Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Nem annyira szép irodalom Thomazo Hölgyeim és Uraim! Charlie Chaplinről fogok beszélni.
Hölgyeim és Uraim! Charlie Chaplinről fogok beszélni. E-mail
2010. november 21. vasárnap, 14:08

Hölgyeim és Uraim!

Nagy örömmel fogadtam a felkérést, hogy beszédet mondjak városuk filmszínházának megnyitóján. Ahogy a műsorfüzetből is tudják, Charlie Chaplinről, filmszínházuk névadójáról fogok beszélni.

Chaplinről szólni azért is öröm számomra, mert így valami másról és mégis ugyanarról eshet szó. Igen, másról is, talán a kihívás és a megszólíttatás különbségéről elmondhatom azt, ami egy ideje foglalkoztat. Ha valamivel kapcsolatban valaki kihívást érez, akkor meg akar felelni annak, ami igazán nem az „övé”. Test-idegen is lehet, de mégis úgy érzi, hogy tennie, szólnia kell. Teszi ezt kíváncsisága miatt, lelkiismerete parancsára, önteltségében, vagy elhivatottsága hamis képzetében. Felszínre kerülhet a guru-szerep, lehunyt pillákkal révedve a rutinon. Ilyenkor kitapintható a manír, a szélhámosság. Adódhat ez a megfelelni akarás okán, a divat és ne legyünk álságosak, a pénz miatt is.

A barátom azt mondta, hogy pénzért a hülye is tud írni. Szerintem a hülye pénzért sem tud írni, és ha mégis ír, az olyan is lesz. (Természetesen ezzel nem állítom, hogy az okosság és az íráskészség párban járnának, miképpen a hülyeség és a botkezűség sem, nem is beszélve a diszgráfia adta váratlan előnyökről). A kihívásnak engedve mindig fennáll annak a veszélye, hogy görcsössé, vagy felszínessé és főként hiteltelenné válik az így kierőszakolt válasz.

Más a helyzet, ha megszólíttatunk, ha valaminek kapcsán, valamilyen módon jelzést kapunk arra vonatkozóan, hogy a tárggyal, a személlyel, a gondolattal dolgunk, elintézetlen számlánk van. Ha megszólíttattunk, nincs visszatartó erő, nem lehet a körülményeknek szerencsétlen összjátéka. Megkísérelhető az elhárítás, de úgy járhatunk, mint Jónás az ő könyvének írása szerint.

A megszólíttatás valódiságának bizonyítéka maga a létrejött „dolog”, legyen az anyagi természetű, vagy légnemű, akár a gondolat. Ha megszólíttattunk, csak annyi a dolgunk, hogy elfogadjuk azt. Ilyen megszólított ember volt Charlie Chaplin, ami igaz egész életművére, és ez munkált benne a Diktátor forgatókönyvének megírásakor is. Számtalan fenyegető telefonhívást és levelet kapott. A sajtó már akkor megosztottá vált vele szemben, mikor még nem is volt készen a film. Egyre sűrűbben tették fel a kérdést a riporterek:” Kommunista Ön, Charlie?”„Nem kell kommunistának lennem ahhoz, hogy gyűlöljem a nácizmust” – volt ilyenkor a válasz. Az én olvasatomban ez egy humanista megnyilvánulása és semmi más – ha ugyan lehet egy hitvallás ennél több.

Chaplin nem diktatúra és diktatúra között tett különbséget, a Szovjetunió melletti kiállása a „második front” megnyitásának szükségességéről, illetve ennek a szükségszerűségnek a megértéséről szólt. „Hitlert nevetségessé kellett tennem, ki kellett figuráznom. Ha tudtam volna a német koncentrációs táborok borzalmairól, nem forgatom le a „Diktátort; nem fogom tréfára a nácik gyilkos őrületét.” Ne felejtsük el, hogy Chaplin ekkor már világhírű művész, államelnökök vacsoravendége, a legelőkelőbb és legbefolyásosabb társaságok ünnepelt „dísze’” és vagyonos ember. Bármit mond nyilvánosan, annak súlya van, mert Ő mondja.

Chaplinnel kapcsolatban szeretnék szólni a szenvedésről is. Nem szívesen bonyolódnék alkotás - lélektani kérdésekbe, de Chaplin gyermekkorának ismeretében nagy a csábítás. „Aki dudás akar lenni,/Pokolra kell annak menni,/Ott kell annak megtanulni,/Hogyan kell a dudát fújni.”

A fenti idézet eredetileg egy „rabnóta”, és nem is négysoros. Innen vette át József Attila a Medvetánc című kötetének mottójául, így híresült el és lett citátum, mely mindig megtalálta a kapcsolatot a művész szenvedése és műalkotásának létrejötte között. Idézhetném Pilinszkyt, aki Radnóti kapcsán helyzeti zsenialitásról beszél (Bori notesz). Hivatkozhatnék Madách élethelyzete és a prágai szín rokonságára (Az ember tragédiája) és minden, önéletrajzi elemeket hordozó, negatív élményeket feldolgozó műalkotásra.

Annyit szeretnék még elmondani, hogy bármennyire is igazak lehetnek a fentiek, de műalkotás - értsd minőség - nem jöhet létre a szenvedés állapotában. A kreativitást, az alkotóerőt felemészti a szenvedés. Minden erőt felemészt. Ha a szenvedést akarja megjeleníteni valaki, akkor szüksége van annak valamilyen formában történt megélésére, megtapasztalására, de távolságtartásra is attól, a szenvedés múltidejűségére. Amiképpen állítom, hogy a szenvedés gátja a minőségi „dolog” létrejöttének, azonképpen állítom, hogy a szenvedésnek nincs mértékegysége. A szenvedésnek „megélése” van. Nincsen nagy, vagy kevésbé nagy szenvedés és kicsiny szenvedés sincsen.
Ha a bennünket ért bántást, sértést, annak vélt, vagy valós szándékát nem tudjuk a maga helyén értelmezni, vagy feldolgozni, akkor szenvedünk. Természetesen mindvégig lelki szenvedésről beszélek, de úgy gondolom, hogy tudati úton a fájdalomérzet is uralható egy mértékig. („Páros kínt enyhíthet alázat”) Chaplin gyermekként megjárta a maga poklát.

Nem részletezem, hogy a színész apa miként lett alkoholista, és hagyta magára a családot, hogy a harmincas éveiben járó édesanyja hogyan veszítette el a hangját, színészi munkáját, gyermekeit, mindent, hogy végül egy elmegyógyintézetben végezze. A féltestvérek - Sydney és Charlie egymástól is elszakítva éltek, különböző menhelyeken. Ez volt az a háttér, a gyermekkor, Chaplin művészetének élmény-bázisa, mely zsenialitással, maximalizmussal, kitartással és a feledni nem tudás, nem akarás stigmájával párosult.

Ennyi, legalább ennyi kell, hogy Chaplin elkötelezettségét megértsük, a cilindert, a nagyra nőtt nadrágot és a túlrajzolt cipőt viselő ember figurájában. Ezért vette magára a csavargó jelmezét – azonosságban létezve és nem csak azonosulva azzal, soha megtagadva, vagy felejtve London szegénynegyedét, mely gyerekkorának díszlete, színpada és valósága volt egyszerre. Így vette magára a zsidó borbély szerepét a Diktátorban. Itt is a kitaszított, megalázott kisember a főszereplő, akivel azonosságot vállalt – lelki azonossága, megszólítottsága és nem származása miatt. Népszerűségét, befolyását, személyes biztonságát tette kockára, mert így tartotta emberhez méltónak. Nem mérlegelt, tette a dolgát.

A Diktátor alapötlete Korda Sándortól származik, aki: „1937-ben felajánlotta, hogy forgassak egy Hitler- filmet, amely a személyek összecserélésén alapulna: Hitlernek ugyanis éppen olyan bajusza volt, mint a csavargónak”. A forgatókönyv és a film elkészülte két évig tartott.

Bár a Diktátor Charlie Chaplin első hangosfilmje, mégis, inkább nyitási kísérlet a hangosfilm felé és talán ebben rejlik formai zsenialitása, az, ahogy a pantomim és burleszk elemeket felhasználva és életben hagyva hangosfilmet készít. Ismét őt idézem: „Egész Hollywood felhagyott a némafilmmel, csak én maradtam hűséges hozzá. Eddig szerencsém volt. De elkeserítő gondolat lett volna azzal az érzéssel haladnom tovább ezen az úton, hogy a pantomim elavult.” De peregjen a film, és 1940-et írunk.

Az I. világháború képeivel kezdődik a film (1918) geg-dönpinggel, egy ágyú és egy közlegény főszereplésével: az Anti-katona (Chaplin) és az ágyú, (magyar hangja Kövér Berta). Kétbalkezes hősünk megment egy német repülős tisztet, de maga két évtizedig tartó amnéziába esik, s hogy Berta mit tett ez idő alatt, ne kérdezzék. Talán „Ő” is amnéziába esett, vagy rendes obsittal nyugdíjazták a fritzek.

„Milyen hamar megfeledkeztünk az első világháborúról, négy gyötrelmes, öldöklő évről. Milyen hamar megfeledkeztünk a szívfacsaró emberi roncsokról. Akiket a golyó megkímélt, azok sem gyógyultak meg, mert a lelkük sérült”, írja Chaplin önéletrajzi regényében.

A cselekmény bonyolítása szempontjából is fontosak ezek a bevezető képsorok, de talán van egy harmadik síkon történő üzenete is. Amikor valaki nem tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, olyan, mint az amnéziában élő ember. Kimarad az életéből egy időszak, nem éli, vagy nem akarja megélni a világ változását, valamiképpen anakronisztikus jelenséggé válik. Nem kell különösebben lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy tetten érhessük a rendező – színész – zeneszerző - impresszárió dilemmáját a hangosfilm elfogadásáról és a némafilm alkonyával kapcsolatban, különösen akkor, ha tudjuk, hogy Charlie Chaplin minden filmje önéletrajzi indíttatású. Nem vállalkozom a lehetetlenre, nem kísérlem meg elmesélni a filmet. Önök biztosan látták már, biztosan megnézik újra.

Hölgyeim és Uraim! Ez mégis egy némafilm. Ott és akkor zseniális, mikor néma. A földgömbbel labdázó infantilis diktátor jelenete a filmművészet nagy pillanata. Mussolini fogadása a pályaudvaron utánozhatatlan chaplini burleszk. Hitler halandzsa-német kvartyogása, mely röhögésbe fulladt minden vetítésen – szintén némafilmes elem. Van még egy adósságom: a beszéd, Chaplin beszéde a zárójelenetben. Ha a szöveget olvasom, majdnem érzelgős, giccses és közhelyes. Ugyanezt a filmen látva és hallgatva azt gondolom, hogy az évszázad beszéde, ahogy, amiképpen az ott megszületik. Egyszerre hitelesesé válnak a mondatok. Egy ember, fedetlen fővel, kicsit kócosan, kicsit őszesen és nagyon szomorúan beszél hozzánk. Chaplin, a mindig „szomorú bohóc” itt kilép szerepéből. „Emeld fel az arcod, Hanna! Emeld fel az arcod!” Kérés, könyörgés és biztatás.

A „Diktátor” a legnagyobb nézettséget és a legnagyobb bevételt hozta Chaplin számára, mégis, ezzel egy időben lett körülötte ritkább a levegő. Ő, a némafilmek hatalmassága, a mindig földre eső és onnan mindig föltápászkodó ember jelképe a megváltozott világban hontalan lett. „ A modern élet egyre fokozódó bonyolultsága, és a huszadik század mozgató ereje az egyént egyre inkább gigászi intézmények béklyójába szorítja, amelyek politikai, tudományos és gazdasági téren fenyegetik. A légkondicionálás, a szankciók és engedélyek áldozatai leszünk valamennyien”. A sajtóval is megromlott a kapcsolata, mely adócsalással, kommunista szimpátiával vádolta. Szemére vetették, hogy nem vette fel az amerikai állampolgárságot és kétségtelenül igaz, hogy a tizennégy – tizenhat éves lányok voltak a gyengéi. Chaplin így ír a körülötte kialakult hangulatról: „Összefoglalva álláspontomat, azt mondhatnám, hogy hatalmas klikkek és láthatatlan kormányok légkörében sajnálatos ellentétbe kerültem az amerikai közönséggel, és elvesztettem a szeretetét.”
Drága Charlie! Ma már tudjuk, hogy ebben legalább tévedett.
Végül a helyükre kerülnek a dolgok. Talán. Remélem.

(Ez az írás először a huszadikszazad.hu-n jelent meg.)

 

Hozzászólások 

 
#1 Annuska 2011-02-19 17:50
Ha azt mondom rendkívüli volt, akkor keveset mondok....! Halhatatlan!!!! ....és szomorú vagyok, h.sokan (tudjuk kik ők) nem szeretik, sőt gyűlölik, mert "kommunista" volt. Ő nem volt az!!!!!!...., de ha az lett volna...., akkor mi van? A tudatlanság az őrületbe kerget!!!!Chapl in... a zseni!!!!!!!!!! !!!!!!!!!!!!!!! !!!
Idézet
 

Szóljon hozzá!

A regisztráció nélküli latógatók hozzászólásait, csak az adminisztrátor ellenőrzése után jelenítjük meg!
Regisztrálj - mielőtt elviszik előled!

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 425 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs