Minola, a szőke, bűbájos kislány gyakran gondol halott édesanyjára, míg egy nap kiderül, hogy minden, amit a keresztanyja elmondott neki, hazugság. A lány anyja keresésére indul, mikor a lépcsőház liftje szokatlan módon beszélni kezd hozzá és kiderül, hogy nem is a földszint a következő megállás, hanem a varázslatos Lurda! Mino csodálatos barátokat szerez és tanárnője, Soo tanárnő is nagyon kedves. Sajnos hamarosan minden jónak vége szakad, ami miatta és Tom (egy különös fiú) miatt történik. A magas képesség egy részről áldás, másrészről csapás. A két gyerek igyekezete és összetartása sokat segít a Lord elleni küzdelemben. De mi kell még? Vajon sikerül kiszabadítani a barátaikat a fogságból és fény derülhet Minola különös származására is?

1. fejezet

Végtelen sötétség

A sötétségbe burkolózva beszélgettek: nagynéni és unokahúga. Nem volt ez holmi könnyű cseverészés, inkább egy vallomás, amit talán már rég meg kellett volna tenni, de valahogy úgy érezte a „gondoskodó keresztanya”, hogy most érett meg a lány erre igazán…

A hétfő reggelek mindig kellemesen teltek. Bár hozzá kell tennem, hogy ez csak a szünetben volt így. Ma is, mint mindig Minola Phoenix hangos nyöszörgéssel fogadta a napot, majd felült és belebújt puha plüsspapucsába és kicsoszogott a fürdőbe, hogy megkémlelhesse az alvásban elnyomódott ábrázatát. Most igazából nem látszódtak rajta annyira a gyűrődések, amik általában megjelentek rajta. Ettől a megfigyeléstől máris boldogabb lett. Megfésülködött és átöltözött egy lenge nyári ruhába, amit igaz, hogy úgy kapott a turkálóból, de ő nem igazán vett észre rajta semmi szakadást vagy foltot. Öltözködés után bosszúsan vette észre, hogy haja megint összekócolódott egy kicsit és mivel ez őt nagyon zavarta, újra kezdte a fésülködést. Végül egy kis barna, csavart hajgumival fogta fel egyenes (túlságosan egyenes) fürtjeit a feje tetejére. Egészen elégedett volt az összhatással. Mikor mindezekkel végzett, átsomfordált a konyhába. Remélte, hogy nagynénje még nem kelt fel, de ezúttal nem járt sikerrel, mert hétfő volt és ilyenkor jön meg a Hírmondó, keresztanyja kedvenc hetilapja. Hamarabb is rájöhetett volna, hiszen külön feljegyezte magának a naplóba, hogy ma ne keljen fel korán, mert ilyenkor nem zavarhatta meg nagynénjét se csoszogással, se egy ártatlan „Jó reggelt”- tel. Még jó, hogy időben észbekapott, mert ez az egész napját megkeserítette volna.  Igaz, senki sem hitte volna a drága jó, pontos, csinos, jól nevelt Norah Kinsley- ről, hogy megkeserítené unokahúga életét. Minola visszafordult és úgy döntött, inkább nem reggelizik, majd beveti a Lollitól kapott gyümölcszseléket. Hát igen, a drága jó Lolli, őt szerette a legjobban ebben az ócska emeletes házban. Norah néninek bőven futott volna egy kétemeletes családi villára is, de spórolási mániája sajnos pont erre hatott csak ki. Nem csoda, hogy minden ruhája a legmárkásabb divatcégtől volt. Keresztanyja egy neves cégnél dolgozott, aminél már majdnem ő volt a piramis csúcsán. Szerencsétlenségére épp erre a hétre vett ki a néni szabadságot. Az iskola a jövő héten kezdődik, a tankönyvvásár pedig holnap lesz. Már nagyon várja, hiszen találkozhat Molly-val, Fiona-val és Mary-vel. Nem mondaná őket legjobb barátnőinek, de a semminél ők is többek és viszonylag jól meg is értik egymást. Jaj, milyen hosszú volt ez a nyári szünet is!- gondolta, de végül elhessegette a gondolatot, mivel nagynénje lépett be a szobájába. Nem igazán szerette az ilyen betoppanásokat, mert tudta, hogy nem számíthat jobbra, mint egy kérdésre az iskoláról vagy számonkérés arról, hogy mért nem mosogatott el vagy mért nem csinált ezt meg azt. Nagynénje ma épp egy Chanel kosztümöt választott ruhájául, pedig a lány úgy tudta sehova nem készülnek, de lehet, hogy tévedett?

- Látom, már felöltöztél- mondta szokatlanul kedvesen csengő hangon- Úgy gondoltam, hogy ma elmehetnénk egy étterembe, aztán egy mozira is meghívnálak. Mit szólsz, van kedved hozzá?

- Nincs kifogásom ellene- válaszolt gyorsan Minola, mielőtt keresztanyja meggondolná magát. A hölgy erre kilépegetett, majd még visszaszólt a szobaajtóból:

- Helyes, akkor öt perc múlva indulunk.

A lány nem volt meglepve Norah néni hirtelen stílusán, mivel máskor is csinált már hasonlót, mikor rá akarta venni valamire. Múltkor például azért tett ilyet, hogy meggyőzze a balett fontosságáról. Persze nem ért el ezzel semmit, csak „költötte a pénzét és pazarolta az idejét”, ahogy ő szokta mondani. Ez kétségtelenül belátta Mino is, de élvezni sem ő, sem talán nagynénje nem élvezte ezeket a napokat. Kinsley kisasszony mindig valami unalmas háborús filmre hívta meg vagy valami amerikai marhaságra. Egyedül az ebédeket élvezte, mikor bemutatták neki Norah néni legújabb főnökeit és barátait. Ilyenkor mindig erősen felbőszítette keresztanyját és a párkapcsolat jelöltek nem álltak ellent a szórakoztató kacajnak. Nagynénje ezért egyre ritkábban vitte el magával őt megbeszéléseire és randevúira. Ezért kicsit sem érezte életét unalmasabbnak. A „legújabb” barát Peter Mex volt, aki már be is költözött a lakásukba, de emellett fenntartott egy másikat is csak magának és Norah néninek. Már két éve voltak együtt és a házasságot is tervezgették. Ma épp egy megbeszélése volt reggel, de az ebédre minden bizonnyal ő is eljön. Peter két évvel volt fiatalabb keresztanyjánál, de stílusa szerencsére messzemenőkig más volt, mint rokonáé. Harminchat évesen elmondhatta magáról, hogy divatcéget alapított, eljegyzett egy nőt és van egy mostohalánya. Ruhái általában csíkos vagy kockás ingek, amik legtöbbször piros, bordó, kék, fehér és lila keverékei. Nem tudta, hogy tud elviselni egy ilyen szimpatikus fiatalember egy olyan boszorkányt, mint nagynénje. Mivel pont ellentétei voltak egymásnak, ezért mindenki eltöprenghetett rajta, hogy mért pont Norah Kinsley a szerencsés kiválasztott. Több töprengésre nem volt ideje, mert órájára pillantva észrevette, hogy mostohaanyja már cipőjét húzza és átkozottul topog a magas sarkúban. Ez a vészfék volt, ugyanis ha Norah Kinsley mondott egy időpontot, az nem jelentette azt, hogy nem várja el, hogy hamarabb ott legyen valaki. Ez a kopogás volt a vészfék, hogy nagynénje indulásra készen áll és ha nem jelenik meg azonnal, bemegy a szobájába és jól kérdőre vonja. Hát igen, ő sosem verte meg Minot, inkább csak a szavaival fenyegette. Mikor a lány kiért az előszobába, elégedetten vette tudomásul, hogy megint túljárt nagynénje eszén. Gyorsan felhúzta átmeneti cipőjét és indulhattak. Ma a szokott nyári hőségnél hűvösebb volt. Ezt már a lépcsőházban megérezte, de nem szólt, hogy szeretne vissza menni egy boleróért. A lift mindig csikorgott, mikor az ötödikre ért. Végre megérkezett az ő emeletükre, így beszállhattak. Aki lépcsőházban lakik, az általában tudja, hogy az ilyen liftek kicsik, koszosak és tele vannak firkálva. Minola épp az ilyen firkákat olvasgatta, mikor hangos nyekkenéssel megállt a lift. Persze ő azt hitte már megérkeztek a földszintre, ezért tehetetlenül vette észre, hogy az ajtó nem nyílik.

- Beragadtunk! Ne idétlenkedj, inkább nyomd meg a vészcsengőt!- szólította fel mérgesen keresztanyja. Nem szerette a bezártságot, ezért volt ilyen ideges és erre Minola tett még egy lapáttal figyelmetlenségével. A vészcsengőt addig kellett nyomni, míg zöldre nem váltott a körvonala, ami szerencsére igen hamar bekövetkezett. Egy kedves női hang szólt bele, mire a lány kedvesen el akarta mondani a problémát, a nagynéni már oda is hajolt a mikrofonhoz és dühösen ordított bele, mire a kedves hölgy sóhajtott egyet és mondta, hogy hamarosan küld egy munkást, aki majd kiszabadítja őket, majd valószínű átkapcsolt egy másik segélyhívásra.

- Milyen pofátlanok!- bosszankodott Norah néni. A lány nem értette bosszankodását, ezért inkább nem szólt semmit. Fél órát álltak ott, mire megérkezett a segítő, aki kiszabadította őket. A fiú húsz év körüli lehetett és kék kezeslábast viselt, amin itt-ott meglátszottak munkája eredményei, azaz olaj-és festékfoltok. Valószínű ezt a munkaruhát használta szobafestői állásához is. Ezt onnan tudták, mivel erre hivatkozva késett tíz percet. És kérte az asszonyt, hogy ne szóljon munkaadójának. Norah Kinsley nem igazán tartotta ezt hasznos döntésnek, de mivel úgy gondolta így hamarabb végez ezzel az emberrel, megígérte neki, hogy nem árul el semmit senkinek. A fiú hálálkodás képen kezet csókolt a kosztümös nőnek. Ezt a kisasszony nem nézte jó szemmel, de hízelgett hiúságának, ezért nem tolta el maga elől a munkást. Majd mikor végre kijutottak a lépcsőházból, könnyeden fellélegzett:

- Remélem nem vette át a ruhánk az izzadságszagot.

Ezután elégedetten elfordult és a parkoló felé vette az irányt. Minola szörnyű bestiának tartotta az ilyen nőket és szánalommal tekintett az ilyen nők férjeire. Mikor beszálltak a vadonatúj Hondába, Norah néni legmagasabb hangerőre csavarta a zenét és felvette márkás napszemüvegét. Indulás után gyorsan megszagolgatta a kosztüm zakóját, majd fintorgott és beindította az elektromos illatosítót, majd elégedetten nézett az anyósülésre. Mostohalánya pillantása nem esett kedvére, ezért gyorsan hozzáfűzte:

- Szerintem lassan illene már kicsit kisminkelned magad. Jó is, hogy eszembe jutott, majd beugrunk venni valami sminket. Rám is rám férne már egy kis változtatás- mondta és szemei alatt kezdte el keresgélni a karikákat. Ez a tevékenysége kacajra invitálta Minolát, aminek akárhogy is: nem tudott ellenállni. Nagynénje úgy nézett rá a visszapillantó tükörből, mintha unokahúga helyett egy elmebeteg foglalna helyet mellette. Erre a lány magába fojtotta a mosolygást. Kényelmes volt ez az autó, bár nem értette, hogy miért adta ki érte azt a rengeteg pénzt. Elhatározta, hogy ő beéri majd egy régi bogárral is. Közben megérkeztek a város legelőkelőbb vendéglőjébe. Mona Lisa Étterem a neve, mivel a tulajdonos kedvenc festője Leonardo da Vinci. Az épületbe csináltatott egy ugyanakkora másolatot, mint az eredeti festmény. Érdekessége a fogadónak továbbá az is, hogy da Vinci korához hűen van berendezve és mindig félhomály uralkodik benne. Egyébként meg minden benne volt, mint a luxusétkezdékben, ezért ide járt a város krémje. Sőt, egyszer egy olyan pletyka is szárnyra kelt, hogy Stella Collode idejött tárgyalni az egyik filmgyárral. Azt nem lehet tudni, hogy csak a tulajdonos terjesztette-e el vagy tényleg így volt-e. Mindenesetre szeretett ide járni. Ma rántott sajtot és sült burgonyát rendelt. Hozzá sprite-ot és desszertként mignon-t. Nagynénje beafsteak-et, szénsavmentes ásványvízzel, desszertnek Rózsa-tortát rendelt. A pincér a jól ismert Roseline volt, aki kedvesen és készségesen várta vendégei rendelését. Ebben az étteremben úgy tartotta a szokás, hogy az ételeket nem ugyanaz a pincér szolgálta fel, mint aki felvette a rendelést. Ma épp Daniel volt szolgálatban, aki most sem mulasztotta el megdicsérni a hölgyek eleganciáját és Minola füle mögül még egy rózsát is előkapott. A lány kicsit szégyenlősen elpirult. Szerencsére nagynénje nem kapott dührohamot attól, hogy kifelejtették a virágosztásból. Pár perc múlva megérkezett Peter Mex is, aki oldotta a hangulatot egy orchideacsokorral, amit selyempapírban hozott kedvesének. Az orchidea volt Norah Kinsley kedvenc virága, ezért nem felejtett el panaszkodni, hogy ő nem kapott rózsát Danieltől. Mex könnyeden más felé terelte a szót. Beszámolt róla, hogy cége ezentúl gyerek –és tini ruhák tervezésével  és gyártásával is foglalkozni fog. Felkérte mostohalányát, hogy legyen a kollekció divatarca, mert többségében az ő ízlésének megfelelő ruhákat fognak majd varrni. A lány kissé megilletődött az új feladattól, de szívesen elvállalta. Mikor végeztek az ebéddel, Peter azt mondta, még vissza kell mennie a munkába, de vacsorára otthon lesz. Norah néni feltétlen fontosnak találta, hogy mozi előtt elugorjanak a drogériába is. Minola a boltban kínok kínját állta, mivel nagynénje elhatározta, hogy kap egy a bőréhez illő alapozót, púdert, szempillaspirált, szemceruzát és szájfényt. Mire kiléptek a butikból, teljesen megváltoztatták egyszerű, kislányos arcát. Saját magának kicsit furcsa volt, de ez még semmi volt ahhoz képest, hogy keresztanyja bevezette egy szemüvegkészítő szaküzletbe, ahol vett neki egy fekete keretes szemüveget, persze csak álszemüveget, hogy ne romolhasson tőle a szeme. Végül a fodrász szalonba tértek be, ahol Minola haját hullámosra változtatták a virágalakú szilikonos csavarókkal. Ez az utolsó mozzanat még egészen tetszett neki is, de az előzőek… A mozi előtt Norah néni kiválasztotta a filmet. Már a címe is maga az unalom volt: Cédrus. Néha elbizonytalanodott abban, hogy nagynénje valóban kőszívű-e vagy csak úgy tesz. Mert a filmválasztásai igencsak romantikusak. Vagy talán Peter meglágyította a szívét? Nagyon uralkodnia kellett magán, hogy ne vágja hanyatt magát a nevetéstől. A néni szúrósan tekintett le rá, mire ő a leghalványabb mosolyt is eltüntette az arcáról. A mozi előtt már eleve lehetett sejteni valamit: nem azért nézik meg ezt a filmet, mert Norah néni ilyen maszlagízlésű, hanem, mert nem tudja, hogy mostohalánya egyáltalán nem érdeklődik az érzelgős hollywood-i filmek iránt. Ebből látszik, hogy a lány és nevelőanyja egyáltalán nem ismerik egymást. Norah néni megpróbált hatásosan ál-nevetni több-kevesebb sikerrel. A kicicomázott alkotás egy egyszerű szingli nőről szólt, aki nem tudott mit kezdeni magával és a végén mégis társára akadt. A legcsöpögősebb, legmázgásabb történet, amit látott életében. A film végére már tudta, hogy nagynénje valamit akar tőle, különben nem választott volna az ebéd mellé filmet is. Legutóbb arra akarta megkérni, hogy ne költözzön kollégiumba. Ekkor sikerült meggyőznie, de ez még nem jelent semmit. A kollégiumot is csak azért találta ki, hogy megrémítse, mert bármilyen furcsának is tarthatjuk a dolgot, Norah néni nagyon aggódott unokahúgáért. Ennek okát senki sem tudta... A mozi végén rögtön a könyvesboltba mentek. Minola érezte, hogy ez a legfelsőbb határ nénikéjénél. könyvet vesz neki. De mit kér cserébe? Szóval el akarja varázsolni. Norah néni tudta, hogy a lány a legjobban a könyveket szereti, ezért most kijelentette, hogy választhat kedve szerint egyet. Mino jól kiismerte magát a boltban, mivel gyakran járt ide, ha elkészítette a házi feladatát és olvasni szeretett volna valami „új” könyvet. Legújabb mániája egy vámpírpárról szólt. Egyszerűen magával ragadta a vaskos kötet, igaz még csak a felénél tartott. Ezt választotta, bár tudta, hogy nagynénje nem örül neki, hogy ezt olvassa. Bár a kasszánál meglepődve tapasztalta, hogy választását nyugodt mosollyal nyugtázta. A könyv nem volt olcsó, de keresztanyját láthatóan ez sem izgatta. Mikor hazaértek még akkor sem tűnt fel neki Minola hitetlenkedése, vagy talán mégis, csak el akarta hitetni, hogy mit sem vesz észre mindebből? Talán... Hagyta, hogy olvasson. Olvasás közben nem gondolkozott, csak a könyv volt vele és semmi más. Ilyenkor se látott, se hallott, csak a könyv ropogását hallotta és az oldalak zizegését figyelte, néha pedig beleszagolt a könyvbe. Épp ez utóbbinál vette észre, hogy Norah Kinsley ott áll az ajtajában és maga feledkezetten bámulja őt. Még sosem látta ilyennek és talán egy kicsit meg is lepődött ezen a különös viselkedésen. Pár pillanat múlva már minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, de ez a pár pillanat is rengetegnek időnek tűnt. Keresztanyja rögtön meg is ragadta az alkalmat és kihívatta a konyhába. Kényelmesen elhelyezkedtek a fotelekben és nagynénje belefogott mondandójába.

- Mondanom kell neked valamit, amiért mindenféleképpen haragudni fogsz rám. Talán örökké nem látlak viszont, pedig hinned kell nekem, mindent a te érdekedben tettem.

Ebben a percben, mintha megállt volna az idő és a lány felnézett, szemében kíváncsiság fénye tükröződött. Ez a pillantás láthatóan összezavarta Norah-t, de folytatta:

- Réges-régen, éppen húsz éve kezdődött ez a viharos történet. A novemberi köd súlyos takaróként szállt a bentlakásos iskola falaira. Az ablakok mögött mosolygó gyermekarcok tűntek elő-elő. Az egyik mögött két lány üldögélt és suttogva osztották meg egymással titkaikat. Halkan kacagtak és közben egymás haját fésülgették. Mindkettejüknek vállig érő hullámos, vörös haja volt. Az új fiúról beszélgettek, akit épp aznap helyeztek az osztályukba. Azt mondták, hogy nagyon tehetséges. A két lány persze nem a tanulásról beszélgetett: egyikük épp a fiú izomzatát ecsetelte, a másik pedig az ifjú nevének szépségéről áradozott: Peter. Ó, igen a két kamaszlány ekkor még mit sem sejtett arról, hogy ez a fiatalember fogja egyszer elválasztani őket egymástól. Jó pár év múlva, a diploma megszerzése után történt. Egy nap erős dörömbölés hallatszott a bérelt lakás ajtaján. „Asszonyom, asszonyom, engedjen be gyorsan!”- kiáltotta be valaki. Én gyorsan kinyitottam és egy csuromvizes cseléd lépett be rajta. Mintha dézsából öntötték volna, úgy esett az eső. A nő, mintha kétszáz évvel hamarabb élt volna, elvezetett egy viktoriánus házba. Mihelyst kinyitotta az ajtót, én rosszat sejtettem. Az emeletről hangos örömkiáltások hallatszottak le. Gyorsan felrohantam lépcsőn és a hang nyomába eredtem. A küszöböt átlépve pillantottam meg összeölelkezve a nővéremet és Peter-t, no meg újszülött gyermeküket. A kicsi pólyába bugyolálva feküdt édesanyja karján. Így szóltak hozzám: „Gyere, nézd meg te is, Norah! Nem akarod karon fogni?” És erre eltolultak érzelmeim a dühtől. Még hogy nézzem meg, fogjam meg örök szerelmem és nővérem közös gyermekét? Soha! Inkább sietősen elhagytam a szobát és szörnyű megbízást adtam a szobalánynak. Másnap reggelre teljesítette. Éjjel elrabolta a kicsit és egy másik, halott csecsemőt tett a helyébe. Én másnap elhagytam a várost és szeretett nővéremet sosem láttam viszont. Igaz, elég esetlenül hangzik, de én egyedül Peteren akartam ezzel bosszút állni. És ezt a gyereket máig magamnál tartom és a szülei hibája miatt büntetem. Peternek engem kellett volna elvennie!

Minola szemébe könnyek tolultak, de csakhamar leküzdötte őket és az érzései helyét a harag váltotta fel.

- Hogy képzelted? Ezért büntettél ennyi ideig engem?! És mit tettél az anyámmal?- hirtelen olyan felnőttesen kezdett gondolkodni, maga sem értette, miért. Nagynénje válasz helyett elfordította a fejét és arcán patakokban folyt végig a szempillaspirál és az alapozó.

- Sajnálom, Minola! Mit mondjak, hogy megérts?!

- Semmit! Épp eleget használtad a vörösre festett ajkaidat! Most én mondok valamit: elmegyek tőled, megkeresem anyát, addig is, az osztálytársaimnál fogok lakni, majd azt mondom, üzleti útra mentél. És meg ne próbálj közbeavatkozni!- majd fogta magát és elrohant a szobájába.

- Meg fogod találni, ha itt lesz az ideje- kiáltotta még utána nagynénje. De már nem hallotta.

 A kis utazótáskáját választotta, melybe éppen annyi ruha fért bele, mint amennyire szüksége volt. Nem tudta, pontosan kihez fog menni, de ebben a pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy van még ezen a világon egy olyan ember, aki szereti és szeretni fogja. Legkedvesebb ruháit gyorsan dobálta bele a foltokból összevarrott táskába. Miután mindezekkel megvolt, kilopakodott a szobájából és búcsút intett a lakástól. Norah Kinsley valószínűleg bent ült a nappaliban, aminek az ajtaja csukva volt. Kinyitotta a bejárati kaput és kilépett rajta. Kicsit furdalta a lelkiismeret, de büszkesége nem engedte, hogy visszalépjen és elköszönjön. Lehurcolta a lifthez a csomagokat és megnyomta a gombot. Hamarosan meg is érkezett, mivel senki más nem hívta. Minola megérintette a földszintjelzésűt is és várta, hogy leérkezzen, de hiába, várt, várt… Nemsokára egy hang mondott be valamit:

Üdvözöllek kedves Minola Phoenix! Ne izgulj, nem akadt el már megint a lift, de az való igaz, hogy egészen másfelé megyünk, mint ahova szándékoztál. Most útban vagyunk Portox felé, a Tündér- és Mágusakadémiára. Pár perc múlva megérkezünk Lurdába, ahol minden tanuláshoz szükséges dolgot beszerzünk. Ne aggódj, attól, hogy engem egyelőre nem látsz,az nem jelenti azt, hogy itt sem vagyok. Kiszálláskor ügyelj rá, hogy be ne akadjon a kabátod az ajtóba, és igen, öltözz át, mert odakint hideg lesz. Megtalálod a ruhásszekrényt a jobb oldalon?

A lány bólintott és igyekezett izgalmát palástolni. Odalépett a jobb oldalra, ahol azon nyomban megjelent egy teli ruhásszekrény. Belül sem volt kevésbé izgalmas, mivel telis-tele volt Minola megtervezett ruháival. Igaz, nem az igazi trendi darabok, az tény és való, de a lány nagyon vonzódott a régies holmikért. „Végül is az a lényeg, hogy jól álljon”- ezt egy neves divatdiktátor is kijelentette.

- De hisz ez a téli kollekcióm!

- Nem mondtam volna, hogy a Varázsvilágban épp tél van?- kérdezett vissza a kedves pilótanő.

Minola felvett egy csinos nadrágszoknyát, hozzá a bundát, a karmantyút és a piros prémet. Végül a fejére illesztett egy elegáns ciklámen kalapot. Mikor mindezek rajta pompáztak, kecsesen körbefordult, hogy megnézze magát a lift koszos tükrében. Elégedett volt a látvánnyal, s hogy kissé idősebbnek tűnjék, felkontyolta vállig érő mogyoró szőke haját.

- Szavamra mondom, igen elbűvölő jelenség vagy! És ezek a ruhák, ugye nem bánod, hogy kölcsönvettük a vázlataid?- kérdezte a hang.

- Ó, dehogyis, sőt, nagyon köszönöm, hogy meg tetszett varratni. De, ugye most nem álmodok és két perc múlva felébredek és sajnálom, hogy csak álom volt…

- Ugyan! Tegezz csak nyugodtan. Egy osztályba fogsz járni a lányommal és a fiammal a Mágusképzőn.

- Nagyon örülök, legalább valakit ismerek majd…

- Egyet se félj, az osztályból mindenki új, mivel az akadémiára csak tizenkettedik életévét betöltött személy jelentkezhet, még akkor sem biztos, hogy felveszik!

- És honnan vagy olyan biztos abban, hogy engem felvettek?

- Majd meglátod, az alapokat már tudod! Te magad tettél rá bizonyságot azzal, amit az imént tettél, aminek alapja az elszántság. Ez az alapja minden varázslásnak. Ha ezt nem birtokolja a tanonc, akkor nem jut sehova. Benned meg van minden tehetség, hogy híres mágus légy!

- Anya is varázsló?- kockáztatta meg a kérdést Minola.

- Igen, és édesapád is nagy mestere.

- Mesélj még apáról, nem nagyon hallottam róla Norah nénikémtől.

- Hát igen, Norah néni egyáltalán nem szerette. Mikor beállított a két lány közös házába, Norah néni azt hitte, hogy őt akarja feleségül venni Peter…

- És ezért megutálta őt- fejezte be a mondatot Minola- De hol laknak most?

- Igen… Pontosabban, talán nem is, mert mindig is szerette, de utálta is egyben, amiért nem ő lett a felesége. Azt senki sem tudja, hogy hívják most édesanyádat és azt sem, hol lakik, ugyanis bujkálnia...

- Rendben- engedett a tudakozódásból a lány és megtámaszkodott az alumíniumfalban. Pillanatok elteltével valóban megérkeztek. A varázslatos világ különös bizsergéssel töltötte el Minolát. Egyszerre érzett vagy százféle illatot: tömjént, mazsolát, fahéjat, vaníliát, csokoládét... Ahogy kiszállt, a lift máris eltűnt.

- Na, hogy tetszik?- kérdezte egy fekete hajú nő, aki a semmiből pattant elő.

- Te vagy…

- Clarissa, de szólíts csak Clare-nek.

- Rendben Clare! És mondd, miket kell megvennünk?- erre a nő egy hosszú listát vett elő a fura kabátjának az ujjából.

- Nyugodj meg, Lisa majd segít. Nekem van egy kis dolgom, amit el kell intéznem.

- És hol van Lisa?- kérdezte aggodalmasan Minola. Ekkor a nő csettintett egyet és a lánya nevét mondta, mire az megjelent. Ébenfekete hullámos haja és zöld szeme volt. Elisabeth Watsonként mutatkozott be. Clarissa gyorsan elmormolt valamit, a levegőbe emelkedett, majd tovasuhant.

- Már rég megkértem rá, hogy tanítson meg repülni, de azt mondta, hogy majd megteszi, ha itt lesz az ideje- mondta anyja után nézve Lisa. Minolának rögtön eszébe jutottak nagynénje szavai. Úgy tűnik itt minden a maga idejében következik be. Clare valóban jól mondta, mikor a hidegre figyelmeztette őt, mivel hamarosan megpillantotta az első hópihét a kabátján. Lisa javaslatára karöltve járkáltak a zsúfolt utcákon, hogy el ne tévedjenek. Út közben betértek a Gyömbér és Vanília nevezetű étterembe, ahol bekaptak egy gyömbéres pudingot és megittak egy forró csokit. A fizetés is teljesen más volt, mivel itt arany tallérokat adtak az árukért cserébe. Minola és Elisa mindketten a Képzőtől kapott zsebpénzből fizették a holmikat, a vásárlás után pedig betették a bankba a megmaradt tallérokat. Lisa említette, hogy lehet nyerni, ha beteszik, de Mino erre nem igen figyelt, csak kicsit kamatoztatni szerette volna a pénzt, amit kapott. Egyik meglepetés a másik után érte, mikor megnyerte a fődíjat a tízezredik aznapi belépőként. Ez tízmillió aranytallért jelentett, ami rengeteg pénz volt ahhoz képest, hogy a lányok csak 7-7 tallért fektettek be. Minolát és újdonsült barátnőjét nem győzték kérdezgetni a különféle varázsmagazinok és tündérlapok:

- Én a Tündi-Bünditől vagyok lányok! Honnan jöttetek? Kik a szüleitek? És nem utolsó sorban: mire fogod költeni a pénzt?

- Megosztod a barátnőddel?- kérdezte egy másik rámenős riporter. Végül Lisa anyukája tudta csak kimenteni őket a tömegből. Egy villamoshoz vezette őket, ami természetesen megint csak nem volt szokásos, mivel egy lebegő sínen száguldozott. Ez vitte őket egy hegyi felvonóhoz. Itt négy személyes kabinokba szállhattak be a diákok. Clare segített a csomagok felpakolásában a siklóra. Velük egy kabinba került még Lisa bátyja, Tom, és a barátja Clark. Elisa szerint Clark nagyon helyes fiú, azaz tetszik neki, gondolta magában Minola. Szerinte inkább Tom volt helyesebb, de ezt nem említette barátnőjének. Tom már tizenhárom éves volt. Haja ugyancsak fekete, mint húgáé és anyjáé, és azok a kék szemek! Igazából nem volt neki szimpatikus, sőt! Udvariatlannak és gorombának találta. Húgával is kimérten viselkedett, ráadásul a barátja humorát sem vette észre, akit ez láthatóan nem izgatott. Clark szőkés vörös, barna szemű, magas ifjú volt. Állítása szerint születésük óta ismerték egymást Thomasszal. Thomas ezt nem tanúsította, hanem olvasott tovább. Mino óvatosan megkérdezte mit olvas, erre ő ennyit mondott:

- Sötét mágiát. Ezt nyúlszívűek nem olvashatják!

Erre a lány úgy tett, mintha nem is hallotta volna a sértő választ és tovább csevegett. Ő megpróbált kezdeményező lenni, de Tom ezt nyilván észre sem vette, vagy csak nem is akart tudomást venni róla.

- Látom, nem vagyok túlságosan jó társaság- fejezte ki Minola enyhe gunyort sűrítve megjegyzésébe, majd elmosolyodott és így folytatta:

- No és ti is biztosan így vélekedtek, ugye Lisa...?

Két másik társa hangosan nevetett, hogy figurázta ki Tom hangját és beszédstílusát, majd a további úton végig tréfával ütötték el az időt. A lány előbbi szavaira a fiú szinte láthatatlanul megemelte szemöldökeit és ajkait akaratlanul is mosolyra húzta. Szerencséjére ezt senki nem vette észre, különben biztosan ráfogják, hogy nem is gondolta komolyan az előbbieket. Valóban ez így is volt, de egyelőre erről senki sem tudott. Egyébként meg neki nem volt szimpatikus a lány és valahogy csak le kellett ráznia magáról azt a furcsa kíváncsi pillantást!

 Mikor felértek a hegyre, hatalmas, pompás kastélyszálló látványa terült a szemük elé. Mögöttük nagyobbak utaztak, egy sereg fiú. Egész úton bohóckodtak és kiparodizálták a lányokat. Előttük körülbelül velük egy idős lányokat fedeztek fel, akik minduntalan hatalmas kacagásban törtek ki. Valószínű, hogy a fiúkról lehetett szó, mivel folyton hátratekingettek és integettek Clarknak. Clark mindig kedvesen visszaintegetett, de látszódott rajta, hogy csak Lisa foglalkoztatja. Hamarosan megállt a felvonó és kiszálltak. Egy magas, fiatal nő várta őket és mindegyiküket kisegítette. Tom ezt is elutasította. A nőnek hosszú, hullámos, vörös haja volt. A vállára omló zuhatag gondosan kifésülve.

- Szervusztok! Én Jane Soo vagyok, a csoportotok vezetője. így négyen lesztek egy szobában, természetesen a hálótok két részre van osztva. Egyébként én leszek a bűbájok és ellenvarázslatok tanítója. Kérlek benneteket, mutatkozzatok be! Kezdd mondjuk te!- mondta és Clark-re mutatott.

- Én Clark Adamson vagyok.

- Én Elisabeth Watson vagyok, nagyon örülök tanárnő.

- Én Lisa testvére, Thomas Watson vagyok. Sajnos…

- Én pedig Minola Phoenix- ebben a percben a kifésült, vörös haj megborzongott.

- Örülök mindnyájatoknak. Megmutatnám a szobátokat. Ezután pedig az ünnepélyes süvegválasztás következik, ami eldönti, hogy milyen mágusok lesztek.

- Lehetünk tündérek is?- hangzott a kérdés Clark szájából.

- Még az is megeshet…- válaszolt sejtelmesen Soo tanárnő. Aztán megindult a hatalmas kovácsoltvas kapuhoz. Elmormolt egy varázsigét, mire az kitárult és üdvözölte őket.

- Üdvözöllek benneteket Portoxban. Érezzétek jól magatokat és jól tanuljatok ám!- intette őket. Beballagtak a színpompás kertbe, ahol ezer meg ezer ismeretlen virág és fa volt ültetve. Látszott, hogy egy labirintus vezet a kastélyba. A havas táj egyszerűen lenyűgözött mindenkit. A tanárnő intett, hogy mindenki induljon el a maga útján. Először Tom vágott neki, majd Minola, végül a két félősebb gyerek is nekivágott, de ők egy labirintusba mentek be. Minola hangokat hallott, ami, magában azt bizonygatta, hogy semmi más csak a körülötte menőké. De nem az volt. Hirtelen egy szellemmel találta szemben magát. Nem akart sikítani, mert nem ijedt meg tőle. Ezen láthatólag a kosztümös lovag is meglepődött.

- Örülök, kedves… Hogy is hívják Madmousille?- kérdezte és megemelte hatalmas tollas kalapját. Erre a lány kedvesen pukedlizett és így szólt.

- Az én nevem Minola és magában kit tisztelhetek?

- Sir Patrick a nevem, hölgyem- válaszolt, aztán szólt Minolának, hogy kövesse, mert kivezeti. Mino igyekezett odafigyelni a lába elé, de így is néha el-elcsúszott egy-egy csúszós jégtáblán. Ilyenkor Sir Patrick felsegítette és megkérdezte, nincs-e semmi baja. A lány mindig megcsóválta a fejét és bájos mosollyal viszonozta az aggódást. A szellem valóban kivezette a sövények közül. Minola előtt csak Tom érkezett hamarabb. Igaz, a látványa inkább egy vadkan előli menekülésre emlékeztette a lányt. Épp ekkor érkezett meg Soo tanárnő is, természetesen légi úton. Aggodalmasan pillantott a fiúra és a sebeire. A ruhája megszaggatva, arcán egy horzsolás, szája sarkából pedig csepegett a vér.

- No, csak nem találkoztál a vaddisznóval?- kérdezte egy idősebb férfi, aki most lépett ki az iskola óriási kapuján. Hosszú, térdig érő fekete kabátot viselt és kecskeszakállt viselt. Épp ezt vakargatta, mikor a további két szobatársunk is szélsebesen kifutott a harmadik járaton.

- Hadd mutassam be nektek Morgan professzor urat, az Akadémia igazgatóját- mondta Soo tanárnő és a kecskeszakállú felé biccentett. A gyerekek illedelmesen köszöntek. A professzor most aggodalmasan nézett Tom véres sebeire. Még most is ott szorongatta a fekete borítójú könyvet a hóna alatt. Az igazgató elkérte és megkérte a bűbájoktatót, hogy hozza egy kicsit rendbe az avatásra. Mikor Jane tanárnő éppen a gyógyfüvekről konzultált vele, váratlanul felcsapta a könyv fedelét.

- Ó, ez a Robinson Crusoe! Gyerekkoromban imádtam ezt a történetet!- mondta és Tomra kacsintott.

- Ez az a híres sötét mágus könyv, ami nem való nyúlszívűeknek?- csattant ki váratlanul Minola és szánalommal nézett Thomasra. A fiú nem szólt semmit, de jó erősen elöntötte az arcát a pír, ami arra vallt, hogy csak fel akart vágni a többiek előtt. Ekkor a tanárnő megmentette, a gyógyításra fogadkozva felkísérte a fiút az emeleti betegellátóba. A professzor azt mondta, majd ő felkíséri őket a szobájukba. Lisa utána szólt:

- Tanár úr! És a csomagjaink?

- Ja, igen!- csak ennyit mondott és elmormolt valamit. Ezután azt mondta, hogy már mindent elintézett. Egy hosszú kacskaringós lépcső vezetett az emeletre. Itt lehetett vagy öt szoba, amikből éles zsibongás hallatszott ki. Az egyik szoba ajtajára ezt írták ki arany betűkkel:

Arany baglyok

- Ez a mi szobánk?- kérdezte ámuldozva Clark.

- Igen, úgy gondolom, megérdemlitek- szólt az igazgató, majd kedvesen elköszönt dolgaira terelve a szót. Mikor hirtelen eltűnt, lassan benyitottak és először a lányok szobarészét pillantották meg. Két baldachinos ágy állt egymás mellett és kétoldalt egy-egy fésülködő szekrény és egy-egy ruhásszekrény. A két szekrény mellett japán díszítésű selyemparavánok álltak. A két szobarész között egy hatalmas üvegajtó nyílt egy elegáns kis balkonra, amin állva észrevették, hogy pont a palota közepében van a szobájuk. Az erkély felett ott lógott a vár címere, amin négy arany bagoly ült egy könyvön. Hamarosan kopogás zavarta meg a nézelődést. Mikor szabadot mondtak, egy hordágyon hozták be Tomot, aki éppen aludt.

- Altatót adtunk be neki, mivel nagyon fájt a bordája. Sajnos nem tud részt venni az ünnepségen. Egyikőtök itt marad vele. Holnap megint egy másik ember vigyáz rá, és így tovább, amíg fel nem épül. Ki szeretne itt maradni vele ma?- kérdezte és mindenkit alaposan végigmért- Ma úgy döntöttem, hogy Minola marad itt. A lány csalódottan roskadt le az egyik baldachinos ágyra. Az erős markú férfiak letették Thomast az egyik fiúágyra. Ők egy-egy vikinghajó formájú fekhelyet kaptak. Az ágyneműjükön hímzett vasmacskák voltak. A faluk pedig mintha maga a tenger lett volna.

- És tanárnő, én hogy fogom megkapni a vacsorát és a süvegemet? Hogy fog kiderülni, hogy tündér leszek vagy varázsló?- kérdezte aggodalmas ráncokkal a homlokán Mino.

- Minola, minden kiderül a maga idejében- válaszolt a nő és kacsintott- Kérlek ti meg igyekezzetek átöltözni, mivel hamarosan kezdődik az ünnepség. A hozott ruháitokat mind visszaküldtük a családjaitokhoz, ugyanis itt más holmikat hordanak az emberek, így lehetetlen, hogy ti kitűnjetek közülük. A szekrényekben elegendő mennyiséget találtok, de természetesen ki is kell mosnotok minden héten a mosókonyhán. Holnap majd mindent megmutatok. Öt perc múlva gyertek le, különben bezáródik a kapu. Ha valami baj van- nézett újra Minolára- csak húzd meg a csengőt.

Mikor mindezt elmondta, gyorsan kitárta magának az ajtót és kilebegett. Az erőfiak is gyorsan elmentek és a gyerekek magukra maradtak. Elisabeth kinyitotta az egyik szekrényt.

- Te jó ég! Csak nem ilyen ruhákban kell majd járnunk?- kérdezte és kiemelt egy zöld selyemruhát. Barátnője is gyorsan odarohant az övéhez, miből egy bordó tafotaruhát emelt ki. Magához próbálta, majd elbújt a paraván mögé, hogy felvegye. Mikor előbújt mindenki elámult, haját kiengedte. Valóban, akár hercegnőnek is lehetett nézni. Ekkor Tom is felébredt. Először nem tudta hol van és ki ez a bordóruhás lány. Lisa-ék lesiettek, mivel az óra már majdnem elütötte a hét órát. A lány visszacserélte a ruháját és keresett egy egyszerű házi öltözéket. Thomast is átöltöztette az iskolai háziköpenyébe. Ő maga a Jane tanárnő által hozott gyógyfüveket áztatta le és tömködte a fiú sebeibe. Igyekezett fájdalommentesen csinálni, de Tom így is gyakran felszisszent fájdalmában. A fiú gyakran köszöngette, hogy törődik vele Minola, de a lány ügyet sem vetett erre. Megkérdezte, hogy olvasson-e fel neki a Robinsonból, de a fiú nem kérte. Ezért a könyv, mely első látásra teljesen sötét volt, de ha valaki jobban megnézte, akkor csillogott és egy fejet alakított, becsukódott.

- Vajon mit csinálhatnak most a többiek lent?- kérdezte hangosan a lány. Volt egy kis szomorúság a hangjában. A közösen eltöltött percek a semmibe révedtek, s csak az óra kongásra figyeltek fel újra. Ekkor elment fürdeni. A kádba szárított rózsaszirmokat és kamillát szórt, amit nyugtató hatásáról ismert, majd egy pár csepp levendulaolajjal dobta fel. A jó meleg fürdő felfrissítette és megújulva tért vissza a szobába. Alighogy végzett, kopogtak. Úgy gondolta, biztos a barátai azok, de nem kis meglepetésére egy teli zsúrkocsi állt az ajtajuk előtt. Betolta az illatozó ételeket, amelyek mellett egy levél is volt. Soo tanárnő kérdezte, hogy van a beteg és jó étvágyat kívánt. Arra is figyelmeztette, hogy miután megették a vacsorát, csak tolják ki az ajtó elé, mert akkor tudják, hogy feljöhetnek a szobába kiválasztani a süvegeket. Mino Tom elé tolta a kocsit, ő maga pedig odavitt egy széket, amire leülhetett. A fiút nem kellett etetni, mert a kanál megtette a lány helyett. Ebben a kastélyban tényleg minden nagyon varázslatos volt. Mikor befejezték a vacsorát, Tom megállította Minolát és kérte, menne vissza egy kicsit hozzá.

- Figyelj Minola! Én tényleg nagyon undok voltam veled, de már megszoktam,hogy…

- Oké, nem haragszom! De azért tényleg lehetnél kicsit kedvesebb is. Egyébként képzeld, én is szoktam olvasni és szerintem ez egyáltalán nem ciki- vágta oda kicsit szemrehányón, majd felállt és kitolta a zsúrkocsit. Nemsokára belépett az igazgató, a helyettese, a pronoform és Jane néni. Utánuk két ember hozott egy nagy kosarat, amiben különféle süvegek ültek.

- No, kedves barátom, hogy vagy?- kérdezte Morgan professzor.

- Köszönöm, már sokkal jobban. Minola nagyon jól ápolt- mondta és a lányra mutatott. Mire emez válaszként sokatmondó grimaszt vágott.

- Nos, hadd mutassam be nektek Emeranda McGragon professzort, a helyettesemet. Kérlek titeket válasszatok egy-egy süveget, de úgy, hogy, ha a fejetekre tesszük, azt már nem lehet kicserélni- ezzel magához vette a tálcát és, mintha süteményt kínálna, a gyerekek elé tartotta. Tom illedelmesen átengedte az elsőbbséget a lánynak, mire Mino belenyúlt. Válogatott köztük, míg végül az utolsó maradt a kezében. A fiúnak meg érdekes mód az első választása tetszett a legjobban.

- Jól van! No, hadd lássuk, ki mit választott- ezzel rátette a két gyerek fejére a süvegeket. Minoláénál kicsit remegett a keze, de ezt a lány nem vette észre. A fiúnál egy villám cikázott át a sötét téli égen, a lánynál lila gömbvillám alakult ki.

- Úgy gondolom, kíváncsiak vagytok miket választottatok. Nos, Tom, te is és Mino is nagyon ritka és egyedi süveget választottatok, ami erős egyéniségre vall. Tomé egy Noralis999-es, amiből annak idején csak öt darabot készítettek a céhmesterek, azok közül is háromnak nyoma veszett az idők során. Úgy tűnik, hogy Tom fekete mágus lesz. Te pedig, Mino, szintén becsüld meg a kalapot, mivel ez egy igen értékes boszorkánysüveg. Tehát te boszorkány leszel. Igaz, hogy intézményünkben nem folytatunk ilyesféle oktatást, de vállaljuk a taníttatásodat.  Ennek a kalapnak a párja egy Walesi fő-fő boszorkányé volt. A tied a Saxton222

- Na és a többiek milyen kalapot húztak?- kérdezte izgatottan Minola.

- Ja, a többiek?- kérdezte halvány mosollyal az arcán, majd McGragon professzor felé intett.

- Ők tündérek lettek...- válaszolt a szigorú, magas nő olyan hangon, mintha most harapott volna egy évszázados savanyú uborkába. Erre enyhe kuncogásba kezdett a legfiatalabb tanár, majd ezt végül méltóságteljes köhögésbe fojtotta. A pronoformnak fakóbarna haja volt, amit gondosan betűrtek a süveg alá. Orrán pici szemüveg ült, amin keresztül szúrós tekintetével mérte végig a világot.

- Úgy gondolom, hogy most már beengedhetjük a barátaitokat- mondta az igazgató és leoldotta a kilincsről a zárvarázslatot, mire betört a szobába a két gyerek.

- Ti milyen süveget választottatok?- kérdezték szinte rögtön. A varázslók elköszöntek, csak Jane néni maradt a szobában. Lisa és Clark izgatottan hallgatták barátaikat. Tom megint szótlan lett és inkább az álomba menekült a társaság elől. Mikor Minola beszámolt a fiúval együtt töltött időről a többiek el sem akarták hinni, amit mondott. Hamarosan azonban le kellett feküdniük, mivel a magától leoltódó lámpások kilenc órakor kialudtak és nem volt más fényforrásuk. Még ugyan beszélgettek egy kis ideig a sötétségben, de akkor már mindenki inkább átgondolta a dolgokat és félálmában igyekezett felidézni ezen a fantasztikus napon történteket. A lány magában töprengett, mi lesz a további sorsa, így észre sem vette, hogy elnyomja az álom.

Másnap reggel korán ébresztették őket. Hét órakor belépett a szobába Soo tanárnő, de még senki sem volt ébren.

- Ahogy sejtettem- mondta magában a nő- Valaki kikapcsolta az ébresztőórát, azaz azt akarta, hogy elaludjanak- azzal gyorsan felkeltő varázslatot intézett mind a négy alvó tanoncához. Először Clark pattant talpra, majd Minola, végül Lisa. A negyedik tag még mindig fekve nézte az eseményeket. A nő odalépett hozzá, hogy megnézze a sebeit. Hitetlenkedve vette le a növényeket, mivel a horzsolások nagy része már szépen begyógyult. Odahívatta hozzájuk Minot is, és kérdezte tőle, hogy mit csinált, amitől ilyen gyorsan begyógyultak. A lány csak a vállát vonogatta.

- Ezek szerint én is mehetek ma iskolába?- kérdezte kétkedőn a fiú.

- De még hogy!- válaszolt a tanárnő, majd hozzátette- Vadtan órán még meg is futtathatnak. Ez a lány csodát tett veled, azt nem tudom, hogyan, de minden sebed összeforrt és meggyógyult.

Tom hálásan nézett Minolára, majd felállt. És valóban, ép és egészséges. Nagy szemeket meresztett hosszú karjaira és lábaira, majd magához térve elevenen megdörzsölte a szemét és elvigyorodott (tőle szokatlan módon). Ekkor azonban a lány sikoltott egyet és kábán fogta a fejét.

- Jól vagy Mino?- kérdezte a nő és a lányhoz fordult. Amaz nem válaszolt. Úgy tűnt, látomás kínozza. Pár perc múlva kétségbeesetten tért magához, mire a többiek rögtön elkezdték faggatni.

- Mi volt?- kérdezte Clark.

- Nagyon szörnyű volt?- folytatta a kérdezősködést barátnője.

- Hagyjátok már abba!- szólt közbe erőteljesen Tom.

- Thomasnak igaza van, most nem szabad felizgatni- mondta, majd felültette a holtsápadt lányt az egyik karosszékbe. Az ég hirtelen beborult és sötét felhők lepték el, melyek egyre ijesztőbb színűek lettek. Ezeket csak a fiú és a nő látták meg, de őket is eléggé megrémisztette a látvány.

- Jól vagy?- kérdezte a lányt Tom.

- Most már jobban, köszönöm- válaszolt a lány- De láttam valami nagyon rémisztőt. Az egész világ sötétbe borult és egy ember, nem is, inkább szörnyeteg uralt mindent és mindenkit, mintha az egész teste felhőből lett volna. Megfenyegetett, hogy ha nem adok neki oda valamilyen ékkövet, akkor lerombol mindent a világon. Szörnyű volt az a sötétség!

- Nyugodj meg!- mondta a tanár és magához vonta a félelemtől reszkető gyermek testét. Mikor lementek az ebédlőcsarnokba, odahívta magához Thomast.

- Szeretném, ha rajtatartanád a szemed, most igazán szükség van a segítségedre- kérte, majd Minora nézett.

- Számíthat rám tanárnő- ígérte a fiú és Soo nénire pillantott.

- Nagy veszély fenyeget titeket…- mondta és a levegőbe merengett. Tom nem tudta, mire vélje tanára szavait, néha kissé furcsa ez a nő, de egyébként jó szándékú. Az első órájuk a vadtan volt. Valóban megfuttatták a fiút, de jól is esett neki. Szerencsére ma nem vaddisznó elől kellett szaladnia, csak egy nyulat kellett elkapnia. Ezen az órán megtanították nekik, hogy kell felgyorsítani a futásukat úgy, hogy ugyanannyit dolgoznak közben. Kapott egy pluszjelet az iskolai éremfalára. A fiú észrevette, hogy Minola nem igazán figyelt az órán, de bármit meg tudott mutatni, amit a tanár kért, talán mégis valami rossz fenyegeti őket? Nem, ez csak amolyan babona lehet, de mégis... A vadtant Solo tanár úr tartotta, aki kissé korosodó, alacsony, ötvenes éveire szép kis pocakot eresztett oktató volt. A susogás, amit mindig hallottak a folyosókon, gyakran róla is szólt és az állítólagos múltjáról. A feleségéről, aki már rég elhagyta bizonyos titokzatos körülmények között, amire sosem derült fény... A második órájuk a repüléstan volt. Ennek Lisa nagyon örült és való igaz, jól is ment neki. Mino volt az első, aki megpróbált repülni, de olyan gyorsan tudott suhanni a levegőben, hogy még Rosa tanárnő is alig bírta lehozni. Rosa tanárnő már nyugdíjas volt, de még visszajárt tanítani a képző kérésére. Fiatal korában olimpiát nyert a repülés különböző ágazataiban. Mára tizenkét unoka boldog nagymamája lett. A lánynak és Thomasnak minden ment, mint a karikacsapás, de barátaiknak akadtak kisebb-nagyobb ügyeik-bajaik. Például Clarknak nem igazán ment a gyors futás, Elisabethnek pedig a bűbájkészítés. Minolának pedig pont ez volt a kedvence, meg persze a repülés. A varázsitalok és főzetek tantárgy volt a legunalmasabb: Pincel tanár úr alig fogta meg a varázskancsót, máris másról kezdett el beszélni, mint amiről kellett volna. Ő fiatal volt és meglehetősen szétszórt, úgy hírlett, most készül nősülni, mindenki várta már azt a nagy lagzit, hogy végre a tankönyvet is kinyissák órán... Az utolsó tantárgy a varázstörvények értelmezése volt, amit személyesen Morgan professzor tartott. Ezt a órát mindenki nagyon viccesnek találta. Az igazgató nagyon valószerűen, azonban humorosan adta elő a varázslás törvényeit. Másnap lesz még varázslóismeret, varázsnövény-és állatvilág, végül mágikus művek ismerete és mágikumok, melyek a varázsláshoz szükséges képletekről számoltak be. Most viszont mehettek ebédelni, azután mindenki szabad volt és mehetett arra, amerre szeretett volna. Megbeszélték, hogy ők most felfedezik a kastélyt. Az idegenvezetést pedig maga Soo tanárnő tartotta.

- Hé, Minola! Te meg merre mész?- szólt a lány után a tanárnő.

- Nem is tudom, de látom, hogy itt még tovább vezet az út- most épp az erődítmény alatt húzódó titkos járatokban voltak.

- Tom, te se maradj le, jó?- szólt még a fiú után a testvére, majd ő is követte a többieket. A fiú bólintott, de még meg kellett néznie valamit, amit az előbb fedezett fel. Egy titkos ajtó nyílt a falból. Megpróbált benyitni, de nem járt sikerrel. Eszébe jutott, hogy ma tanulták a zároldó és bezáró varázslatot. Megpróbálta: egyik kezét a zárra helyezte, a másikat pedig felemelte és az ajtó elé tartotta. Elmormolta ezt:

Zárom nyitom nyílj ki, mondom!

A zár kis kattanással nyílt ki. Bent nem látott, a zseblámpa pedig lemerült. Keze még mindig maga előtt volt, mikor észrevette, hogy ujjaiból fénysugár tört elő ujjaiból. Nem akart hinni a szemének, mert amit látott, teljesen lebénította. Tiltott könyvek könyvtára. Gyertek gyorsan!- akart hirtelen kiáltani, de eszébe jutott, hogy itt van a tanárnő is. Majd később együtt megnézik, amikor már nem lesz velük Jane néni. Ő úgyse engedné, hogy tiltott dolgot végezzenek. Gyorsan előrefutott a többiekhez, de nem találta őket sehol, így követte a járatot, mely egyre, egyre besötétedett. Végül, mikor végképp nem találta őket, akkor nagyon dühös lett magára. És hirtelen megvilágosodott számára minden. A sötétség, ami beborítja az egész világot, pont ezt jósolta Minola! Hirtelen minden kép bejött neki. A Gonosz elrabolta őket. Hirtelen éles sikoly rázta meg a barlangot. Ez Mino! Rohant a hang irányába és rábukkant egy földön fekvő lányalakra. Kezébe kapta, hogy körülnézhessen hova lettek a többiek. Most igazán aggódott a húga miatt, mivel anyja az ő gondjaira bízta. És Clark, aki hűséges barátja volt mindeddig, most ő is nagy veszélyben van, ha az történt, amire gondol. Nem voltak sehol, hiába kiáltozott minden irányba, nyomuk sem volt. Hirtelen lendülettel bevetette a gyors futás varázslatát. Kint látta csak Minola erősen megsebesült fejét. Valószínűleg védekező varázslatot küldtek rá és nem tudta kivédeni. Tom tehetetlennek érezte magát, ezért gyorsan felrohant a lánnyal a kezében az emeleti betegellátóba és megkereste doktor Moosie-t, aki őt is rendbe szedte. A doktor éppen egy mágialapot olvasgatott és mikor meglátta a fiút, nagyon megrémült. Azonnal hordágyért küldött, közben megvizsgálta a lányt és kijelentette, hogy azonnal meg kell operálni, mivel súlyos a fejsérülése. Megkérdezte, hol van a csoportvezetőjük, de Tom csak csóválta a fejét. Moosie kikísértette a fiút a váróba ő maga pedig előkészült a műtétre: kikereste a megfelelő varázsigéket. A fiú egyedül ült, mire megjelent mellette egy árnyék. Odafordította a fejét és az igazgató alakja körvonalazódott ki előtte. Most komoly volt és ez megrémisztette Thomast.

- A jóslat beteljesedett… Elvitték két diákunkat és a legjobb tanárunkat. Most el kell mondanom neked valamit, amit senkinek nem árulhatsz el. Természetesen, amikor itt lesz az ideje, mindenkinek elmondhatod, aki érintett az ügyben- fejezte be az intéseket, mire a fiú bólintott. Azzal a férfi belekezdett, mire Tom egyre magabiztosabb arcot vágott.

- Sejtettem- mondta a végén- Amikor először megláttam, úgy gondoltam ő olyan, mintha egy mítoszból lépett volna ki - tette hozzá.

- Közöttetek nagyon szoros kapcsolat van, nagyobb, mint gondolnátok. Ugyanis az ellentétek vonzzák és kiegészítik egymást- mondta a professzor és a fiúra kacsintott. Ő nem tudta mit ért ezalatt a professzor, de mire meg akarta kérdezni, Morgan tanár úr már eltűnt. Most lépett ki az ajtón Moosie doktor is. Tom várakozón tekintett fel rá.

- Már jobban van, de még itt kell tartanom pár napig. Ha gondolod, te is leköltözhetsz addig hozzá. Nagyon sajnálom, ami a húgoddal és a barátoddal történt, ha bármiben tudok segíteni, csak szólj!- mondta, majd megveregette a fiú vállát.

- De mért sajnálkozik?- tette fel a szörnyű kérdést a Watson fiú- Hisz nem haltak meg! És mi meg fogjuk őket keresni és megmentjük őket- mondta keserűen, bár tudta, hogy erre nagyon kevés az esély. A szomorúság az egész lényét átjárta. Végül zokogva borult az orvos nyakába. Ő meg próbálta vigasztalni, bár tudta, hogy ha ő lenne ilyen helyzetben, már rég feladta volna.

2. fejezet

Smaragdszív

Tom ott ült Minola ágya szélén és várta, hogy felébredjen az altatásból, közben a Robinson Crusoe-t olvasta. Hallotta, amint a doktor és Morgan professzor beszélgetett. Kicsit hangosan cserélték ki egymással a gondolataikat, ezért ő is pontosan hallotta mit mondtak egymásnak.

- Hogy van a lány?- kérdezte a professzor.

- A műtét nagyon jól sikerült, nincsen maradandó sérülése és nagyon erős volt a sötét varázslatoknál.

- Ő a walesi boszorkány süvegének a párját húzta.

- Gondoltam. Ilyen erősen csak egy boszorkány tud viselkedni. Még nagy varázsló lesz belőle, meglátod.

- Tudom. És a fiúból is.

- George, tudsz valamit Jane-ről?- ennél a mondatnál a lányra pillantottak.

- Nem, nem adott le segítségkérő jelzést. Aggódom miatta! Ezek a jelek mind arra utalnak, hogy a Lord visszatért. És tudnod kell, hogy még a legerősebb mágus sem tehet semmit ellene.

- De hisz ez szörnyű! És mi lesz a lánnyal?- kérdezte az orvos.

- Megkeresi az apját, amilyen akaratos!

- Igazad van, a legvalószínűbb, hogy ezt fogja tenni, mivel nem maradt rajta kívül senkije…

Ennél a pontnál abbamaradt a beszélgetés és a doktor visszalépett a kórterembe. Megmérte Minola lázát, majd kisétált a folyosóra és ott eltűnt. Ebben a pillanatban felébredt a lány. Thomasra bámult, mint aki nem tudja mi történt vele, de egy pillanat törtrésze alatt eszébe jutott.

- Ott volt, aki a látomásban megfenyegetett. Vele harcoltam, de egy pillanat alatt kijátszott, ezért elvitték Lisát, Clark-et és Soo tanárnőt is.

- Nyugodj meg! Tudom, milyen rossz neked, ráadásul itt kell feküdnöd és nem tehetsz semmit. Ismerem az érzést, nem tudom, mikor látom legközelebb a húgom és a legjobb barátomat, sőt, látom-e még őket... Tudod, én sosem tudtam kifejezni igazán a szeretetet, amit emberekért éreztem és hogy várhatnám el, hogy az az ember magától vegyen észre mindent, amit nekem kellene közölnöm vele? Hogy?!  De teljes bizonysággal állíthatom, hogy az ilyen gondolatokra van ebben helyzetben a legkevesebb szükség.

- Kérlek Tom, ne beszélj így velem, mert szomorúvá teszel.

- Ne haragudj, mondom, hogy nem tudok bánni a szavakkal. Sajnálom, hogy pont én maradtam itt és nem Clark vagy Lisa.

- Ugyan, miket beszélsz, ők nem tudtak volna tenni érted semmit! Nos menj, és hirdess ki egy olyan csoportot, amely a Lord ellen fog harcolni, ha újabb támadásra készül. Válogass bele minden olyan társunkat, aki szívesen segít, képességeit ne feltétlen mérd fel.

- Rendben, igazad van. Az lesz a legjobb, ha hasznossá teszem magam. Te meg gyorsan gyógyulj meg!- szólt és a beszélgetés közben most először mosolyodott el igazán.

- Amíg Soo tanárnő vissza nem tér, addig Emeranda McGragon professzorasszony veszi át a helyét, azaz ő lesz a csoportvezetőtök- jelentette ki ünnepélyesen az igazgató. A két gyerek lehangoltan ült az igazgatói teremben (merthogy akkora volt az iroda).

- Igazgató úr, kérem! Nem lehetne inkább maga a csoportvezető?- kérdezte Minola.

- Nem, az ki van zárva!- szólt közbe Emeranda kisasszony. Mert kikérte magának, ha asszonynak hívták.

- Miért is ne? Mondja, McGragon professzor, melyik törvényem tiltja, hogy egy igazgató csoportvezető legyen?- vonta kérdőre asszisztensét a professzor- Remek ötlet kislányom, úgyis jó régen vártam már egy kis versengésre- mondta végül és huncutul összedörzsölte tenyerét.

- Na de professzor úr! Maga már nem gyerek, hogy versenyezzen!

Az igazgató nem felelt, csak intett tanítványainak, hogy kövessék.

- Tudomásom van afelől, gyerekek, hogy kinyitottak egy tiltott kamrát az első szinti alagútsorban, ahol nemrég veletek történt az a szörnyű baleset- a fiú lehajtotta fejét és bevallotta, hogy ő a vétkes.

- Sejtettem, sejtettem… De ez nem is lenne olyan nagy baj, ha be tudnám zárattatni, mert csak az tudja ezt megtenni, aki kinyitotta. És sajnos annak, aki ezt megtette, még nincs gyakorlata ebben és nagy veszélybe sodornám, ha megengedném neki, hogy visszazárja. Valami más tervet kell kieszelnünk, ha azt akarjuk, hogy a Lord ne használja ezt az átjárót.  Hogy álltok a Csapattal?

- Még csak tegnap tettem ki a hirdetést, holnapra hirdettem a meghallgatást- válaszolt Thomas.

- Rendben van, számíthattok rá, hogy én is ott leszek.

- Akkor a Lovagi Terembe jöjjön, mert Emeranda kisasszony nem engedte meg, hogy a Nagy Palástban tartsuk, igaz a hirdetésen még ez áll- mondta szomorúan Minola- Pedig már annyian jelentkeztek rá, tartok tőle, hogy nem fogunk elférni.

- Felesleges kijavítanotok, ugyanis én megengedem- mondta szűkszavúan és lassan ellebegett.

eközben a new field-i börtönben

- Nyugodj meg, Lisa!- szólt Clark és átölelte a lány vállát.

- De hogy nyugodnék meg, hiszen meghalt a tanárunk, mi meg itt tengődünk egy piszkos cellában. Éhes vagyok és fázom, azt sem tudom, hogy az éhhalál öl-e meg vagy a Gonosz szabad kézzel végez velem.

- Akkor sem szabad feladnunk, mert ő ezt kihasználva felerősödik. Reménykedjünk, hogy a bátyád és a barátnőd nem felejtkezik el rólunk és kiszabadítanak.

- Olyan jó, hogy nem egyedül kell itt ücsörögnöm, mert akkor biztosan feladnám!- nézett barátjára a lány és szorosan átölelte. Így üldögéltek még egy darabig, mikor Clark eszébe jutott, hogy anyukája mindig varázslással főz, amihez csak tudni kell a megfelelő igét, de természetesen ez csak akkor működik, ha az ember tényleg éhes.

- Meg van!- kiáltott fel, mikor eszébe jutott a megfelelő szópárosítás- Kiroxa hamanna!

És valóban: ott volt előttük minden olyan étel, amit abban a pillanatban megkívántak. Sütőtöktől kezdve almás pitéig minden volt. Miután jól megvacsoráztak, az ablakra pillantottak, ami előtt egy levél várakozott arra, hogy beengedjék. Ki is nyitották a régimódi palotaablakot, mert kíváncsiak voltak rá, ki írt nekik. Rögtön kiderült, hogy Portoxból küldte az igazgató és kérdezte, hogy vannak. Ők rögtön válaszoltak rá és el is küldték. Mire észbe kaptak, hogy akár meg is szökhetnének az ablakon keresztül, sűrű inda nőtte be és takarta be a napvilágot.

Minola az ágyán ült és rajzolgatott. Tom pedig a nomokójával játszott, ami abból állt, hogy meg kellett találni az elrejtett aranyakat, amikben szavak rejtőztek, és ha mindegyik megvolt, akkor megkapott egy mágikus bölcseletet. Most ez a játék se ment neki.

- Nem igaz!

- Nem jött ki a szó? Segíthetek?- kérdezte kedvesen a lány.

- Rendben.

Mino letelepedett a fiú mellé és folytatta a játékot. Persze, hogy neki kijött.

- „Nézz a valóság tükrébe, ha ezt megteszed, akkor mindent úgy látsz majd, ahogy van”- olvasta fel a megoldást. A fiúra nézett, majd visszamászott a saját ágyára. Pár perc múlva felpillantott a rajzolásból és azon kapta a fiút, hogy még mindig őt nézi. Mikor ezt a lány észrevette, gyorsan elfordította a fejét. Ezután hamar visszatért a játék bambulásához. Mino viszont valami erős fájást érzett a fejében, olyat, mint amikor látomása volt.

- Tom!- kiáltott fel- Látom Soo tanárnőt, ahogy fekszik egy sötét helyen és engem szólongat.

- Nyugodj meg!- nyugtatta meg a fiú és odaült mellé az ágyra. Igazából ő is érezte, hogy ez nem jó előjel, mert a múltkori látomás is valamilyen szinten megvalósult, akkor ez is meg fog.

- És ott van mellette az a sötét fickó is, aki fenyegeti, mint amikor engem.

A fiú magához húzta és megölelte. Nem tudta mi vár rájuk, de abban biztos volt, hogy az anyja hamarosan betoppan és megkérdezi tőle: miért nem vigyázott jobban a húgára? A látogatóban igaza volt, viszont nem az anyja kopogtatott az Arany baglyok ajtaján, hanem a csoportvezető.

- Szép délutánt, gyerekek!- üdvözölte őket- Valamit közölnöm kell veletek. Jött egy levél a barátaitoktól, ami egyrészt kicsit megnyugtat, egyrészt elszomorít. Tessék Tom, olvasd fel hangosan, kérlek- mondta és a fiúra nézett.

- „ Kedves Igazgató úr! Köszönjük aggódó levelét, amit mi szomorú hírrel erősítenénk meg: Soo tanárnő meghalt. Mi jól vagyunk, igaz nem adnak nekünk enni, de ezt is elintéztük. Kérjük vigyázzon barátainkra, mert nagy veszély fenyegeti őket, és az a legfontosabb, hogy ne engedje őket a tiltott kamra közelébe, ugyanis ezt a Lordtól hallottuk, amint egy másik társának ezt mondja. Mi a new field-i börtönből küldjük szívélyes üdvözletünket: Lisa és Clark”- fejezte be az olvasást a meglepett fiú.

- Minola, most veled kell beszélnem- folytatta a beszédét a professzor. Megkérte Thomast, hogy hagyja őket magukra. A fiú értette, miért, és szomorúan elhagyta a szobájukat. Valószínű arról akar Minolával beszélni, miért is? Na, mindegy, biztos a Csapattal kapcsolatban. Átballagott a Rézcsikók hálótermébe. Melissa épp a többi lánnyal csevegett nevetgélve, amikor a fiú belépett. Megint hallatszott az iménti kuncogás, csak most erősebben és közben a lányra mutogattak. Ő kecsesen kerülgette barátnőit és kiment a szobából barátjával. Igazából elég furcsán jártak ők ketten, mivel Melissa kérte meg erre a dologra, amibe ő szívesen beleegyezett, mert a lány elég menőnek és befolyásosnak tűnt az iskolában. Lementek az udvarra, ahol kezdett besötétedni. A viharnak nyoma sem látszott a pár tócsán kívül, amik még nem szívódtak fel. A lány is érezte, hogy a fiú most nincs jó hangulatában, ezért megsimogatta az arcát.

- Mi bajod, Tom?- kérdezte közben.

- Semmi- mondta, de közben úgy gondolta magában, hogy á semmi, csak úgy érzem, mintha rám szakadt volna a világ. Melissa talán megérezte ezt és durcásan alábbhagyott a cirógatással.

- Ne haragudj!- kérlelte pár perccel később Tom.

- Figyelj, ez így nem mehet tovább! Sose figyelsz rám, úgy érzem, sose jársz itt gondolatokban, mikor együtt vagyunk. Talán Minolához vonzódsz? Ezt abba kell hagynunk!

- Szerintem is így lesz a legjobb- válaszolt megadóan a fiú. Melissa talán mást várt és mivel ezt nem kapta meg, ezért gyorsan elszaladt. A fiú haláli lassúsággal ment fel az Arany baglyokba. Levetette magát az ágyra és élvezte, hogy most nincs fenn senki. Ebben a tudatban aludt el, bár lehet, hogy ébren jobb lett volna neki, mivel álmai borzalmasak voltak. Mikor felébredt, nem nyitotta ki a szemét, mert beszédet hallott. Először Max, az egyik évfolyamtársa hangja ütötte meg fülét, aztán Minoláé. Suttogva beszélgettek a sötétben.

- Tom szakított Melissával, ezért végre együtt lehetek vele. Tudod sokáig nem lehettünk együtt, mert Melissa félt megmondani neki, de végül mégis jól alakultak a dolgok. Mintha Thomas Watson egy szörnyeteg volna...- fejezte be mondandóját Max, majd illedelmesen elköszönt barátnőjétől és valószínű, hogy még meglátogathatta Melissa Crawfordot.

- Nocsak, nocsak!- vonta fel egy idő múltán a szemöldökét Mino. A lány még egy ideig fenn volt és gondolkodott, majd írt egy levelet és elküldte a new field-i börtönbe…

Először Clark ébredt, majd lágyan felkeltette a lányt is. Ő vette észre a levelet is, majd felbontotta és felolvasta.

Kedves barátaim! Nehogy azt higgyétek, hogy elfelejtettünk titeket, de most nálunk is sűrű felhők gyülekeznek, mármint nem az égen. Tom egyre lehangoltabb a barátnője miatt, én sem vagyok túl jól, de nem azért írok, hogy az én bajaimról írjak. Soo tanárnőt nagyon sajnáljuk. Morgan megtiltotta, hogy a titkos kaput bezárjuk, mert szerinte túl veszélyes. Így viszont az egész iskola veszélyben van. Tudnátok, mennyire hiányoztok! Sietünk értetek. Még mindig hű barátotok: Minola Phoenix

- Ők sincsenek jobb helyzetben- sajnálkozott a lány. Ekkor gyorsan el kellett dugniuk a levelet, mivel jött a Lord, aki mindennél jobban szerette volna elkapni Tomot és Minot, de ők egy kukkot sem árultak el a varázserejük forrásáról, bár ezt a titkot még ők sem fejtették meg.

- Na, hogy aludtak a tündérkék? Meggondoltátok már magatokat? A tét nagy és én akár még magasabbra is tudom emelni, persze ha ti is adtok nekem cserébe valamit. Na? Vagy inkább kikényszerítsem belőletek? Az előbbi tisztességesebb ajánlat, mint az utóbbi, de ti választotok.

- Soha nem fogjuk elárulni a barátainkat!- kiáltotta kétségbeesetten Lisa- Ha megöl, még akkor sem!

- Nocsak, milyen harcias kislány vagy te!- lepődött meg a Lord, de ez csak egy pillanatig tartott- És mi lenne, ha Clarkkal fenyegetnélek meg?- kérdezte gonosz kacajjal a végén. A középkorú, szikár alakú, erős fickó ezután elvonult. A gyerekek nem tudták, még meddig tudnak ellenállni a sötét hercegnek, remélték, hamarosan megérkezik a segítség...

Mino feltápászkodott a kakukk hangjára és látta, hogy szobatársa még legszebb álmait alussza. Még nincs nagy idő, végül is aludhat még, szombat van. Ő maga felöltötte egyik hosszú tafotaruháját. Végül megfésülködött és befonta a haját. Kezdett hűvösödni és már a szobák is hidegebbek voltak. A kandalló kialudt, gyorsan begyújtotta, hogy délutánra meleg legyen odabenn. Sok időbe telik, mire egy ekkora szoba felmelegszik, főleg Portoxban, mivel itt a leghidegebb a tél, még Manföldnél is. Mire felöltözött, már Tom is kitörölte az álomport szemeiből. Hamarosan itt a téli szünet, hova menjen, csak nem mehet vissza a nénikéjéhez! Liza nincs, Clark se, Tomnak meg így is van elég baja. Majd megkérdezi az igazgatót, mit javasol. Ekkor erősen dörömböltek az ajtón, a fiú a paraván mögött volt épp, akkor ő megy kinyitni.

- Clare néni! Magával meg mi történt?- kérdezte a felzaklatott asszonyt.

- Amint meghallottam mi történt, azonnal rohantam, de belekavarodtam egy időhurrikánba és tíz évvel hamarabb lyukadtam ki itt.

- Szörnyű!- fejezte ki részvétét Minola. Nagyon szerette barátai anyukáját. Gyorsan lesegítette a vastag bundát és felakasztotta az egyik közeli fogasra.

- De hát hogy történhetett, már több mint kétszáz éve kiűzte őt a Mágusok Országos Szövetsége?

- Tulajdonképpen ki is ő?- lépett ki a paraván mögül a fiú. Sötétkék mágusöltönyt viselt. Őszintén szólva nagyon helyes volt, bár Minola nem tudta mire vélni a furcsa viselkedését.

- Thomas!- kiáltott fel örömében az anyuka, hogy legalább egy gyerekét biztonságban tudhatja. Már amennyire ebben az időben bármi is biztonságos hely lehetett- Ő az Egylet tagja volt, mikor aztán ez a bizonyos társaság feloszlott, mind a négyüket a varázsvilág négy határán űzték ki. De most kérlek meséld el, hogy történt!- kiáltott fel keservesen a sajgó szívű anya. Tom és Minola összenézett és elkezdtek mesélni. A nő a történet végén keserves zokogásban tört ki:

- És Clark is? Szegény gyermekeim… Köszönöm Mino! Köszönöm Tom!

Ebben a percben illedelmes kopogás zavarta meg Clarissa kesergését. Az igazgató volt.

- Amint megtudtam, hogy megérkeztél, azonnal jöttem. Őszintén sajnálom gyerekek, de most el kell raboljam Mrs. Watsont- ezzel kivezette a folyosóra. Még álmos volt, ezért ásított, bármilyen illetlen is vendég előtt ezt tenni, ő mégsem tudta elfojtani. Bíbor hálósipkája himbálódzott a fején, miközben járt. Ez volt ráírva: Diligo panton veneficus. Ez latinul ennyit tesz: „A szeretet minden mágiája.” Egy híres varázsló jelentette ki ezt, egyike volt azoknak, akik legyőzték az Egyletet. Köntösére pedig ezt hímezték arany cérnával: He's nocens contradico meus est penuriosus vigoratus - totus. Ez a saját jelmondata volt: rossz ellen rossz a gyógyír. Mikor észrevette, hogy az asszony ezt figyeli, gyorsan elmagyarázta, miért is ez van belehímezve. Ez egy olyan köntös, amin először semmi nincsen, csak akkor jelenik meg rajta mondat, amikor egy varázsló húzza fel.

- Kimerülhettél, Clarissa, nem akarod, hogy megmutassam a szobádat?

- Köszönöm George, de előbb hallani szeretném, mi történt pontosan a lányommal és milyen esélyek vannak a kiszabadítására.

Morgan professzor bólintott, majd a sötét virágos márványpadlóra intett kezével. Az átváltozott fekete-fehér kockásra. Az asszony ekkor már csak azt vette észre, hogy egy irodahelyiségben találja magát. A szoba hangulata elég különös volt, mivel az a sok mágikus tárgy teljesen megzavarta az embert. Két oldalt erős márványoszlopok tartották, üvegvitrin mögött a varázsló pálcái díszelegtek. Na és persze a legkülönösebbek: egy szobor, ami mozgott és az igazgató halott feleségét ábrázolta fiatal korában, a másik a fal volt, amit emlékek különös képei tapétáztak. Mikor a nő a feleségre nézett, halkan felsóhajtott:

- Ó, szegénykém! Olyan korán meghalt, pedig úgy szeretett mindenkit és milyen kicsattanó tehetség volt a boszorkányok között.

- Csak épp nem ahhoz ment feleségül, akihez kellett volna… Talán, ha Lord Michaelt választja, megmenekülhetett volna a haragjától.

Az asszony igazat adva bólintott, majd másra terelte a szót.

- Hallottam, hogy meghalt Jane. Őszinte részvétem…

- Köszönöm. Ő volt a legjobb tanárunk, mint tudod. Nagy veszteség. És mint keresztlányomat is gyászolom. Tudod, ő maradt már csak, aki valamelyest hasonlított a feleségemre... De mit is szeretnél tudni pontosan?- kérdezte Morgan barátságosan.

- Hogy tudjuk kiszabadítani szegénykéimet? Miért rajtuk áll bosszút Lord, hisz még csak gyerekek?!

- Ugyan Clare! Hisz pont ezért, mert védtelenek és a kezdő varázslók maguknak is árthatnak, ha a mágiával próbálnak védekezni.

Ekkor megmozdult Clara Morgan szobra és elkezdett beszélni:

- Drága férjem, ne aggódj már mindig értem!- kezdte és mindkét látogató egy emlékbe csöppent- Hisz tudok magamra vigyázni.

- Tudom, drága Clara! Bízok is benned, de valahogy mégsem tudok megnyugodni. A gyermek jól van?- kérdezte az aggódó férj.

- Igen szívem, nézd csak meg, mélyen alszik- mutatott az asszony egy gyönyörű kisbabára. A bölcsője csupa csipke, a kislány pedig aranyos rózsaszín alvózsákban pihent. Alig pár hetes lehetett. Az anyuka hosszú muszlin ruhában volt, szőkés vörös haja kontyba fonva. A férfi harminc év körüli lehetett, hosszú fekete talárt viselt és a varázslók klasszikus süvegét. Összeölelkeztek, miközben az asszony így szólt:

- El kell utaznod az apámhoz George, különben semmi esélyünk a menekülésre. Rám ne is gondolj, vagy be kell vetnem egy bűbájt- mondta és kacaja betöltötte a sivár szobát. Morgan professzor nem nevetett, csak komolyan nézett feleségére, akit mosolyogva még szebbnek talált.

- Jól van, de meg kell ígérned, hogy addig, míg én nem érkezek haza, semmi elhamarkodott döntést nem hozol.

- Persze, hogy így lesz, drágám- ígérte hűségesen az asszony és megcsókolta férjét. Ekkor az emlékből visszatértek a valóságba.

- Azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha akkor nem megyek el és nem hagyom ott őket, akkor még talán ma is élnének. De ezt a hibát most nem fogom elkövetni, nem engedem, hogy Michael ártatlan gyerekek életét vegye el miattam.

A feleség újra megszólalt, most viszont a jelenben maradtak:

- Ne aggódj George, majd én segítek neked, amiben tudok és Jane is itt van velem. Találkoztunk és mindent elmesélt, ami veletek történt. Mindent megteszünk értetek, édesem- mondta, majd visszatért eredeti alakjára.

- Ez meg mi volt?- kérdezte meglepődve a vendég.

- Ez gyakran megtörténik, amikor közölni szeretne velem valamit, a szobrán keresztül jelentkezik. A gyerekeid jól vannak, még…

- Szegény édesanyád!- sóhajtott fel Minola, miközben az ebédlőbe igyekeztek.

- Most mit sajnálod annyira?- kérdezte mogorván Tom. Minola megállt ezekre a szavakra.

- Te nem tudhatod, milyen lehet elveszíteni egy gyereket!- kiáltott fel mérgében a lány.

- Igen, nem tudom, de neked is el kéne már felejtened, hogy nincs anyád!- vágott vissza a fiú, erre a lány mérgesen visszarohant a szobába. Ott aztán el kezdtek ömleni a könnyei. Hogy meri ezt mondani neki ez a közönséges, undorító fiú? És igenis, ő meg fogja találni az anyját. Erre a gondolatra még jobban el kezdtek záporozni a könnyei. El kezdte nézni a falat és akkor előjött a látomás, vagy nem is látomás? Látta a barátait, ahogy ott ülnek egy koszos zárkában és ott volt ő is, igen. El kezdett beszélni velük és ők viszont beszéltek neki.

- Sziasztok!- köszönt.

- Mino? Te vagy az?- kérdezte meglepetten Lisa, de Clark hirtelen csendre intette.

- Igen, de nem tudom, hogy kerültem ide.

- Hát csak egyszerűen itt teremtél, és most itt vagy. De úgy tűnik, te képes vagy oda teleportálni, ahová csak akarsz.

- Tényleg, nem is tudtam róla.

- Könnyes a szemed, mi történt?- kérdezte barátnőjét Elisabeth, de az nem válaszolt neki, csak Clark felé fordult:

- Hogy vagytok, nem hiányzik semmi?- kérdezte tőle és aggódóan körülkémlelt.

- Igen, nyugtasd meg őket, mert nekünk egyelőre jó itt, előteremtjük magunknak az ételt is…

- Hogy érted, hisz ez szörnyű!- kiáltott fel a lány.

- Igen, tudom, hogy elsőre úgy tűnik, de meg lehet ám szokni. Viszont nem sokáig várhatunk ölbe tett kezekkel, mivel a Lord nap, mint nap erőszakosabb. Valamit ki kell találnotok, de semmiképpen ne menjetek a sötét helyre, amit a levélben említettünk. Most menned kell, nemsokára megnézik, hogy minden rendben van-e.

Lisa és Mino összeölelkeztek, aztán már ott sem volt a lány. A szobában volt és csak a nagy hangzavarra eszmélt fel, ami a folyosóról hallatszott be. Kilépett, hogy megnézze, mi történt.

- Végre meg vagy!- kiáltott neki Thomas Watson, aki nem messze állt tőle az igazgatóval és az anyjával, köröttük pedig egy sereg diák- Hol a fészkes fenében voltál?

A lány nem is figyelt a fiúra, csak Clare-hez fordult:

- Találkoztam Clark-kel és Elisabeth-tel a várban. Szörnyű hely, de azt mondták, még egy ideig kihúzzák, de nem biztosak benne, hogy Lord Michael hagyja nekik…

Ez a mondat megrémisztette a hallgatókat. A professzor betessékelte tanulóit szobáikba, majd a lányhoz szólt:

- Tudom, hogy jutottál oda: teleportáltál, de ez igen veszélyes, ha ott van Ő.

- De nem volt ott- próbált tiltakozni Minola.

- De a közelben lehetett.

- Ezzel nem vitatkozom.

- Ne is! No, eredjetek a szobátokba és használjátok ki a szombatot- mondta haragosan Morgan és magával vitte a bámuló Clarissát.

- Ez a lány még egyszer a vesztünket hozza- mondta a professzor.

- Lehet, látszik, hogy a te véredből való- nevette el magát Mrs. Watson, mikor már hallótávolságon kívül voltak.

Egy pillanat alatt eltűntek és a két gyerek egyedül maradt a szokatlanul üres folyosón. A lány benyitott a szobába, amiben mindent felforgattak: a könyvek össze-vissza dobálva, az ágyneműk elhajigálva, a paraván a földön, egyszóval semmi sem a helyén volt. Ez kicsit megrémisztő látvány volt, de egyhamar minden a helyére került. Természetesen Tom csak ült az ágyán és utasítgatta Minot.

- Ebből elegem van! Nem énmiattam szakítottál Melissával, úgyhogy ne rajtam töltsd ki a haragod. Tedd rendbe magad, mire visszaérek nem szeretném, ha ilyen állapotban találnálak, legalább legyünk közömbösek, bár én jó barátomnak hittelek- mondta, sarkon fordult és kirepült a nyitott ablakon. Ilyenkor ez az egy dolog tudta igazán lekötni. Elrepült a Magányos Farkasok kikötőjébe. Innen már iskolakezdés óta ismeri Harold Henry-t és a feleségét, Mormota Maryt. Fiatal házasok még, csupán egy éve végeztek Portoxban. Először akkor járt itt, amikor felgyógyult a betegségéből. Maryéknek mulatójuk van az öbölben. De most érdekes módon nem lát senkit itt egy-két magányos halászon kívül. Talán elköltöztek? Biztos szóltak volna neki. Leszállt, hogy megnézze ki van-e írva valami az ajtóra, mikor észrevette, hogy valami különös zaj szűrődik ki a pajtából. Gondolta, benéz, hátha most ott vannak. Amint belépett, halálra rémült: egy újszülött sárkány bébi rohangált fel-alá a fakunyhóban. Hogy is tanulták, hogyan kell megszelídíteni? Ha jól emlékszik, tanultak a sárkányszelídítésről. Valami olyasmit, hogy először meg kell simogatni a hátát, aztán pedig friss sört kell vele itatni. Kell lennie valahol a fogadóban egy hordóval, mivel Henry nemrég hozatott. Hogy miért? Ezt nem tudta, de nem tartotta lényegesnek. A sör ott volt, ahol gondolta: a raktár ajtaja nyitva állt, így a bemenet nem okozott neki gondot, az viszont már annál inkább, hogyan nyissa fel a hordót. Mary mindig úgy csinálta, hogy beleütött valami fa csapot, amin kifolyt az árpanedű. Neki nincs csapja, viszont van egy sokkal hasznosabb dolog a kezében: a sárkány maga fogja felnyitni és meginni. Az állatot különösen ingerli a bor szaga, ezért csak le kell locsolni a hordót és ki kell görgetni. Annyira nem lehet nehéz. Talált boros üvegeket a kocsma hátsó bejáratánál, ezeket csorgatta rá. Mikor ezzel végzett, nagy lendülettel nekiindította a hordót a pajta felé. Nehezebb volt, mint hitte volna, de végül csak elért a fa melléképületig, ott kicsit összeszedte magát, majd belépett és nyugodt mozdulatokkal megközelítette a „csecsemőt”. Ez utóbbi az elején kicsit ellenezte ezt, de a végére már teljesen belenyugodott. Mikor először érintette meg a lány, teste hideg és merev volt, de mikor második alkalommal simogatta, már élettel teli: meleg és puha volt. Mikor ezzel megvolt, gyorsan kitárta teljesen a kapukat, hogy a lény megérezhesse a bor mámorítóan szörnyű szagát. Legalábbis Minola így vélekedett erről a szőlőből készült borzalmas italról, melyet a felnőttek oly nagy hévvel vedeltek a Harald-kocsmában. A sárkányt viszont valójában ingerelhette ez a szag, mivel azonnal nekirohant a sörrel teli hatalmas faedénynek. A lány terve megvalósult: a hordó feltört és egész tartalma a sárkány gyomrában végezte, befejezésül az egy hatalmasat böfögött, elégedetten hajtott fejet újdonsült házi kedvence előtt. A sárkány egész teste zöld csillogós pikkelyekkel volt teli majd elmosolyodott és jelezte, hogy Minot tartja vezérének és tanítójának. A sárkány pikkelyekben pompázott és már-már úgy tűnt, ebben a két percben is két métert nőtt. Fején hatalmas vörös tollak ékeskedtek, melyek néha egyenesen lángoknak tűntek. Minola meghatottan lépett oda a lehajtott fejhez és gyengéden megsimogatta. Talán a lény ezt biztatásnak vehette, ezért a lányt a hátára kapta és fajához illően felszárnyalt a magasba. Közben hatalmasat rikoltott ezzel azt magyarázva, hogy nevet kér magának. A lány hangosan elkiáltotta magát:

- Smaragdszív legyen becsületes neved, én sárkányom. És lakhelyed legyen az Állami Mágus- és Tündérakadémia Sárkánykutató Intézete. Ezzel azt akarom mondani, hogy irány Portox!- fejezte be a sárkányszelídítés utolsó lépését és az iskola felé mutatott. A szélsebes repülés közben a lány haja szélnek szaladt, kezei pedig erősen markolták a sárkány nyakát. Mit fog szólni ehhez Tom? Nem baj, ez már nem az ő gondja. Csak azt tudná, hol fogja a karácsonyi szünetet tölteni. Mostanában mindig ezen gondolkodott. És minél többet gondolkodott rajta, annál keményebb elhatározás született benne: megkéri Morgan professzort, hadd töltse nála az ünnepeket. Majd vesz neki szép ajándékot és amúgy is azt érezte, hogy nagyon kötődik hozzá, ki tudja miért…

3. fejezet

Régi és új ismerősök

Minola szinte futva vezette újdonsült „házi kedvencét” az iskola elé, már azon agyalt, hogyan juttatja be Sárkányszívet az Intézetbe, mikor ott még sosem volt közvetlen, de már hallott róla, hogy valahol az iskola épületegyüttesének közelében található. Gondolataiba mélyedve észre sem vette, hogy már áthaladt Portox kapuján. Már majdnem a kollégiumban volt, mikor a gondolkodásból az zökkentette ki, hogy egy ismeretlen fiúnak ütközött. A tanuló egy halom könyvet ejtett a hóba a lány miatt. Azonban látszott, hogy ő is jelentősen elámult a találkozáson, mivel szintén azt hitte, „semmi sem kerül útjába”.

- Ó, rettentően sajnálom…- kezdte Minola, de a fiú szinte azonnal félbeszakította.

- Ne haragudj, de elbambultam és valószínű, te is… Amúgy Robert vagyok.

- Én meg Minola Phoenix. Hogyhogy még nem találkoztunk, hisz én szinte mindenkit ismerek- szólt meggondolatlanul a lány- Kérlek, ne vedd zokon tőlem, hogy néha elfeledkezem önmagamról. Érdekes könyveknek tűnnek- jegyezte meg miközben segített a lexikonok felszedegetésében.

- Igen, igazad lehet, ha nem ismersz, mivel tegnap érkeztem és még eléggé új vagyok. Most leszek harmadéves és gyűjtögetem az információkat a felvételihez.

- Az meg hogy lehet, hiszen ez az egyetlen varázsképző vagy nem?

- Nagyjából igen, de van még egy iskola, ami szintén ezzel foglalkozik: Maxorial.

- Tényleg? És miért hagytad ott?- kérdezte meglepetten a lány.

- Nemrégen bezárták, ezért az új évet már itt kell kezdenem. És úgy látom, nekem való társaságból sem lesz hiány...

Minola szerényen lesütötte a szemét új barátja előtt. Elkezdett havazni, már megint... Egyre hidegebb lett.

- És az itteni hideget sem bánod? Úgy értem, biztosan nem szoktál még hozzá...

- Hát, az igazat megvallva én szeretem hideget és a kemény telet.

A kissárkány egyre türelmetlenebb lett.

- Bocsáss meg, de el kell vinnem a Sárkánykutató Intézetbe. Szívesen folytatnám a csevegést, de újdonsült sárkánynevelői kötelességem szólít.

- Valóban... Nekünk vannak sárkányaink otthon és, ha jól sejtem most nem a szállása izgatja a leginkább. Azt hiszem... mit is mondtál, hogy hívják?

- Smaragdszív- válaszolt büszkén Minola.

- Szóval Smaragdszív szerintem először enne egyet, majd nem venné rossz néven, ha le is csutakolnák.

- Hűha! És hogy tudnám ezen vágyait kielégíteni?

- Csak kövess, én mutatom az utat a bácsikámhoz, aki majd segítségedre lesz. Ő Portox legjobb sárkányidomítója.

- Akkor most nagy szerencsém van, hogy összefutottam veled, ugye?

- Úgy tűnik- válaszolt szerényen a fiú és könnyed mosolyra húzódtak ajkai, majd elindult a város hosszú utcáján, aminek két oldalán vásárosok kínálgatták különféle portékáikat. Mikor már egy jó ideje haladtak a vásárosok kavalkádján, Robert lefordult egy sikátoron és apró épület elé vezette a lányt, majd dörömbölni kezdett a vaskapun. Torzonborz öregember nyitott ajtót, arcára volt írva, hogy legédesebb álmából ébresztették fel. De mikor megpillantotta unokaöccsét, arcvonásai mindjárt kisimultak.

- Robert öcsém tényleg te vagy az, vagy csak a szemem káprázik az örömtől?- kérdezte a fiútól és erősen magához szorította. Minola pár perc múlva úgy érezte, mintha becsukták volna az orra előtt az ajtót, de bambulásából felpillantva észrevette, hogy újdonsült iskolatársa még mindig elmélyülten beszélget. Hallásával próbált összpontosítani, de csakhamar rájött, a beszélgetés zártkörű. A varázslóknál, tündéreknél és boszorkányoknál ugyanis van egy törvény, ami arról szól röviden: ha nem hívnak meg egy beszélgetésbe, akkor ne avatkozz közbe. Pár perc múlva úgy tűnt, Rob rájött mi volt látogatásuk eredeti célja. Minolát újra visszafogadták a beszélgetésbe és most az öreg szólt hozzá:

- Ne vedd zokon tőlem, hogy varázslatot vetettem be hallásod ellen, de amiről mi az imént beszéltünk, idegen fülekre nem tartozik. Kérlek, hagyd hát csak rám sárkányod és menjetek el sétálni Robert fiammal!

- Mikor jöjjünk vissza, bátyám?- kérdezte tisztelettudón a fiú.

- Napnyugta előtt elvihetitek a sárkányt.

 Újra az árusok tömegén tolakodtak keresztül, Robert pedig karon ragadta a Phoenix lányt, nehogy elveszítsék egymást a nagy kavalkádban. Nemsokára egy aprócska üzletbe vezette, aminek kirakatában ezernyi ismeretlen sütemény ragyogott. Bent parányi asszonyság állt a pult mögött fehér főkötővel takarva ősz haját.

- Üdvözöllek titeket, mit szolgáljak fel nektek, apró fánkot, mogyorós márcot, mit a fejem most álmodott? Kérjétek csak bátran, amiért szemetek odavan!- fejezte be az előre begyakorolt versikét és a gyerekekre vetette parányi kék szemeit. Mino oldalra pillantott a pudingos tálak irányába, majd látványukon felbátorodva rendelt egy pervinkával díszített tálkát és egy kakaót. A fiú mézeskalács mellé szintén kakaót rendelt. Fizettek és leültek egy közeli asztalhoz. Csendesen majszolgattak, mire a cukrász elégedetten pislantgatott feléjük.

- Honnan ismered ezt a cukrászdát?- kérdezte Minola, miután megette a pudingját és megtörölte száját a ráragadt csoki krémtől. Már az utcán álltak, Robert csak akkor válaszolt:

- Hát, tudod, kisebb koromban laktunk itt. Körülbelül annyi idős lehettem, mint te most. Anyám halála után apám minden vasárnap elhozott ide...

Elindultak a vásározók felé, hogy megtekintsék annak a szabónak a sátrát, aki Medillinből érkezett Portoxba. 

- Tulajdonképp nincs már sok időnk...

- De arra pont elég lesz, hogy válassz magadnak egy új ruhát- biztatta a fiú. Érdekes, de Robert úgy viselkedett, mintha a bátyja lett volna és mivel soha nem volt testvére ez az érzés igazán felvidította. Rövid időn belül kiválasztottak egy ciklámen selyemruhát, ami Rob véleménye szerint jól kiemelte a lány mogyoró szőke haját és vidám arcát. Próba közben Tomról mesélt és mikor kijött a próbafülkéből, meglepődve látta, hogy a fiú majdnem hanyatt vágta magát a nevetéstől. Mikor észrevette Minola szúrós pillantását, magyarázkodásba kezdett:

- Tudod azért nevettem, mert amennyire én ismerlek, meg kell mondanom, hogy sok tulajdonságotok egyezik és csodálom, hogy te ezt nem veszed észre.

A lány még mindig csodálkozva meredt rá.

- Valóban így lenne?- tette fel a kérdést magának, mire a fiú csak kedves mosollyal válaszolt. Arca egy pillanatra elfelhősödött és a fiú ebből gondolhatta, hogy látomása van.

- Kifizetnéd nekem, kérlek ezt?- kérdezte, meg sem várva a választ és néhány érmét nyomott barátja kezébe. Felkapta kabátját és rohanva indult a zuhogó hóesésben a kollégium irányába. Az út néhány helyen valósággal eljegesedett és nagyon csúszóssá vált. A nagy rohanás közben észre sem vette, hogy a tömeg közül valaki figyeli. És természetesen nem csak ezt a körültekintést felejtette el megtenni. Egy óvatlan lépés után megcsúszott és kifordult a bokája.

- Aú!- kiáltotta és ülőhelyzetből vizsgálgatta sebesülését. Pedig nem volt más választása, értesítenie kellett Morgan professzort arról, amit látott. Mégpedig minél gyorsabban. Megpróbált felállni, de a fájdalomtól felszisszent és önkéntelenül is lecsüccsent a jégre. Valaki, aki e sebesülést látta, akaratlanul is, de elmosolyodott. Egy magas fekete taláros alak lépett ki az áramló tömeg közül és a lányhoz fordult.

- Minden rendben?- kérdezte, igyekezve elfojtani somolygását.

- Te meg mit keresel itt?- kérdezte hitetlenkedve a lány.

- Hát, amint látod, épp megmentelek- húzta ki magát dicsőségesen Thomas Watson, majd elnevette magát. Mert bizony ő volt az, aki a lányt mindezidáig követte. Amikor a lány visszatért az iskola területére a sárkánnyal, akkor pillantotta meg, és mivel úgy gondolta, hogy jobb ha a lány nem tud jelenlétéről: követte. Karját nyújtotta neki és javasolta, hogy támaszkodjon rá mankó helyett. A lány szélesen elmosolyodott és nyomokban kezdte felfedezni a régi Tomot a talárt viselő fiatalemberben. Rátámaszkodott, de mindez hiába volt, lába összecsuklott alatta.

- Na nehogy már végül velem cipeltesd magad! – folytatta a fanyar viccelődést szobatársa.

- Soha, inkább itt fetrengenék, minthogy felemelj. Majd inkább egy lábon ugrálok, de a „mankómat” nem eresztem

- Na ne már, úgy sosem érünk oda. Inkább a hátamra veszlek.

- Komolyan mondod?- kérdezte kétkedve Minola és ránézett a Watson fiúra, aki már le is guggolt, hogy a beteget segítse a felszállásban. Minola gyorsan megragadta a soha vissza nem térő alkalmat és ráugrott a fiú hátára.

eközben az igazgatói irodában...

Halk kopogtatást hallottak a faajtón. Majd a kint álló meg sem várva a választ, betoppant a tágas helyiségbe. Éppen háttal állt neki az, akit keresett. Morgan volt az. Épp azzal az idegesítő Clare-rel beszélt. Az ismerős iroda szorongásra késztette. Hányszor ült itt és hallgatta, ahogy szidják. De most szüksége van a segítségükre, különben nem jut el a céljáig. A beszélgető ismerősök megfordultak a kopogásra és arcukról lehervadt a mosoly. Norah Kinsley megpróbálta felvenni legkedvesebb mosolyát, de ez csak egy gonosz vigyorra sikeredett.

- Hát te meg mit keresel itt?- kérdezte meglepetten a professzor.

- Valóban: jó rég nem láttunk már, Norah!- próbált meglepett arcot várni Clarissa.

- Igen, úgy gondoltam épp ideje meglátogatnom titeket- válaszolta fagyosan. Morgan kezdte sejteni mi oka volt erre, de nem mutatta ki.

- Ó, tudod mi mindig örömmel látjuk vendégül volt diákjainkat,- mondta sejtelmesen és a vendégül szót erősen kihangsúlyozta- azonban úgy hiszem, hogy te nem csak vendégségbe jöttél. Ugye jól gondolom?

- Mindig is csodáltam a felfogóképességed, Morgan. Most azonban elmondom, hogy miért is jöttem valójában. Mindketten tudjátok jól, hogy mennyire fontos számomra Minola biztonsága és ha jól hallottam, hogy ennek biztosítása ezen a helyen nem lehetséges. Ezért kertelés nélkül megmondom nektek mit akarok: hazavinni Minolát.

A professzor már réges régen rájött a szavak mögött rejlő igazságra, de talán nem a teljesre. Abban valóban nem tévedett, hogy Norah fél, hogy Minola megelőzi az ő hírnevét az iskola ranglistáján, de azt még egyelőre nem tudta, hogy kinek is dolgozik az idősebb Kinsley.

- Valóban azt hiszed, hogy nálatok, otthon nagyobb biztonság áll rendelkezésére, mikor itt van Morgan, a varázslók közül a legkiválóbb?!- dördült fel Mrs. Watson, de a professzor csitítani kezdte.

- Ugyan, lányok, tudom, hogy sosem voltatok jóban, de azért nem kell mindjárt az első pillanatban összeveszni!- csapott az asztalra mérgesen. Erre egy pillanatra megszeppentek és kicsit még mindig az iskola diákjának érezték magukat, de egy pillanat múlva újra egymás torkának ugrottak.

- Ekkor, a legrosszabb pillanatban újabb, kicsit félénkebb kopogtatást lehetett hallani. Minola és Tom lépett be, Minola ösztönösen is a fiú háta mögé bújt, amint megpillantotta gonosz nénjét. Az szinte önkéntelenül is felkacagott és az irodában szinte megfagyott a levegő.

- Ugyan már! Felesleges ez a komédia, Minola! Te is tudod jól, hogy nem maradhatsz itt, úgyhogy máris indulhatsz csomagolni.

- Nem, ha ő nem akar, nem megy!- szólalt meg bátram Thomas, de ez a bátorság csak egy percig tántorította el Norah nénit. Egy Kinsley-t nem olyan fából faragtak, hogy egy kölyök az útjába álljon.

- Ó, csak nem a legújabb tehetség? Clare, hadd gratuláljak neked! Ugye nem tévedek, hogy ez a taknyos a te fiad?

Clare-t újra le kellett fogniuk. Minola kezdett egyre jobban megijedni, de érezte, hogy Tom ott van mellette és rá mindenben számíthat. Az előbb megfogta a kezét és ez bátorságot sugallt neki.

- Nem megyek sehová! Most nem veheted el tőlem, ami az enyém!- kiáltotta Minola és kihívóan nézett keresztanyjára, aki mint látszott, de egy pillanatra is meghökkent. Nem szokta meg unokahúgától ezt a határozott hangnemet.

- Ha most itt maradsz, soha többé nem vállalok érted felelősséget- próbálta csapdába csalni a lányt, de az nem ugrott be- Jól van, de még egyszer mondom: ez a te döntésed volt, bárki is kérdezi- ez egyszer  itt maradhat, ha nem jön szép szóval, majd viszik erőszakkal, de az sokkal rosszabb lesz neki. És, hogy milyen szemtelen ez a Watson gyerek! Hogy engedheti meg magának ezt a hangot egy Kinsley-vel szemben, akik mindig is előkelőbbek voltak náluk. Ahogy jött, úgy távozott is: egyenes háttal és magasra tartott fejjel. Mikor hallótávolságon kívül volt, a professzor így szólt szakállát vakargatva:

- Sohasem értettem, hogy különbözhet egymástól ennyire két testvér... Az édesanyád, Mino, tündéri nő volt, Norah pedig pont az ellentéte: egy démon. Igaz, ők ketten mindig is kiváló viszonyban voltak, de Lille háta mögött mindig is gonosz dolgokat csinált.

- Az édesanyámat Lille-nek hívták?- kérdezte mosolyogva Minola.

- Igen, de hát ezt sem tudtad? A nagynénéd sohasem mesélt róla? Micsoda egy álnok kígyó!- nyilatkozta ellenszenvesen Clarissa Watson.

- Ó, igen! A drága Lille Kinsley minden eredményt elnyert, ami létezett az iskolán belül és kívül. De te, Minola még többre vagy hivatott. És a húga becsvágyó volt, de nem tett az eredményekért semmi jót, nekem elhiheted. No és a te édesapád, Thomas, ő lehetett volna az iskola következő igazgatója, ha nem viszi el szegénykét ilyen korán a halál. Mindig nagy vetélytársak voltak még Lord Michael számára is. És mivel nem pusztította el, most itt vagytok ti is. És nektek győznötök kell felette, különben az egész Varázsvilág megsemmisül. Tomnak férfiasan összeszorult az ökle de nem szólt egy szót sem. Ez a nő még rosszabb volt, mint amilyennek Minola leírta. Ó, hogy is lehetett vele ő ilyen kegyetlen? Nem érthette a problémáit, csak akarta. És most leghőbb vágya volt Lord Michaelt elpusztítani és visszaszerezni az apja becsületét. És a testvére meg a leghűbb barátja ennek a mocsoknak a karmaiban van. Úgy érezte, kötelessége legyőzni ezt az embert. És Minola, kinek még szíve csupán törékeny gyermekszív, valahol ugyanezt érezte. És mindkettejüknek jó volt, hogy maguk mellett tudhatnak egy segítő, hűséges társat. Azazhogy nem is csak egyet...

A vastag tölgyfaajtón újra dörömböltek. Az igazgató beengedte látogatóját. Egy futástól összegubancolódott frizurájú fiú lépett be és elnézést kért, hogy csak most tudott eljutni az igazgatóhoz, de egy lánynak kellett segíteni a sárkányát ellátni. Mindeközben észre sem vette, hogy Minola mögötte kuncog és erre Tom értetlen arckifejezést vág. (Mintha nem tudná miről van szó!) A kócos fiú hátrafordult és megemelte képzeletbeli kalapját a lány előtt, a fiút pedig enyhe meghajlással üdvözölte.

- Szóval Mino-nak lett egy sárkánya?- vonta fel a szemöldökét pár perccel később az igazgató és meglepett arcot vágott- Nos, úgy hiszem, Minola Phoenix, el kellene kísérned a sárkányod a Sárkánykutató Intézetbe és megköszönni Robert fáradozását. Te pedig, Tom, segíthetnél Minolának elvezetni a sárkányt. No, menjetek!- bocsátotta ki őket az iroda ajtaján. Kint Rob átadta a sárkány kantárját és a megvásárolt ruhát Mino-nak, majd dolgaira hivatkozott és sietve távozott. Minola könnyedén megragadta a vastag bőrszíjat és elindult az Intézetbe. A Watson fiú szorosan a nyomában lépdelt, majd egyszer csak megszólalt:

- Figyelj, Mino! Én tudom, hogy most undorító alaknak gondolsz, de hidd el, nekem sem könnyű, hogy a húgom és a legkedvesebb barátom fogságban van.

- Tudom, megértelek... Én is eléggé felhúztam magam, de tényleg nem esett jól. A jövőben kérlek, mellőzzük ezt a témát, rendben?

- Igen, megértettem- válaszolta zavartan a fiú. Nemsokára megállt egy sarki pirított mandulaárusnál és vásárolt két tölcsérrel: az egyiket a lánynak adta, a másikból ő maga kezdett majszolgatni, de egyhamar rájöttek, hogy a sárkányt sem lehet elfelejteni, ezért vettek neki is egy adagot, amit ő pár másodperc múlva már el is tüntetett. Miután biztonságban tudták a mágikus lényt, megindultak az utcai forgatag felé. Tom azt mondta, hogy szeretne venni egy új talárt. Minola örömest vele tartott most, hogy megtudhatta Tom viselkedésének okát. Legalábbis ő így gondolta, a fiú legbelül még mindig úgy vergődött, mint egy pillangó, aminek a szárnya vizes lett. Nem tudta mit is kellene tennie, nem tudta miért is hagyta el Melissát. Tudata legmélyén derengett egy ok, de még magának sem merte megfogalmazni. Gondolataiból Minola mezzo hangja ébresztette.

- Megérkeztünk, milyet szeretnél?- kérdezte kedvesen, mintha mi sem történt volna pár órával korábban. Tom gyorsan válaszolt, nehogy a lány rájöjjön, hogy gondolataiba révedt.

- Válassz te, kérlek, mivel én nem vagyok túl tájékozott az anyagok terén.

- Lássuk csak! Kérem,- szólt az árushoz a lány, akinél nem sokkal ezelőtt a ruhát vásárolta- mutasson nekem fekete talárokat, ami Ön szerint jó lenne a mellettem álló barátomra! Ó, nem, az nem igazán tetszik, bár ez itt... Mutassa csak, amit a kezében tart! Milyen csodás darab, nézd csak Tom!

- Vigyázz, Mino!- kiáltott Tom és szerencsére időben félrehúzta barátnőjét a közeledő kocsi elől, ami éppen feléjük tartott, méghozzá szélsebesen. A lány még mindig bicegett, de már kevésbé, mint amikor elesett. A kocsi utat tört magának a vásári forgatagban. A nő, aki benne ült jól megfizette kocsisát, ezért amaz bármit megtett, hogy kielégítse úrnője parancsát. Utol kellett érnie a két kölyköt. Egy ilyen tapasztalt embernek, mint ő, ez nyilván nem okozhatott problémát. A nő az elsötétített kocsiban ült és feszülten fel-felkacagott. Nem mindenki tudta azonban, hogy nem csak ő utazott akkor a sötétben. Vele szemben egy fekete talárt viselő alak ült, akinek az arcát beárnyékolta egy hatalmas kalap. És egy valakiről még ők sem tudtak. Titokban szökött meg, mikor épp enni adtak nekik, leütötték az őrt és titokban felkapaszkodott a kocsira. Clark nem szökhetett meg, mert nagyon megbetegedett. Lisa félt is otthagyni, de tudta, hogy nincs más esélye arra, hogy segítsen neki. Most úgy gondolta, épp ideje, hogy megköszönje a fuvart egy kis tüsszentőporral, amit a lovak orrába dörgölt láthatatlanná változva és természetesen: repülve. E kettő feladatot nagyon nehéz volt együtt teljesíteni, ráadásul a lovakhoz repülni sem volt veszélytelen. De megcsinálta és sikeresen eltérítette a két lovat bátyjáék felől. Most már csak egy dolga volt: jól megcsapta a lovak hátsó fertályát, mire azok teljes erővel meghúzták a kocsit, minek kereke beleragadt a sárba. Ezután még mindig láthatatlanul a többiek után eredt. Hamar be is érte őket egy utcasarkon, ahol azok levegőért kapkodtak. Mikor láthatóvá vált erősen megdöbbentek.

- Te itt?- kérdezte Minola, majd szó nélkül magához szorította a barátnőjét.

- És Clark?- kételkedett Tom.

- Meg kell mentenünk. Nagyon beteg, ezért nem tudott velem jönni. Ha nem sietünk...

- Elisabeth! Még nem tudunk odamenni. Nincs esélyünk kiszabadítani. Egyelőre nincs, de Clark ki fog tartani én, ismerem- mondta keményen bátyja.

- De nem tehetjük ezt vele, Tom!- kiáltotta Lisa, de tudta, hogy nem tehet semmit, a fivérének igaza van. A fiú erős karjaiba szorította és letörölte könnyeit.

- És most gyere. Az anyukád halálra aggódta magát miattad- próbálta felvidítani a hangulatot barátnője.

- Anya itt van? Mióta?- lepődött meg a lány, de több kérdést nem tudott feltenni, mert Minola magával húzta.  Út közben mindent elmeséltek neki, ami távolléte alatt velük történt. A vásári forgatagban találkoztak Roberttel. Lisa viszont kimerült volt és alig tudott valamire koncentrálni, nemhogy még neveket is megjegyezzen! Bátyja úgy döntött először felkíséri a szobájukba, utána elmegy az anyjáért és Morgan professzorért. Miután bekísérte a lányokat a szobába, nyugodtan elmehetett, mert tudta, hogy Minolával biztonságban van a húga. A szobából való távozása után a lányok megbeszélhették minden lelki problémájukat.

- Nem is tudod mennyire hiányoztál!- ölelte meg már másodszorra érkezte Mino.

- Ti is nekem, de főleg te. Igaz Clark sokat törődött velem, de téged nem lehetett pótolni. Tudod a mi kapcsolatunk teljesen más. És be kell neked vallanom valamit: Clark megcsókolt és bevallotta...

- Na végre!- lelkesedett barátnője, majd gyengéden lefektette a lányt és az ágya szélére ült.

- De Mino, te mit tennél, ha a fiú, aki tetszik neked, éppen fogságban lenne? Persze, tudom ez elég abszurd, mert nem minden nap kerül az ember fogságba...

- Ugyanazt, amit te: aggódnék. Mert tudom, hogy neked ez most rettentően nehéz, de hidd nekem el, kérlek, hogy ha ott maradtál volna, kevesebb esély lett volna, hogy megmentsük Clarkot.

Ebben a pillanatban lépett be az ajtón és Mrs. Watson, aki szinte félrelökte az előtte haladó professzort, hogy lánya ágyához rohanjon.

- Jaj, kislányom, annyira féltem, hogy nem láthatlak viszont- ölelgették egymást a Watsonok. Minola akaratlanul is az ablakhoz lépett, ahol szomorúan nézte a kinti hóesést. Morgan professzor lépett oda mellé és a vállára tette a kezét.

- Hamarosan te is visszakapod édesanyádat- mondta kedvesen és átölelte. Minola számára olyanok voltak a professzorral együtt töltött percek, mintha az ismeretlen nagyapja társaságában lenne. Úgy érezte, hogy most jött el az ideje, hogy megkérdezze, nála töltheti a karácsonyi szünetet.

- Professzor úr, szeretném megkérdezni, hogy karácsonyi szünetben nem látogathatnám-e meg, ugyanis nekem nincs hova mennem.

- Már én is kérdezni akartam, de kíváncsi voltam rá, fel mered-e tenni a kérdést. Persze, hogy szívesen látlak, szilvesztert pedig az iskola rendezi egy nagyszabású bál keretében. Január első napján kell a tanulóknak visszaérkezniük a kollégiumba, a második napján már tanítás van. De a bálon minden elsős diáknak kötelező előadni egy táncot, amit a tánctanár betanít. Holnaptól azt is elkezditek tanulni.

Amint meghallotta a másik két gyerek ezeket a szavakat, mindhármuk arcára kiült a csodálkozás.

- És mégis kivel táncolunk majd a bálon?- kérdezte az ágyán felülő Lisa.

- Hát ez igazán egyszerű, és azt hittem, magadtól is kitalálod: egymással. A tánctanár majd kiválogatja a közületek legjobban összeillő párokat és ők fognak együtt táncolni.

- Na és ki lesz a tánctanár?- kérdezte valamelyikük.

- Ó, hisz ennél mi sem egyszerűbb: nem régen érkezett iskolánkba egy új diák, aki junior bajnok volt az országos táncversenyen. Természetesen már ti is megismerkedtetek vele, legalábbis Minola és Tom biztosan és te is hamarosan bizonyára megteszed ezt, Elisabeth.  A tanuló neve: Robert Piley. Így már ismerős a név, igaz Thomas?- kérdezte hamiskás mosollyal a direktor. A fiú zavartan álldogált egyik lábáról a másikra és így szólt:

- Ne tessék engem megint beárulni!- kérlelte tanárát.

- Hogy érted ezt és miért tenné?

- Ez egyszer nem én mondom el, hanem te magad, Tom!

- Hát szóval, az úgy volt, hogy egy időre kimentem az udvarra sétálni és aztán megláttalak azzal a fiúval, Mino, és elkezdtelek követni, de nem szándékosan, esküszöm!- esetlenkedett.

- De mégis, hogy képzelted, hogy egyszerűen követsz, és talán ki is hallgatod a beszélgetéseimet?!- kiáltott fel Minola, de pár pillanat múlva arcát elöntötte a pír.

- Ugyan Minola, nem kell ezt ennyire felfújni!- állt ki tanítványa mellett az idős Morgan.

- De igenis! Tom, azonnal kérj bocsánatot!- parancsolta Mrs. Watson, mire fia elmotyogta a kívánt szócskát. A lány önkéntelenül is elmosolyodott. A fiú felemelte lefelé szegezett fejét, majd ő is megengedett magának egy félszeg vigyort.

eközben a new field-i börtönben...

- Hová tűnt? Mit csináltál vele?- kérdezte ingerülten a sötét ruhás férfi. De Clark csak nézett maga elé és nem válaszolt- Azt kérdeztem merre van, vagy nem hallasz? Hívjátok ide az őröket, de azonnal!- kiáltotta a Lord és parancsára már hárman is ugrottak. Megfogták a fiút az ingnyakánál és arcon csapták érdes tenyerükkel, mire Clark csak ennyit mondott:

- Nem mondhatom el, akkor sem, ha agyonver.

- Azt majd meglátjuk- fejezte be a beszélgetést fújtatva a nagyúr, majd intett segítőinek, akik ledobták a földre, majd kivonultak a cellából. A fiú egyedül maradt a rácsok mögött. Igazán most sajnálta csak, hogy Lisát engedte elmenni. Dehogyis, hogy beszélhet ilyeneket? A lány most jól van és majd Morganék jobban figyelnek rá, most csak ez a fontos. Csak ne lenne ilyen hideg. Köhögött néhányat, majd körülölelte magát. Nem szabad feladnia, igaz hogy hideg van, de neki ki kell tartania addig, amíg megmentik. Ugye, Elisabeth megérkezett, reméli, nem történt út közben semmi baja! Elálmosodott, pedig most nem szabad elaludnia: még mindig ugyanazt a lenge talárt viselte, amit azon a langyos, szeptemberi napon felvett. Újra végiggondolta az eseményeket, felidézte Minola sikolyát, Tom csattogó lépteit, Soo tanárnő szenvedő arcát, Elisabeth aggódó arcát és azt a forró csókot, amit akkor kapott tőle arcára, mikor elment. Lassan lecsukódtak pillái, majd végül elaludt...

a Nagy Palástban

Minoék lázasan készülődtek a különleges eseményre. Már egész délután nagy volt a nyüzsgés, hát még most. A teremben ott állt mind a száz diák, aki leadta a jelentkezését, két taggal azonban bővült a soruk: az egyik székben ott ült Lisa is; igaz nagyon sápadtan, de ki nem hagyta volna ezt a meghallgatást, a másik tag pedig éppen Minolával beszélgetett: Robert volt az. Elisabeth kissé rosszalló pillantással méregette barátnőjét, mikor az hatalmasakat nevetett az idegen fiú viccein. Tom próbált vele beszélgetni, de nem igazán sikerült neki, mivel ő is Minoékat figyelte. Néhány perc próbálkozás után feladta.

- Ugye megbocsátasz, ha egy pillanatra itt hagylak?- Lisa meglepődött fivére hirtelen modorváltozásán, de azonnal bólintott. Tom odasietett Minolához, aki még mindig kacarászott Rob mondásain, de Tom szavára rögtön abbahagyta.

- Igen, ne haragudj, Robert, de itt félbe kell hagynunk ezt a csodás beszélgetést- mondta és még egyszer elmosolyodott az előbbi tréfán.

- Ugye nem felejtetted el, hogy most nem a mulatság kedvéért vagyunk itt?- nézett szemrehányóan barátnőjére az ifjú varázslótanonc.

- Jaj, menj már, egy kis nevetés senkinek nem árthat meg ezekben a furcsa időkben, ki tudja, talán te is kipróbálhatnád néha...

- Egy kis csendet kérnék!- lépett a társaság elé Thomas, látszólag ügyet sem vetve Minola utóbbi megjegyzésére. Bár legbelül azért kissé féltékeny lett erre a Piley-ra- Nos, megkérném az első tizenöt vállalkozó kedvű társamat, hogy maradjon bent, a többieket addig megkérném, hogy hagyják el a termet. A bírák egyetlen tagja lehet eddig ismeretlen számotokra: Clarissa Watson, iskolánk régi tanítványa.

- Nem kell félnetek, az ítélő bizottság minden egyes tagja avatott mestere a varázslásnak és biztosak lehetünk benne, hogy a szavazás minden értelemben tisztességes marad. Legutolsó sorban pedig megköszönjük, hogy eljöttetek erre a csodás eseményre- fejezte be a köszöntőt Minola. A tanulók éljeneztek, majd szép lassan kicsordogáltak a teremből. A lány elégedetten mosolygott Tomra, majd elfoglalta a helyét a döntő bizottság mellett. A fiú még mindig nem tudta, mire vélje ezt a különös viselkedést, de ő is helyet foglalt Mino mellett, majd intett az első jelentkezőnek, hogy kezdheti. Az első néhány jelentkező nem volt túl kiváló, de később szerencsére ügyesebb produkciókkal találkoztak. Lisa is nagyon jól hozta a formáját, látszott rajta, hogy nagyon igyekezett. Rob volt az egyik legügyesebb növendéke az iskolának, tehát rajta nem lepődött meg senki a tanárok közül. Mikor végeztek a meghallgatással, hosszas tanácskozás következett, mibe a gyerekek nem igen szóltak bele. Természetesen Robertet és Elisát az elsők között vették fel. Ők maguk pedig néhány bravúros gyakorlattal kápráztatták el a zsűrit. Tehát megalakult a Csapat, élükön Tommal, Minolával, Elisával és Robbal. Úgy határoztak, hogy csak hétfőn hirdetik ki az eredményt. Ma estére épp elég meglepetés várta már így is őket. A vacsora elkezdése előtt ugyanis az igazgató különös jelentést kapott a gondnoknőtől. Állítása szerint a falra fekete tintával a fekete mágia jeleit mázolták és egy különös üzenetet írtak. A professzor azonnal lesietett a nagy csarnokba, hogy utána eredjen a szavaknak. Az asszony igazat mondott, így viszont nem vacsorázhatnak a teremben a tanulók, előtte alaposan át kell vizsgálni a helységet. Ez pedig ma már nem lehetséges. Holnap kora reggel Emeranda kisasszonnyal és még néhány kollégájával alaposan körülnéz benne. Ma este majd mindenki a saját szobájában fogyasztja el az ételét. Majd felhordatja a hetesekkel. Minoláék éppen lefelé száguldottak a lépcsőn, mikor beleütköztek Morgan professzorba.

- Ó, ezer bocsánat, tanár úr, de borzasztóan éhesek voltunk...- mentegetőzött a szőke lány.

- Semmi baj, kedvesem, de sajnos nem engedhetlek titeket a csarnokba, ugyanis...- majdnem befejezte, mikor a lépcsőn lelépdelő igazgatóhelyettes félbeszakította.

- Gyakorlati átvizsgálás folyik.

- De miért?- tudakolta a már sokkal jobb színben lévő Lisa.

- Azt egyelőre nem közölhetjük- utasította el a gyerekek kíváncsiskodását a szigorú tanárnő, majd visszatessékelte őket a szobáikba. A három ifjú nem nyugodott bele ebbe a válaszba, ezért egyhamar veszélyes elhatározásra jutottak.

- Meg kell tudnunk, mit találtak az ebédlőben!- mondta Minola és társaira pillantott- Nektek nem kell jönnötök, ha te nem akarsz jönni Tom, akkor majd Roberttel megyek, ez ne legyen gond.

- Mégis mit gondolsz?- kérdezte felháborodottan a fiú, majd így folytatta- Majd egyedül mentek ti ketten, azzal a... Szóval nem hagyom, hogy egyedül tárjátok fel a titkot. Elisabeth-et meg majd rábízom anyára. A legrosszabb döntés volna őt egyedül hagyni, míg mi odalent kutatunk.

- Jól van, Tom, be kell vallanom, örülök, hogy te is jössz- engedett meg magának egy könnyed mosolyt Mino, majd megszorította barátja kezét.

- Jól van, akkor most idehívom Robot, te addig dolgozz a terven- mondta komolyan a fiú, majd összeráncolta a homlokát- Nem lesz könnyű, hisz a folyosókat végig őrzik a tanárok, de biztosan meg fogod oldani.

Thomas elindult a szomszéd szoba felé, ahonnan hangos ricsaj szűrődött ki. Miután Tom kilépett a szobából, a lányok még több érdekes dologról beszélgettek, amit később senki nem tudott meg. Örökre az ő titkuk maradt ez a kis beszélgetés. Mikor a fiú visszaérkezett, a két lány rögtön más témára terelte a szót. Minolának már megvolt az elképzelése, hogyan juthatnak el az ebédlőig észrevétlenül. Ehhez viszont egy titkos varázslatra volt szükség, melyet normál esetben nem használhattak az iskola tanulói. Az állattá változás nem volt egy bonyolult varázslat, viszont, ha a tanárok észreveszik őket, akkor akár ki is csaphatják őket az iskolából. De a kockázatot vállalniuk kell, hisz nem tudják, pontosan miről is van szó. Mikor ötletét megosztotta Thomasszal, azt várta, hogy majd lebeszéli róla, de nem tette, sőt inkább csak bólintott és összeráncolta homlokát és így szólt:

- De ugye tudod, hogy nem veszélytelen a dolog?

- Igen, tisztában vagyok vele, de ha elkapnak minket, majd elmondjuk, hogy én találtam ki. Robert mit mondott?

- Azt, hogy benne van, mindjárt jön, de neki is van egy ötlete, majd elmondja.

Ebben a pillanatban kitárult az ajtó és belépett az imént emlegetett fiú.

- Tehát az ötletem: van egy olyan porom, ami láthatatlanná tesz minket, viszont fél óránál tovább nem maradhatunk, mert elmúlik a hatása. Mit szóltok?- kérdezte lelkesen. A két gyerek bólintott, Lisa viszont kételkedve kérdezte:

- Biztos nincs semmi kockázat ebben a dologban?

- Ugyan, ne aggódj a barátaid miatt, én majd vigyázok rájuk- erre a lányt elöntötte a pír. Pár perc múlva a kintiek már csak azt láthatták, hogy Lisa kinyitja az ajtót és elindul anyja szobája felé. Azt viszont senki sem tudta, hogy három láthatatlan testőr védte.  Megvárták, míg becsukódik az ajtó a lány mögött, majd elindultak lefelé. Mikor megérkeztek az ebédlőbe, Minola becsukta a kapuját, majd fényt gyújtott. Amint megpillantották a falra mázolt jeleket, elborzadtak.

- Megtudták, hogy Lisa eljött- mondta és tudta, hogy ez a mondat semmi jót nem rejt magában. A két fiú egyet értett vele, egy kicsit siettették is Minot, de a lány mindent alaposan meg akart vizsgálni. Ők hárman látták egymást anélkül is, hogy mások számára láthatók lettek volna. Pár perc múlva el kellett hagyniuk a termet, mert már fogyóban volt a por varázsereje. Számításaikat azonban keresztülhúzta, hogy az igazgató és még pár tanár erre sétáltak. Amikor a kaput nyitották, a három fiatal kétségbeesetten nézett egymásra. Minola állt a legközelebb az ajtóhoz, aki mögött Robert állt. Amint kitárták a kaput, Rob megragadta a lányt és egy klasszikus táncmozdulattal hátrabillentette. Egészen addig álltak így, amíg vissza nem zárták a hatalmas ajtószárnyat. Thomasnak ennyit épp elég volt látnia ahhoz, hogy így szóljon társaihoz:

- Na jó, de most már tűzzünk felfelé, nem szeretnék igazgatóit kapni a romantikázásotok miatt.

Lassan felértek az emeletre, ahol először bekopogtak Clare szobájába, Lisa kinyitotta az ajtót, elköszönt az édesanyjától és ment vissza a szobába. Szerencsére minden a terv szerint alakult. Tomék szobájában mindent elmeséltek Lisának is, aki ettől halálra rémült, de Minola megnyugtatta:

- Ne félj, hisz mind itt vagyunk együtt veled...

- Igen, én is veletek maradhatok- erősködött Rob is. Na erre volt most a legkevesebb szüksége a három másik gyereknek. Bár Mino ezt is kedvesen közölte vele.

- Nézd, Robert, szerintem, most ez most nem a legalkalmasabb pillanat.

De természetesen ezt Thomas nem tudta ilyen illedelmesen közölni, ezért hozzátette:

- Tehát húzz el, barátocskám!

- Ne haragudj, de most senki sincs közülünk jó passzban, tudod... Majd inkább gyere át holnap, vagy menjünk el sétálni, esetleg hógolyózni. Mindenkire rá fér egy kis játék. Akkor jó éjt és még egyszer köszi a segítséget!- ebben a pillanatban ő is elég fáradt volt, el is felejtette, hogy akart még mondani valamit, de ez már csak másnap jutott eszébe...

4. fejezet

Fejezetek a tanárok múltjából, gondolatok a kollégiumból

Morgan tanár úr nem tudott még elaludni, ébren fetrengett az ágyában, majd egyszer csak úgy döntött, hogy inkább felkel és gyertyát gyújt. Elővette felesége régi leveleit, köztük az utolsót is. Súlyos teher nyomta lelkét... Nem tudta, mikor mondja el Minolának. Nagyon féltette a Lordtól, hogy esetleg ő mondja meg neki az igazságot. Mint minden nehéz helyzetben, most is feleségét hívta segítségül. Újból felbontotta azt a nevezetes levelet, mely az utolsó volt a többi között. Megelevenedtek az emlékek, a levél minden szavát úgy élte át, mintha ő is ott volna. Felesége hangját hallotta és egy gyermek siránkozását.

- Drága férjem! Itt nálunk, Portoxban egyre csak romlik a helyzet: már a boltok is bezártak és bedeszkázták ablakaikat. Sokan elmenekültek otthonaikból. Itt az a hír járja, hogy a Gonosz először minket támad majd meg. Be kell vallanom, van benne logika: Portox az egyik legnagyobb a varázslóvárosok között. Ráadásul itt folyik az ifjú mágusok és tündérek kiképzése is. Gondolj csak bele, mekkora katasztrófa lenne. De nem akarom a falra festeni az ördögöt, mi itt jól megvagyunk, semmiben nem szenvedünk hiányt. Csak miattad aggódom, meg van mindened? Ott milyen a helyzet, ugye jól vagy, édesem? Nem is tudod, mennyire hiányzol! És a pici kislányod is hiányol: képzeld, már beszél. Igen, az ő növekedése tudja csak feledtetni velem az utcán történő eseményeket.

Jaj, Drágám! Mióta befejeztem a fenti sorok lejegyzését, órák teltek el, de nekem úgy tűnnek, mintha napok lettek volna. Kedves gyermekünk elrabolták! Azonnal indulok, de előtte el kell neked küldenem ezt a levelet, hogy tudd, elmentem érte. Ha nem térnék vissza, szívem, akkor ne sajnálj nagyon és kérlek, bocsáss meg nekem, hogy ennyi bajt zúdítottam rád...

Mikor befejezte az olvasást, egy szomorú könnycseppet morzsolt el szemében. Arra gondolt, hogy ha ő nem utazott volna el, akkor talán megmentheti feleségét és még ma is élne. A gyermekét pedig nem szakítják el tőle. Mikor már azt hitte, gyermekét is végleg elveszítette, pár év múlva feltűnt az iskolájában egy a feleségére nagyon hasonlító lány, aki nagyon tehetséges boszorkány volt és Mona Kinsley-ként mutatkozott be. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy rég meghalt gyermeke jár most az iskola falai közé. Mint később kiderült, a Lord húgához került örökbefogadott gyermekként. Hát igen, ahhoz túlságosan szerette az ellensége feleségét, hogy a számára legkedvesebb életét is kioltsa. Ahhoz viszont túlságosan utálta Morgant, hogy ne küldje a Portoxba és ne fájdítsa szívét örök vetélytársának. Az igazgató sok ideig nem tudta elmondani lányának az igazságot, mert szégyenére, de félt bevallani gyávaságát, elmenekülését Portoxból. De egyszer megtette és akkor örökre szem elől tévesztette a gyereket. Egészen a mai napig. Egy névtelentől kapott levelet, aki leírta, hogy ki is volt az igazi lánya. Akiről azt hitte, hogy tízévesen elveszítette, arról egyszer csak kiderült, hogy örökké a közelében maradt... Szörnyű melankólia vett erőt rajta, a levelet már annyiszor elolvasta a megjövetele óta, hogy a sárgás papír gyűrött, piszkos lett a sok fogdosástól. Néhány helyen töltőtollal írt betűk is elmaszatolódtak a rájuk hullott forró könnyektől.

Kedves Morgan! Emlékszel-e még rám? Biztosan nem, ezért inkább nem írok nevet a feladóhoz. Bár nem sokat találkoztunk, mindketten jól ismertünk egy bizonyos személyt: a lányodat. Én forró szerelemmel fordultam felé, te pedig múltad emlékeként tekintettél rá. Azt hiszed, rég elveszett, de az idő, s a sors csak pár hónapja szakította el tőled igazán. Mivel iskolás kora óta nem láttad, nem ismerted keresztlányod, egy kifinomult csellel teljesen megtévesztettek. Ugyan emlékszel-e még rá, hogy mikor volt a feleségednek nővére? Nem volt, így keresztlányod sem lehetett. A búskomorságban nem volt mibe kapaszkodnod, csak abba, hogy van még olyan, aki hőn szeretett kedvesedre emlékeztethet. Mikor őt láttad, gyakran gondoltál a saját lányodra, akit utoljára a bölcsőben láttál életében... De a gyermeked élt, sőt igyekezett a közeledben maradni. A keresztlányodnak adta ki magát, óvni akart, akárcsak feleséged, mikor apjához küldött az ostrom idején, ha elárulta volna kilétét, akkor ma már te sem élnél. Most, hogy mindketten meghaltak érted, meg kell tudnod, hogy ki is volt a fiatalabbik őrangyalod álnéven: Jane Soo. Most minden bizonnyal a dolgok körvonalai tiszták lettek előtted, ezért nem kell többet írnom neked: egyik nagy tisztelőd, lányod rajongója

Az öregember arcán újra el kezdtek folyni a súlyos könnyek. Sírt, mert utólag minden olyan egyszerűnek látszott: a feleségéhez való hasonlóság, a sokat együtt töltött idő, a karácsonyi meghívások, a vég nélküli közeledés és az a kép, melyet Jane a szobájában tartott állítólagos nagynénjéről, valódi édesanyjáról. A tanárok lakhelye csak párszáz méterre volt az ő házától, végtelen vágy fogta el, hogy átkutassa lánya holmiját, hátha talál valamit, ami a levélíró kilétére utalna. A hála, hogy megköszönje neki az igazság elmondását, hatalmas volt. Szívesen megismerte volna, lett volna kivel gyermekéről beszélgetni, akiről alig tudott valamit. Szemét megtörölte a pizsamája zsebében tartott batisztzsebkendővel, felöltötte köntösét és kilépett ajtaján. Kezében ódivatú petróleumlámpát tartott, mellyel megvilágította Portox nappal nyüzsgő, éjjel félelmetes utcáit. Későre járt, már éjfél is elmúlt, hiszen az utcai lámpák nem égtek már. A tanári lakrészhez saját kulcsa volt. A hatalmas villa hajdan a város hercegének tulajdonában állt, de mikor az utolsó örökös is meghalt, a város az iskolára bízta. Az épületben tizenöt hatalmas lakrész volt. Ebből tíz volt a tanároké, a többit pedig vendégszobának tartották fenn. Az egyik ilyenben most Clarissa Watsont szállásolta el. A nő régi jó tanítványa volt, a férje pedig az ostrom előtt Portoxban tanított. Szegény Philip, ő is milyen hamar meghalt. Őt is az az átkozott Lord vitte el. Annyi ember halála szárad a lelkén, meg kell akadályozni, hogy további károkat okozzon a varázslóknak. Míg a súlyos lakat zárjának kinyitásával bajlódott, gondolataiban felidézte Philip Watsont ifjúkorában, eszébe jutott az esküvőjük Clare-rel, első gyermekük keresztelője, a másodikét már nem élte meg... Watson hihetetlenül tehetséges volt a bűbájokban és a bájitalok elkészítésében. Ezen kívül rendkívül jól repült, megnyerte az országos olimpiát is ebben a sportágban. Ifjú korában temérdek versenyen részt vett. Még az első csoportjában volt. Már akkor felfigyelt rá, hogy milyen értelmes gyerek. Aztán tíz év múlva megismerkedett az akkor még csupán tizenhét éves Clare-rel. Az ismerettségük folytonos eszmecserén és vitákon alapult, de néhány év múlva mindez átfordult kölcsönös bizalomba, tiszteletbe és szenvedélyes szerelembe. A fiatal lány épphogy befejezte az iskolát, összeházasodtak. Alig egy évre rá született meg Tom, majd hamarosan kirobbant a háború. Összehasonlíthatatlan volt a körülbelül húsz évvel azelőtti ostrommal, ahol feleségét elveszítette. A sötét varázslók összefogtak és minden tehetséges fény mágust kiirtottak, elpusztítottak. Philip volt az egyik legtovább kitartó harcosuk. Tom keresztelésére rá egy héttel meggyilkolták. A felesége pedig nemsokára megtudta, hogy újból gyermeket vár. Szörnyű kínokat élt át, míg Lisa megszületett. Szerencsére sokan mellette álltak a családi drámában. Aki mostanság találkozik vele nem is gondolná, hogy milyen borzalmakat élt át tizenhárom évvel ezelőtt. Átsétált a kis kerten, ahol pompás illatba borultak a virágok az év minden szakában. Amint felért a harmadik emeletre, bizonytalanul oldotta fel lánya lakrészének bűbáját. A szobából mandula- és orgonaillat finom párosítása szivárgott elő. Erről a kis apró részletről bárkinek a bájos Jane jutott volna eszébe. Akárhova belibbent ez az illat bűvölte el közönségét. De ebbe most ijesztő sötétség vegyült, amelyen nem enyhített az ódivatú lámpa fénye sem, ezért az öregember meggyújtotta a nagyobb gyertyákat is, amiket a szobában talált. A sarokban állt Jane komódja, amellett a halovány fényben még az ő alakját is láthatta volna egy pillanatig a professzor, de ő mire ide pillantott, már csak a bordó bútordarabot láthatta, melyen olyan tárgyak foglaltak helyet, amik a varázsvilág különböző tájairól származtak. A férfi közelebb lépett és kihúzta az egyik fiókot. Ebben volt a nő süvege és iskolai egyenruhája az egyéb tanári felszerelésén kívül. Minden rendben összehajtogatva, használatra készen volt összehajtva. Végigsimított a mandulaillatú ruhákon, majd kihúzta a következő fiókot, amelyben a lánya kedvenc lemezeit találta. Igen, Jane rettenetesen szeretett zenét hallgatni és gyakran táncra is perdült hozzá. Mennyire szerették egy-két pillanatra megragadni a férfi tanárok és egy-két lépést lejteni vele a parketten. Ó, Istenem, mennyire fog mindenkinek hiányozni. Az alatta lévő rekeszben leveleket talált ismeretlen személyektől. Milyen szívesen elolvasta volna őket, de tudta, tartalmuk nem rá tartozik. A feladókat azonban alaposan átvizsgálta, de nem talált olyat, akinek neve ne szerepelt volna több borítékon is, így nem tudta eldönteni, ki lehetett az, aki a mai levelet küldte neki. Az ő borítékát Magical Valley városában adták postára itt azonban egy közeli helységnevet sem talált. Kicsit elgondolkodtatta az eredmény, de újabb kíváncsiság lett úrrá rajta, hogy megnézze, mi lapul a következő kazettában.  Itt viszont nem talált mást csak egy újabb, sokkal vaskosabb levelet, mint az eddigiek, az címzett pedig ő maga volt...

Clare letette az utolsó csomagot is a középkori faragásokkal díszített ágy mellé, levette megviselt kabátját elindult a kis konyha felé. Forró teával kezében tért vissza és foglalt helyet az őskori hintaszékben, majd maga elé meredt. Annyi minden történt vele pár nap alatt, hogy kellett egy kis idő, hogy mindent megemésszen. Rég nem járt már Portoxban azóta, mióta a gyerekei el kezdték az iskolát újra felhullámzanak benne a régi emlékek és szituációk. Ilyenek közé tartozik a megismerkedése Philippel. Nagy séták a Kámfor Parkban, ahol bárki bármikor elillanhatott az emberek pillantása elől. Igen, többek között az egyik ilyen pillanat járt a fejében... A Kámfor Park egy nagyon különleges hely volt ám régen, mivel ma már nem létezett teljes valójában, ugyanis a Háborúk idején elpusztult. A Park lényege az volt, hogy az ember lement egy mágikus lifthez, ami olyan helyre vitte, ahol épp nem volt senki, mégis hangulatos, meghitt volt. Ez volt a Park. Igazából sokan próbálkoztak akkoriban, hogy megfejtsék a titkát, de senkinek sem sikerült. Nos, épp itt találkozott Philippel azon a különleges augusztusi nyárestén. Minden olyan gyönyörű volt: A fák levelei szokatlanul korán el kezdtek pirosodni és lepotyogni. Emlékezett, augusztus végén már vastag avarszőnyeg borította a még langyos talajt. Már a liftben elkezdték szokásos eszmecseréik egyikét. Ó, mennyi témáról tudtak vitatkozni. Persze sosem haragudtak meg egymásra igazán, viszont nagyon élvezték, hogy kifejthették egymásnak érveiket és meglátásaikat a világgal kapcsolatban. Mikor egy eddig még ismeretlen területen találták magukat a Parkban, kiszálltak a liftből. Amikor kiléptek a gépezetből, valami furcsán édeskés illatot éreztek a levegőben, ami mindkettejüket megszédítette egy kicsit és felhőtlen vidámsággal töltötte el. Hirtelen hanyatt vetették magukat a száraz leveleken és angyalokat rajzoltak, mint télen a hóba, most a porba és az avarba. Rettentően élvezték, amikor kicsit kifáradtak, el kezdtek kergetőzni és mikor ezt is megunták, csak akkor fogtak újra beszélgetésbe. De ez sem volt most olyan komoly, mint máskor szokott, a témáik között sem szerepelt most a történelem, a matematika és a tudósok komoly tana, egyszerű társalgás volt ez a közélet szereplőiről. Aztán, mikor a nap épp lemenni készült, egy enyhe fuvallat suhant át rajtuk, amit akár a nyár utószelének is gondolhatnánk, de jelen esetben inkább a tavasz első jelének mondhatnánk, ugyanis minden olyan lett, mint abban a bizonyos évszakban. Hogy mi történt pontosan abban a pár órában, felesleges lenne a magyarázatával törődni: a varázslóknál ez már csak így van, az emberek nem hiszik el, hogy léteznek, mert mindenre találnak magyarázatot... Clare gondolatai már más irányba kanyarodtak. A gyerekein gondolkozott. Milyen tehetségesek, de mennyire nem tehet értük semmit. Szégyellte magát, tapasztaltnak számít a maga területén, de egy ilyen ócska idővihar is kifog rajta. Belekortyolt a forró mentateába. A fejében kavargó történetekből egyszer csak Minola alakja vált ki. Szinte maga előtt látta a kislányt. Szegény gyermek, ki tudna érte bármit is tenni? Eszébe jutott az, mikor megismertette őt a Lisával és Tommal. Lisa szíve azonnal kinyílt felé és úgy érezte, hogy lassan Tommal is összebarátkoznak. Agyába villant az első beszélgetésük. Amikor a lány megkérdezte tőle, hol laknak most a szülei, akkor igazából elhallgatott valamit a lány elől, de ezt a dolgot nem neki kell majd közölni vele, hanem valakinek, akinek a közeljövőben meg kell jelennie...

Tom ágya felől mozgolódás hallatszott. A fiú kibújt a takaró alól és köntösét magára öltve megpróbált minél kevesebb zajt keltve kicsoszogni a balkonra. Csillagos volt az ég. Tél közepéhez képest egészen enyhe. Már jó ideje próbált aludni, de nem sikerült neki. Olyan sok dolog történt pár nap alatt velük, hogy szinte kénytelen volt rágódni rajtuk. A mai események pedig egyenesen kétségbe ejtették. Nem tudott megnyugodni, egyfolytában csak ezeken rágódott, ezeknek tetejébe pedig eszébe jutottak a fekete mágia betűi-szavai, melyek hatására megborzongott és egész testét átjárta a hideg. Halk nyikorgással újra kinyílt a balkonajtó. Lisa állt vele szemben, arcán rettegő kifejezés. Rosszat álmodott, mondta, mire bátyja magához vonta az egész testében reszkető lányt, aki halkan sírdogált és forró könnyeit Thomas köntösére folyatta. A fiú nem volt túl gyakorlott túl vigasztalás terén, de önmagához képest nagyot haladt ezen az estén. Egy idő múlva aztán megszólalt:

- Nos, azt hiszem valamit aludnunk is kellene, nehogy kiderüljön, hogy mi árasztottuk meg a folyókat!- nem volt túl jó vicc, de húga elmosolyodott rajta és letörölte könnyeit, majd egy puszit cuppantott a fiú arcára és bement a szobába, majd hamarosan el is aludt, de fivérére továbbra sem talált az álom. Ennek köszönhetően hallotta Lisa szavait, miközben álmában beszélt, ezek őszintén megdöbbentették:

- Clark, segíts, ne menj el!

Ezek közben Portox ködös határait egy rég nem látott idegen férfi lépte át. Kinézetén látszott, hogy régóta utazott, hogy idáig jusson: álla borostás volt, haja vándorhoz illően kissé kócos, de alkatán így is látszott, hogy jóképű férfi, aki körülbelül negyvenéves. Milyen rég várt már arra, hogy visszatérhessen ide, a nyüzsgés és sokszínűség városába. De egyelőre nem fedhette fel kilétét az itteniek között, sőt, nagyon mutatkoznia sem szabadott nagyobb társaságban. Rengetegen ismerték Portoxban és így futótűzként terjedne a hír, hogy visszatért. De egyelőre ezt el kell kerülnie. Már nem maga miatt, viszont néhány szerettét veszélybe sodorná. A legjobb lesz, ha a Dongó Odúban húzza meg magát ittléte ideje alatt, egy kis pénz a panziósnak és semmi nem fog kiszivárogni. Ismeri az ilyen embereket, sajnos túl sokat találkozott már hasonlókkal...

A városon egy erősen kivilágított hintó hajtott át, melynek szappantiszta üvegablakán egy jól öltözött, csinos, huszonöt év körüli kedves arc bámult ki. Nézte az ismerős fényeket, a karácsonyra készülődő üzletek kirakatait, a hatalmas plakátokat, melyről a város egy-egy híressége kacsintott az oda pillantóra. Audrey arca csupa fény volt, mikor szemei végigmérték varázslóképző ősi falait. „Semmit sem változott”- gondolta. Alig pár éve kényszerült búcsút inteni ennek a csodálatos iskolának. Apja, akarata ellenére vette ki a képzőből, csupán azért, mert lánya szerelmi bonyodalmakba keveredett. „Mit szólnál most ehhez, kedves apuska?” A fiatal hölgy kék szemei elhomályosodtak, de a következő pillanatban már újból arra gondolt, milyen szép emlékek térnek majd vissza és miket fog még átélni itt, ugyanis itt fog tanítani, pont kedvenc tanárnője helyén... Hosszú ujjaival egy apró üvegcsét szorongatott, benne aranyszínű folyadékkal. A varázsfőzetet olyan erősen szorongatta, hogy még az ujjai is belefájdultak. A nő utóbbi hetei a pokol rémségeivel vetekedtek, ezek vezették ennek létrehozására: először megtudta, hogy édesapja meghalt (meglehetősen különös körülmények között), majd azt, hogy egyik legjobb barátnője és egyben tanára a Lord kezébe került, de a számára legsúlyosabb csapás az volt, hogy kiderült örök szerelme a sötét erő oldalára állt. Annak idején miatta kellett elhagynia a barátait és kellett szembeszállnia édesapjával, akivel szintén emiatt romlott meg a kapcsolatuk. Szörnyű csalódás volt ez számára. Kedélyállapotának javítására elővett egy régi kis masinát a táskájából, amit még Soo tanárnőtől kapott az egyik karácsonyon. Lassú, kedves dallam volt, mely máris visszavitte az időben kamaszkorába. Emlékein átvillantak az iskolai csínytevések, amiket véghezvitt, a tanárok arcai, mikor kiderült, hogy ő lett az év varázslója. Mindenki lebecsülte őt az oktatók közül, csak Jane állt mellette és támogatta akkor is, mikor fel akarta adni. A barátai arca is felvillant előtte újra maga előtt látta azt a pillanatot, mikor átadta a különleges búcsúajándékait és amikor mindenki könnyes szemmel búcsúztatta. Az utóbbi időkben sokat gondolkozott azon, vajon megérte-e a szerelmet választani akkor és ezért rengeteg dolgot elveszíteni. A kis dallam lejárt, az utcán éjfélt kongattak a harangok, mire észrevette, hogy egyre közelebb van az iskola hatalmas vaskapujához. Előtte már ott állt vékony köpenyében vacogva McGragon asszony. Még mindig vénlány lehet szegény, mosolyodott el kissé Audrey, majd mintha valami rosszon kapta volna magát, gyorsan komoly képet erőltetett magára, de mikor kiszállt a kocsiból, magán kívül elkezdett kacagni. Egyszerűen nem lehetett megállni, hogy észre ne vegye, hogy a „kisasszonynak” elcsúszott a póthaja, ráadásul az a fancsali kifejezés, amivel fogadta, még ironikusabbá tette. A nagy vidámságot enyhe köhögésbe fojtotta. Emeranda rosszalló arckifejezése a diákéletből már megszokott szemöldökráncolásból és szájcsücsörítésből állt. A vénkisasszony kelletlenül elővette köntöse legbelső zsebéből a hatalmas kulcsot, majd elfordította a kovácsoltvas kapuban. A nálunk megszokott nyikorgó hang helyett, ez a bejárat, halk, kissé rekedtes hangon szólította meg a belépő személyt.

Üdvözöllek, Audrey! Mily rég nem láttalak iskolánk falai között. Örülök, hogy újra vastag szárnyaimon belül tudhatlak...

A fiatal lány csak kedvesen mosolygott, majd selymes ujjhegyeivel végigsimította a kacifántos fémfaragásokat, mire a vas felizzott és újult erővel szólította meg a már tanárok villája felé haladó egykori növendéket:

Milyen szép lány lett belőled... Kevesekből vált ilyen becsületes, finom teremtés, mint amilyenné te változtál, kis pillangó...

- Ezt most bóknak veszem, jó?- nézett vissza csibészül a kis hölgy, de erre már nem hallotta a választ, ugyanis megérkeztek a tanárlakba. Semmit sem változott, már amennyit a vaksötétben meg tudott állapítani a villa állapotáról. Az igazgatóhelyettes komoly, unalmas hangján sorolta el a házban és az iskolában betartandó és betartandó szabályokat az egykori növendéknek.

- Azért remélem, ezeket még nem felejtette el...- fejezte be utolsó mondatát a kicsit tömzsi nő, majd kezét a már hetek óta üresen álló lakás kilincsére tette és halkan benyitott. A homályos fényben csak az igazgató jellegzetes arcát látták, amint levelek között merül el...

A vándor megérkezett az Odúba, ahol vaskos kocsmárosné fogadta. Elmondta, mit szeretne, mire a nő kacagásra tátotta száját, melyből rothadó hús szaga szivárgott elő. Gyér fogai közül sunyi nevetés hallatszódott. Koszos, dundi ujjait máris a pénzért nyújtotta, a férfi erre beletett pár érmét. Az asszony egy hosszú kulcscsomót fogott, majd maga után invitálta a férfit. Egy kacskaringós lépcsőn vezetett felfelé, mikor felértek rajta, egy kis csapóajtó alatt, egy hosszú létrán folytatták útjukat lefelé egy gyertyával kivilágított függőleges folyosón, majd egyszer csak egy ajtót nyitott ki a nő, amin belépett. A szoba belül nagyon kicsi volt, sőt, épp elfért benne egy ember, erre a kocsmárosné valamiféle port hintett szét a tenyérnyi területen, mire az láss csodát, egy rendes szobának megfelelő méretet kapott. A berendezés szerény, de tiszta volt, a férfi elégedetten bólintott, majd intett a panziósnak, hogy távozhat. A nő gyorsan meg is tette ezt, de előtte nem mulasztott el még egy tallért kérni. Az ismeretlen vándor csak rosszallóan előhúzta az erszényét és fizetett, ezután hangosan becsapta a helység ajtaját. Miután jól megbizonyosodott afelől, hogy nem hallja senki, egy vaskos, bőrbe kötött könyvet vett elő táskájából. Fellapozta annál a helynél, ahol már a lapok is kissé megretkesedtek a sok fogdosástól. A sárguló pergamenen egy csillagkép látszott. A férfi kutató pillantással olvasta el már több századjára a kis részletet. Majd egyszer csak gondolt egyet és elhatározta, hogy ideje megmosakodnia, majd álomra térnie. Úgy is tett. Álma szinte véget nem érő kavalkádnak tűnt. Látott benne mindent és mindenkit, egészen belefeledkezett a rég nem látott ismerősei tanulmányozásába, mikor hirtelen kopogtatást hallott ajtaján...

5. fejezet

Másnap mindenkit egy hatalmas kiáltás ébresztett a kollégiumban. Szegény jó Georg bácsi, a gondnok álldogált kővé váltan a szolgálati lakás ajtajában és eszeveszetten kiabált: segítség, jöjjenek, a felesége vérben fekszik... Minola pattant ki először az ágyból, mikor meghallotta a kétségbeesett hangot a folyosóról. Vállára pongyolát terített és sietve belebújt a szőrmepapucsába, majd kapkodva kilépett az arany baglyok szobájából. Mikor a bácsit meglátta, rögtön sejtette, hogy valami szörnyűség történt, odarohant hozzá, hogy segítsen neki. Mikor kérdezte a férfit, mi történt pontosan, nem mondott semmit, csak befelé mutogatott. A lány kénytelen volt bemenni a parányi otthonba, amit máskor vidám melegség töltött be, most a halál kegyetlen valósága. Amint meglátta a halott asszonyt, elborzadt a látványtól, de nem sikoltott, csak azon nyomban futásnak eredt, méghozzá az igazgatói irodába, úgy pongyolástól, papucsostól átvágott a fagyott udvaron. Kurta fonatba igazított haját csak úgy dobálta a hideg északi szél, egész testét átjárta a jeges fuvallat, mely újra a halott asszony testére emlékeztette, lélekszakadva rontott be a kis házikóba, ahol az igazgató épp reggeli teáját szürcsölte.

- Tanár úr, kérem, jöjjön azonnal... Szörnyű dolog történt, az éjjel meggyilkolták a gondnoknőt...

A fehér hajszálakon szinte látni lehetett, hogy borzadtak égnek. A percekkel ezelőtt még nyugodt álmosságban ébredező férfi most hirtelen szinte leöntötte magát a forró nedűvel, olyan gyorsan tette le a csészét és kapta magára bíbor színű köpenyét és húzta magával a félelemtől reszkető gyermeket. Szinte szárnyaltak a reggeli napsütésben a palota vaskos ajtajához. Ezek a pillanatok sosem maradtak meg tisztán Minola fejében, kezdve onnantól, hogy belépett az igazgatói lakba. Szinte egy egész nap kitörlődött benne. Kezdte érteni a játék lényegét. Eddig nem félt, sőt inkább harcolni akart ez ellen a szörnyűség ellen, de nem volt tisztában a dolgok súlyával. Előrébb tette magában az általános civakodást barátaival, utána a tanulás következett, s csak jóval később következett a képzeletbeli listán a Lord veszélye. De ez az esemény ráébresztette valamire, kíváncsi lett, mitől olyan különleges ő és Thomas, rájött arra is, hogy itt már nem csak ők ketten a tét, emberek halnak meg miattuk és áldozzák el életüket. Úgy jött ide, mint aki menekül valami elől, úgy gondolta, itt jobb lesz: új világ, új ismerősök, talán nem is valódi, csak a képzelet játszik vele... De nem, a napok igenis teltek és az események sűrűsödtek, sőt egyre fájdalmasabbak lettek és őt gyötörte az a kényszer, hogy tennie kell valamit ez ellen, de nem tett, nem tud segíteni rajtuk... Ott állt Clare oldalán, aki kint várakozott vele a folyosón és ilyesforma gondolatok kavarogtak a kislány elméjében. Talán nem is tehet semmit... Miért olyan fontosak ők ketten a Lordnak...? E mondat után már végképp nem emlékezett semmire, csak az ágyára és arra, hogy aggódó fejek hajolják körbe és valami rém büdös szagot érzett.

- Na végre, hogy felébredtél! Már kezdtem aggódni érted- simította végig homlokát Clarissa gyengéden, majd enyhe fuvallatot érzett és hallotta, hogy valaki susogó selyemruhában odalép hozzá. Nem ismerte. Vajszőke, hullámos haj alól egy huncut női szempár kacsintott rá.

- Nos, úgy látom, nincs komoly baj... De feltétlen beszélnem kell a kisasszonnyal négyszemközt khm, ha megkérhetnélek titeket...- mondta és intett egyet a selyemmel, ami újra susogott, így az egész szobát beterítette egy különös, egyben mégis finom, talán frézia illat. A tanárok szinte azonnal engedelmeskedtek, mintha hipnózisba kerültek volna. A hölgy arcára halvány mosoly ült ki, majd elővett egy kis követ, megszorította. Erre a kis golyóbis haptákba vágta magát és kitátotta a szájacskáját. Az ismeretlen nő gyengéden letette az éjjeli szekrényre, majd belekezdett mondandójába:

- Úgy gondolom, mi még nem ismerjük egymást személyesen. Én Audrey Chatoyant vagyok és azért jöttem, mert egy-két dolgot szeretnék megtudni tőled a ma reggel történtekről. Tudom, hogy nem a legalkalmasabb alkalomban kereslek fel és ezért tényleg, Jem'excuse,de ez a hivatalos eljárás...

Nem jutottak sokra, de a tanár nem is igazán a nyomozás céljából látogatta meg a kis beteget, ezt inkább csak azért végezte, hogy legyen indoka bent lenni a szobában. Gyanított valamit az ájulással és a gyilkossággal kapcsolatban. Egy bizonyos tárgynak kell a szobában lennie. Ó, nem kell a gyilkos fegyverre gondolni, elég egy kis fekete szilánk vagy sötét ékkő, ezek közül bármi egetverő bizonyíték lett volna. Egy ideig keresgélt, aztán feladta, és újdonsült tanítványával kezdett beszélgetni. Tudta, kiről van szó, pontosan bemutatták már neki külsőre és belsőre is. Valóban olyan volt, amilyennek Morgan és Clarissa látta, bár néha be kell vallani, kicsit túloznak, de ebben az esetben szerencsére ez nem esett meg. Ennek fejében úgy gondolta, megbízhat a lányban, az senkinek sem fogja visszamondani azt, amiről ők privát beszélgettek. De úgy érezte, mindkettejüknek szüksége van arra, hogy megnyíljanak egymás előtt. Legfőképp neki, magának... Szinte csak úgy kezdett mesélni, mintha magának mondaná:

- Mikor annyi idős voltam, mint te még, idejárhattam, ide járhattam, mert akkor még nem volt semmi complication... De pár év múlva sajnos túl bonyodalmas ügyekbe keveredtem bele és ezért az apám, háromévnyi taníttatás után átíratott egy walesi kollégiumba, aminek köze nem volt a varázsláshoz, tankönyvből láthattuk csak őket. Édesapám fiatal korában bankárnak tanult, aztán találkozott anyámmal és ideköltöztek a varázsvilágba, mert anyám híres boszorkány volt és nem akarta feladni karrierjét. De amikor megszülettem, hamarosan meghalt gyermekágyban, azután pedig apám ideköltözött Portoxba, mert kapott egy nagyon jó munkalehetőséget: az igazgatói posztot a Varázslók Bankjában... Az összes szabadidejét a banque-ban töltötte, én rám pedig a dadus vigyázott Párizsban, ugyanis már te is biztosan tudod, hogy akkoriban nagy zűrzavar volt ideát. Tehát Párizsban voltam egészen tizenkét éves koromig. Alig vártam a születésnapomat, hogy végre megláthassam azt a világot, melyre lényem egészében vágytam...- sóhajtott egyet- Valóban olyan csodaszép volt, mint amilyennek édesanyám álmaimban leírta nekem. Első utam a Parkba vezetett, amelyről már annyi szerelmi legenda szövődött... Qui aurait cru? Itt kezdődött életem egyik legnagyobb kalandja... De majd befejezem a történetet máskor- mosolyodott el kedvesen a tanárnő és megsimogatta a lány homlokát- Egészen lement a lázad, azt hiszem, holnapra rendben is leszel. Nos, nekem mennem kell, sok dolgom van még a nyomozásokkal...

Minola tudta, hogy valamit ennél a mondatnál nem stimmelt, de egyelőre nem tudta mit. Fáradt szemeit már alig tudta nyitva tartani, de megvárta még, hogy a tanárnő elhagyja a szobát.

- Au revoir, kicsi bogár!- távozott az illatfelhő és a kislány pillái lehullottak, mint egy színház fátyla, ami eltakarja a világot a szemlélődő felől.

Lisa anyja szobájában kuporgott és egy különleges édességet majszolt, amit az imént kapott Roberttől.

- Felháborító, hogy mostanában mik történnek itt- magyarázott hevesen gesztikulálva a fiú- Azt hittem, csak az előző iskolámban történik minden így, de látom, hogy semmi sem különbözik... Na jó, azért meg kell vallani, itt szebbek a lányok- vonta fel a szemöldökét Thomas felé pillantva, de ő csak furcsa, kicsit gunyoros arckifejezést vett fel. De Rob nem adta fel, feltett szándéka volt, hogy a morcos fiút még jobban felbosszantsa- Nemrég találkoztam egy piszkosul vonzó csajjal, azt hiszem a neve hmmm... talán Melissa?

Várta a választ az iménti tőrdöfésére, de Tom csak maga elé meredt és nem szólt. Arca meg sem rezdült a fiú mondataira.

- Hé, öcsifej, valami baj van?- kezdte komolyra fordítani a szót az előbbi sértegető. Látta, hogy nem tehet semmit a vidámságért a szobában.

- No jól van, én feladom, hátha a húgodnak sikerül- mondta és feltuszkolta a heverőről a lányt, majd ő ült le a helyére. Elisabeth egy mérges grimaszt vágott, majd odalépett fivéréhez.

- Mondd, mi a baj, Tom? Ugye minden rendben van, ne törődj ezzel a hülyével- fordította fejét a heverésző bohóc felé, aki erre kinyújtotta a nyelvét.

- Komolyan nem tudjátok felfogni, hogy erre van most a legkevesebb szükség?!- állt fel szörnyű dühösen a báty és az asztalra csapott- Nem értetek ti semmit!!!

- Hát magyarázd el!- próbálta nyugtatni húga, de erre a fiú csak hevesen csóválta fejét és kirontott a folyosóra, majd ezen végigrohanva kijutott a hóba. „Végre!”- kiáltotta belül egy hang. Majd a Watson fiú átgázolt a sűrű fehérségen és a kollégium felé vette az irányt. Zihált frizurával és piros arccal csapódott be az épületbe, majd itt kicsit lassított. Felcaplatott a lépcsőkön és kissé halkabbra tompítva lépéseit, a szobájához somfordált. Ebben a pillanatban egy kedves női alak lépett ki a lak ajtaján. Arca ízlésesen festve, ruhája vékony muszlin. Még nem látta sosem. De ki lehet ez? Milyen kedves, nem csapja be az orra előtt, inkább kedvesen átnyújtja az aranyozott kilincset, másik kezével csendre intve. Tehát rosszkor jött, nem baj, azért kicsit bejön.

- Szia Mino...- köszönt halványan, majd óvatosan becsukta az ajtót. Odalépett a baldachinos ágyhoz, amiben egy lenge hálóingben sápadt testecske feküdt. „Istenem, milyen sovány!”- mondta magában aggódón a fiú. Odatolt a beteg mellé egy kis, párnázott széket, majd leroskadt rá. A lány szeme lehunyva, alatta alig látszó fekete karikák. Sajnálta, hogy nem tud vele most beszélni... Különös dolgok jutottak eszébe... Milyen szörnyű ez a szag, ami itt van, á megvan, begyújtja a párologtatót. Odalépett az ablakhoz, ami alatt egy felnagyított párologtató állt. Inkább egy kaspóhoz hasonlított, mint az előbb említett tárgyhoz, de Minola egyedi volt, szerette a felnagyított, kissé átalakított dolgokat. Tom ezeken elmosolyodott, majd a kisasztalon lévő illatcseppekért nyúlt. Mmmmm, csokoládé.... Mino biztosan szeretné! No meg, az egyediséghez visszatérve, múltkoriban egy egész kis sarkot rendezett be magának az ablak alatt. És mostanság mindig ott szokott üldögélni és olvasni a finom, kötött pokrócával. Ó igen, mennyire más volt az a Minola, aki olyankor kacagva meséli a legújabb szóbeszédeket Portoxból, mint az a lény, aki most az ágyban ébredezett... Valóban, felnyitotta szemét, de a fiú most épp az ablakon nézett ki, így nem láthatta a lány mosolyát, mikor megpillantotta az ablak mellett.

- Szia Tom!- köszöntötte még kissé fásult hangon, majd a levegőbe szagolt- Mmmmm, csoki, itt járt Lisa is? Milyen jó, hogy már nem az a fura vegyszerszag vesz körül.

- Nem, igazából engem is eléggé zavart az a szag, így hát cseppentettem hármat, tudod...?- zavarodott bele kissé.

- Persze, ne haragudj, de ideadnád a mézet? Olyan rossz most a torkom és nem akarok előtted harákolni- vigyorodott el a beteg és arcára egy pillanatra visszatért a derű és az életkedv. A fiú készségesen nyújtotta át a kis csuprot a konyhapultról, melyben az édes nedű volt.

- Köszönöm, nyamm...- nyalta meg a száját a lány, majd ravaszul elmosolyodott és, letette a kis edénykét- De ha jól sejtem, nem azért jöttél, hogy kiszolgálj engem, ugye?

- Valóban nem... Az utóbbi időben sokat gondolkoztam egy bizonyos dolgon...

- Folytasd, kérlek, utána majd én is mondok valamit.

- Nos hát, azon töprengtem sokáig, hogy miért is kellünk a Lordnak annyira, és rá is jöttem...

Megfagyott a szobában a levegő...

- Mikor születtél?- kérdezte váratlanul Tom.

- Március 9-én, de te március 8-án, ezért nem pontosan egy év van köztünk...

- Valóban, a hétköznapi ember nem gondolna rá rögtön, de én utánajártam: szökőévben születtem, tehát egy nappal később, mint a naptár szerint. Mindenesetre nem a naptári számítást kell figyelembe vennünk, hanem a holdnaptárt, és akkor, amikor mi születtünk, egyezett a csillagállás, de még mindig nem értem, mi ebben annyira különös. Úgy hiszem, meg kellene látogatnunk a nagybátyámat, van egy csillagvizsgálója és mindent tud az égi jelekről, úgy gondolom, meg kellene látogatnunk, persze, csak ha rendbe jössz.

- Te egyszerűen zseni vagy, Thomas, komolyan, én erre nem is gondoltam volna!- kiáltott fel örömében a lány és cuppanós puszit nyomott a fiú homlokára, majd felszólította:

- Szerintem nem ártana most már kibékülnötök!- kacsintott a fülig vörös fiúra.

- De, de, te ezt honnan tudod?

- Siess, majd később elmondom, de eszembe jutott valami, amit a többieknek is tudniuk kell, ez még a tegnapi ebédlős dologgal kapcsolatos.

- Igenis, kapitány!- emelte füle mellé kezét katonásan a Watson kölyök. Minola kacagott, végre újra önmaga lett... Miután a fiú kilépett az ajtón, a lány felsóhajtott