskola, Csiszér doktor háza (Ezen útszakaszon ifjonti hevületükben megfeledkeztek az utca másik oldalán meghúzódó „kiscukiról”, a Jánosik-féle Cukrászdáról, pedig gyerekkorukban de sokszor benyitottak oda, kedvtelve hallgatták a befelé nyíló ajtószemöldökfájára erősített kis csengő hangját, így nem idéződött fel emlékezetükben az öreg Csikla vagy Tóth Vilmos trafikjának „csilingelése”.), elhaladtak az iskolai étkezde, a tornaterem, a napközi épülete, az óvoda, magánházak, Ördög doktor akkori lakása és rendelője mellett, majd gazos üres porta következett – ma „szolgáltatóház” – és meghallották a cukrászda nyitott ablakaiból kizúduló zenét, lármát, látták a kimenekülő cigarettafüstöt.
Amennyiben a cukrászda előtti kerékpártámasztó korlátnál, amelyen gyermeköltővel ezelőtt vidáman bukfenceztek, nem volt verekedés, vagy a pincér nem éppen most penderített ki egy követelőző ittas vendéget, odapillantottak az árokban szunyókáló részegre, akin biciklije, mint egy takaró hevert, a „nagybolt” felé tántorgó kapatosakra, újra beléptek a Vadvirág Presszó ajtaján.
A fiatalkorúak tudták, hogy tizenegy óra lévén kockázatos vállalkozás ez, de próba, szerencse. Nem lett: a bent beszélgető, iszogató felnőttek, apáink, szúrós szemmel néztek rájuk, a faliórára mutattak.
Ők megértették a jelzéseket, elköszöntek és hazamentek.