Egy mondat a jó „zsarnokságról”

                                                                                                                   Rózsa Imre

Aki azt hiszi, hogy csak azért írok csupa jót erről az emberről, az egykori – nekem Örökös – iskolaigazgatóról, mert fia, egyben utódja e poszton a Híradó szerkesztőbizottságának tagja, az nagyon téved, hisz minden gyávaságom ellenére nem vagyok talpnyaló, ami a kisebbik baj, s az se nagyobb, hogy bár jó néhányszor megjelentünk az Igazgató úr színe előtt ilyen-olyan diákcsínyek miatt, az igazgatói iroda – és ez vonatkozik a tanári szobára is – nem tartozik a diákok leglátogatottabb helyiségei közé, nem tudhattuk, nem is akartuk tudni az ott zajló ügyeket, az igazán nagy baj az, hogy bárkit kérdeztem felőle, nem tudott rosszat mondani rá, pedig – mivel meg vagyok győződve arról, hogy „Nincsen Rózsa tövis nélkül” – próbálkoztam boldoggal, boldogtalannal, ám mindegyiküktől ilyesforma választ kaptam, hogy „áldott jó”, hogy „tisztességes”, hogy „szeretetre méltó”, hogy „őszinte, becsületes” ember volt, hogy „nem lehetett rossz, aki példás családi életet élt, két fiút nevelt fel, aki szerette a virágokat, bélyegeket gyűjtött, tenyésztett és versenyeztetett galambokat, egyszerű, már-már puritán életmódot folytatott (persze a gyomor örömeit nem vetette meg!), aki a kis robogóján járta végig a rábízott iskolákat, akinek mindenkihez – még a takarítónőkhöz is – volt kedves szava, akinek az igazgatósága alatt épült meg az új gimnázium, aki ilyen magas színvonalú tanári kart tudott összeverbuválni, akit káromkodni soha senki se hallott, stb., stb., stb.”, és ráadásul én is hiába kerestem, emlékeim között sem találtam „megfelelőt”, vagy amit leltem, balgaságomat bizonyítja, mint például amikor életem első (s eleddig egyetlen) szakmai sikere után telefonon megkeresett a Szolnok megyei Néplap „szemfüles” riportere, s én meg hebegtem valamit, de semmiképp  sem azt, amit aztán az újságban, hogy „diri bácsi”, amin feldühödtem, hiszen az engem ismerők tudják, hogy világéletemben utáltam a negédes-nyálkás kifejezéseket, szóval dühös lettem, no kire?, a vétlen Igazgatóra, és bosszút akartam állni, ami végül is kicsinyesre sikeredett, mert amikor harmadik év végén behívott és terveimről érdeklődött, azt feleltem, hogy „pap akarok lenni” s vártam, hogy ő, a párttag tajtékozni kezd, ehelyett elnevette magát – még a tokája is remegett – és én nem tehettem mást, „megbocsátottam” neki, ennélfogva ezzel az emlékkel sem tudok mit kezdeni, s csüggedten meg kell állapítanom, hogy e személyiség árnyékos oldalának, hibáinak, esetleges tévedéseinek, vétkeinek felkutatása és közzététele a jövő történész nemzedékeinek feladata lesz.