A Ha én sorozat harmadik darabjában említettem Varga Karcsi nevét, a szőke Indiánét. Nem emlékszem már, honnan ered a becenév, de az nem számít. Semmit sem számít. A barátom volt. Kőműves segédmunkás koromban nem alatta, hanem mellette dolgoztam. Ezt az 1996 szeptemberében született írást az újszászi „bisztróban” mutattam meg neki. Azt mondta, jó. Meg azt, hogy köszöni. Meg azt, hogy igyunk. Ittunk. Aztán meghalt.
                                        
A szőke Indián

Egy fiatal egri együttes számából idézek: „Ó, részeg indián, mit keresel a pálmafán?”
Őt még nem láttam pálmafán. Hazudnék, ha a minőségjelzőt is tagadnám – bocsássatok meg neki, miképpen én is teszem. Visszatérve a pálmafához: Indián szőke és kőműves. Talán a legjobb, akit ismerek. (A felsőfokot vissza szokta utasítani: „A fenét!” – mondja. Nem ezt mondja, de figyelemmel vagyok a nyomdafesték érzékenységére.) Tény, hogy olyan magaslatokat, akadályokat győz le erővel, rugalmassággal, amiket a majmok is megirigyelhetnek.
Magasság-mélység, fent-lent, Mennyország-Pokol: ellentétpárok szerint rendeződik élete. Megélte az emeletek fölötti győzelmek diadalát és az életveszélyes földre zuhanást, átélte a szerelem és házasság boldogságát és a válás ridegségét, a magány hidegségét, át fiai megszületését, és meg kellett élnie azok háládatlanságát is…
Átélte… megélte… túlélte!
Indiánt barátomnak tekintem. Hasonlítunk egymásra a tűz és a víz hasonlatosságával: ő magas, én alacsony vagyok, ő arányos, én ormótlan, ő kőműves, én tanár, ő vakmerő, én gyáva… De miként a taoista fekete halacska szeme fehér, a fehéré fekete, mindkettőnkben van a másikból is.
Micsoda?
Tegnapi beszélgetésünkkor egy tőle szokatlan kijelentést tett:
- Ha valaki nagyon akar valamit, az nem fog sikerülni!
Mi ez, ha nem a távol-keleti bölcsesség sajátos megfogalmazása?
Azt is mondta:
- El kéne menni!
- Hová? – kérdeztem.
- Innen el.
Nem részletezte.
Gondolom, Százhalombattánál is távolabbra gondolt.