(Carlofranco részben felolvasott elbeszélése az én lejegyzésemben, a végén kicsi farkincával)

Az ízek, az illatok, barátom, megfogalmazhatatlanok. Egy-egy szavunk van rájuk, azok is leegyszerűsítők, mintsem találók. A szem leképezi valóságunkat, szavakra kényszeríti szánkat. A szó azonban megőrzi ínyünk, nyelvünk, orrunk titkait. Nem vagyunk képesek leírni egy illatélményt, s egy gerjesztő ízre sincs szavunk.

Idézek Proust könyvéből, Az eltűnt idő nyomában címűből, amit gyerekfejjel olvastam először.  
 „…mikor a régmúltból többé már semmi se marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben mindennél, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriási épületét.”
Proustot egy teába áztatott apró teasütemény íze, illata késztette az emlék jelenvalóságának, a bennünk meglévő egyidejűségnek formába öntésére, engem az a három cent gin, amit az egyik barátomtól elfogadtam. Régen ittam röviditalt, némi unszolás után a borókapálinkát választottam, mert egy időben arra esküdtem. Amikor a pincér kihozta, beleszagoltam, lélekben visszaköltöztem Újszászra, ifjúságom kocsmáiba. Nem hajtottam fel az italt – mint apám szokása volt –, sokáig a számban tartottam, és eltűnt a falu, eltűnt a gin, megjelent egy város, elindult bennem egy történet.
 
Kassai, de inkább košicei történet

A protokolláris dolgok után – a szolnoki megyei könyvtárból tapasztalatcserén voltunk másfél napig Csehszlovákiában – barangoltunk a városban. Nézegettük az üzletek szlovák cégtábláit, magunkban mulattunk rajtuk. Néha jó, ha nem ismer egy nyelvet az ember. Vörös rózsát vásároltunk menyasszonyainknak, Pisti Irinának, én Katónak. Akkortájt itt olcsóbb volt az élet. (Az embereké is!) Estefelé éttermet kerestünk a zápor után felüdült, virágos mellékutcákban. A kitárt ablakokból tévék fénye szüremlett ki. Találtunk egy megfelelőnek látszó helyet. A nevére nem emlékszem, ha tudtam is talán, bizonyos, hogy elfojtottam tudatom mélyebb zugába.
Hangosan köszöntünk. A távoli asztalnál ülő néhány vendég idenézett, aztán elfordították fejüket. Leültünk egy ablak melletti zöld abroszos asztalhoz, félretoltuk a művirágokkal elcsúfított vázát, elénk húztuk a hamutartót. A fehér kabátos, bordó nadrágos, csokornyakkendős pincér korsókkal, áttetsző tartalmú féldecis poharakkal megrakott tálcát vitt, közben hozzánk lépett.
-    Kívánok jó estét! Hozom rögtön a rendelést – suttogta.
„Megfázott”” – akartam kérdezni, de az orromat megcsapta egy régen szagolt illat, a régen ízlelt gin illata.
- Megfázott? – A visszatérő pincér kitűzőjén a Tibor Kovač nevet olvastam.
- Nem.
- Akkor miért suttog?
Nem válaszolt. Tollat, blokkfüzetet vett elő. Várt.
- Mit isztok, lányok?
- Colát.
- Nincsen.
- Mi van?
Mondott valami szlovák üdítőitalt.
- Akkor azt.
- Pisti, neked is jó lesz gin?
- Az se nincsen.
- Az előbb hozott a szomszédoknak!
Felnevetett.
- Az nem volt gin, hanem borovička! Azt is csinálják borókabogyóból, de finomabb, mint gin.
- Legyen az, meg két korsó sör! Enni meg…
- Csak máj van. Meg savanyúság.
- Jó lesz?
- Ha nincs más!
- Nincsen.
- Akkor két üdítő, két fél abból, amit mondott, négy máj krumplival, savanyúság, kenyér.
- A sört kifelejted?
- Ja, bocs, és két sör.
Tibor Kovač meghajolt. Öblös hang hívta a távoli asztalhoz. Odasietett. Hangjukat mérsékeltre fogva sokáig tárgyaltak, közben a vendégek felénk mutogattak. Mi vártunk. Éhesek voltunk. Rágyújtottunk.
Hozta a terítéket. Vártunk.
  Hozta az italokat. Az üdítő és a borovička meleg volt, a sör áporodott, habtalan. Nem nyúltunk hozzájuk. Vártuk a folytatást.
Hozta az ételeket. A zsírjába fagyott, félig nyers májat, a feketedő krumplit, a szikkadt kenyeret, az íztelen savanyúságot. És mintha közben elfelejtett volna magyarul, szlovákul gagyarászott.
- Magyar vagy te? – sziszegtem holtsápadt arcba, de a többiek lecsillapítottak.
- Nem otthon vagyunk!
    Beláttam igazságukat: vendégek voltunk egy sok évszázados magyar városban. Mint ahogy a pincér is, Kovács Tibor. Nemkívánatos vendégek.
Fizettünk s otthagytuk érintetlenül az egészet.
     Távozásunkkor a szlovák vendégek kárörvendően röhögtek, felénk emelték habzó sörrel telt korsóikat.

Végül is azt ettük, amit otthonról hoztunk, de előtte egy füstös kocsmában megkóstoltuk a borovičkát. Nem ízlett igazán, de lehet, hogy a szánk íze volt keserű.

Barátom utolsó szava után egy ideig csendben voltunk. Én szólaltam meg előbb, s mivel egy kicsit én is konyítok az irodalomhoz, Örkény Információ című egypercesének utolsó mondatából idéztem.
 - Nem olyan nagy eset.
Carlofranco szomorúan rám nézett.
- Nem? – kérdezte.