Ritkán ülök repülőgépre. 

 

Ismerőseim rendszerint mulatnak idegenkedésemen, és lelkesen győzködnek a légi közlekedés előnyeiről... Szkeptikusan mosolygok rájuk. Mindezt magam is tudom, és mégis... Megteszi nekem a jó, öreg gőzös!

 

Tán vallanám be, hogy félek? Hogy túl sokat olvastam már a repülésről, légikatasztrófákról ahhoz, hogy gondtalanul lebegjek órákon át ég és föld között?

 

És ha bevallanám? Menten azt bizonygatná mindenki, mily kevés a valószínűsége a... 

Igazán, kár a gőzért. Ezt is tudom! Egyszerűen, szeretek földközelben maradni.

 

Sajnos, néha ez lehetetlen.

 

Ilyenkor kötelező orvosság az olvasnivaló, egy-egy bőbeszédű utitárs, keresztrejtvény, a kényszerű szunyókálás...

 

Most például, Nagybányától a Prahova völgyéig éppen azzal szórakozom, hogy behunyt szemmel rokonértelmű szavakat gyűjtök egy-egy fogalomra. Jobb híján ez is megteszi. Mellettem harmadikosforma kislány mocorog az ülésen. Csokoládét majszol, hűsítőt szürcsöl, ki-kibámul az ablakon, vénasszonyosan sóhajtozik.

 

Órám szerint valahol Ploiesti fölött járhatunk. Még egy kis kitartás, s nemsokára a bukaresti földön leszünk.

 

Valaki a kabátom ujját ráncigálja.

 

- Bácsi - szólongat a kislány -, kérsz cukorkát?

 

Jó szívvel kínál,elfogadom. De ez csak ürügy számára, mert tovább ficserészik!

 

- Tetszik tudni véletlenül, milyen magasban járunk?

 

- Néhány száz méter biztosan megvan...

 

- És mi lenne, ha most lezuhannánk!

 

Te jó ég, hát ez a kislány is...? Szeme kerekre tágul a rémülettől. Nagy nehezen mosolyt erőltetek az arcomra, s mintha mesét mondanék, eléje hordom, amit a repülésről átéltem, összeolvastam; hogy mi a kényszerleszállás, a légzsák, melyek a legveszélyesebb pillanatok, mit tegyen az ember, ha a hirtelen szintkülönbségtől fájni kezd a feje; és nem érdemes félni, mert a pilótafülkében és odalent felkészült emberek s bonyolult berendezések vigyázzák biztonságunkat...

 

Már a reptér melletti község játékházikói fölött siklunk, lassan elfordulnak alattunk a fővárost koszorúba fogó tavak tükrei, odébb megbillen a Sajtóház televíziós antannája, átseprünk a műút felett s enyhe zökkenéssel a reptér betonszalagjához simulunk.

 

- Igazad volt, bácsi! - ujjong a kislány, illó félelme elszállt, mint nyári fűről a harmat, többé nem is tőrdik velem.

 

Idegesen rágom ajkamat, s csak akkor nyugszom meg végleg, mikor hal kattanással kinyílik a gép párnázott ajtaja.