Tanárok, Tanáraim, kivéve a Tanárnő címzettjét, aki középiskolatársam volt

A fátum

Magyar Katalin

Ami tudok, általa tudom.
A reménytelen és gyámoltalan gyerekszerelem örömét, kínját,
/A felső tagozatban évente többször is rendeztünk „klubdélutánt”. Nem
emlékszem, hogy ekkor milyen alkalomból jöttünk össze. Színes krepp-papír
szalagok a mennyezeten. A falak mellé tolt padok, székek. Málnaszörp. Vajas
és zsíros kenyér. Lágy, vagy enyhén kemény beat zene a szalagos magnóból.
Tánc. Tréfás vetélkedő. Az egyik feladatban a táncoló párok az arcuk közé egy
szaloncukrot szorítottak (persze, emlékszem már, Mikulást vagy karácsonyt
ünnepeltünk!) Azok győztek, akiknek legkésőbb olvadt el a cukor.
A tanárnőnek (róla beszél a szöveg) az osztály legvonzóbb fiúja „jutott”.
Idézőjelet használok, mert a tények ismeretében is meg voltam győződve arról,
hogy ez nem a véletlen műve. Féltékeny voltam. Az sem vigasztalt, hogy –
nyilván a fiú felhevültsége miatt – hamar kiestek.
Gyűlöltem mindkettőjüket és nagyon sajnáltam magamat. Csak néztem őket.
Talán a könnyem is kicsordult.
(Tudom, hülyeség, de ma is így nézem a boldog, fiatal párokat. Csak nem
sírok. Kiszáradtam.)
a versenyek ördöngős izgalmát,
/Szolnokról járt ki Újszászra. Ott lakott albérletben férjével, a szintén tanár
zongoristával. Egy verseny ellőtt megkért, hogy vasárnap még menjek el a
lakásukra, hogy ismételjünk. Nem mertem egyedül menni. A férj nem volt
otthon, ő kérdezgetett, én válaszolgattam, a másik fiú pedig unatkozott. Aztán
a tanárnő kiment a konyhába. Mi szétnéztünk a könyvespolcon. Észrevettük Az
emberi test című könyvet, s óvatosan figyelve, hogy a tanárnő észre ne vegye
ügyködésünket, felnyitottuk a nemi szerveket bemutató fejezetnél. A látványtól
és az izgalomtól, hogy meglep, elvörösödtünk. Megúsztuk. Kiszólt: „Kész az
ebéd!” Rántott húst ettünk krumplipürével és valamilyen savanyúsággal.
Másnap nem nyertem a versenyen.
Nem ő tehetett róla./
a szavak bűvöletét,
/Lehettem tán hatodikos, mikor egy iskolai dolgozatom kapcsán – Csokonai
és Lilla elválásáról írtuk – ezt mondta: „Kitűnő érzéked van a drámai helyzetek
érzékeltetéséhez.”
Évtizedekig lappangott ez az emlék.
Mostanság fogom fel sorsomat meghatározó súlyát./

az abszurd szépséget,
/Tőle hallottam először egy drámáról, amelyben egy angol házaspár
vendégségbe megy, s miután megérkeztek, beszélgetni kezdenek. A férj a
feleség lakóhelye felől érdeklődik stb. – fokozatosan döbbennek rá, hogy
ismerik egymást, sőt házastársak. Összeölelkeznek. Akkor nagyot nevettünk
rajtuk.
Mára lefagyott arcomról a mosoly is./
és azt, hogy az emberré válás nemcsak biológiai folyamat.
/Ezt akkor tanultam meg, amikor az iskolaudvaron véletlenül nekiszaladtam
gömbölyödő hasának. Ő, a sokadik hónapos terhes, nem szólt, nem korholt, nem
szidott. Elmosolyodott./
Ha valaki találkozik vele, mondja meg neki, hogy felnőtten is gyermeki
rajongással szeretem.
Mert amit tudok, általa tudom.

Nagykőrös – Újszász

Az Arany János Múzeumban találhatók képek arról a tanári karról, amelyben
a költő majd’ tíz évig tevékenykedett.
Jókai Mór így írt róluk: „A Fiastyúkban nincs annyi csillag, mint
Nagykőrösön volt”.
Újszászon a mi évfolyamunk volt az utolsó csupán gimnáziumi érettségit
szerző társulat. Lett belőlünk Lengyelországban végzett textilmérnök,
Romániában diplomázott olajmérnök, orvos, vasutas, jogász, óvónő… és
tanárok szép számmal.
Pályáink ilyen alakulásában saját tehetségünkön és/vagy szorgalmunkon
kívül nagy szerepe volt tanárainknak.
Nem voltak ők „csillagok”, ha jól tudom, országos hírűvé csak egyikük
vált: az alacsony, vékony ember, aki nekünk latint tanított. Sajnos nem sokáig!
Egyikük ilyen volt, másikuk olyan. Mindegyik értékes a maga módján, és
szándékában segítő.
Amikor emlékezik az ember, válogat. Válogat értékszempontok vagy
rokonszenv alapján.
Válogat, mert bebeszéli magának, hogy szabad.