Ha én lepkegyűjtő lennék,
a káposztalepkékre specializálódnék, mert ők
olyan egyszerűek és nem kellene  bíbelődnöm különféle csicsás
színekkel , meg mintázatokkal stb.
Természetesen nem szurkálnám fel őket gombostűhegyekre, nem.
Egy tágas, levegős és nappal világos szobában tartanám az egyre szaporodó bagázst.
Megadnék nékik mindent (hogy csak egyetlen példát említsek:
kínálnám [őket] erősen káposzta-levéllel).
Persze, nem mindegyikkel bánnék egyformán, mert
csak balga képzelgés, hogy az összes ismert és még megismerendő
lepkefaj ill. lepkeegyed egyazon bánásmódot érdemel.
Egyiküket, másikukat közel engedném magamhoz,
hagynám, hogy a vállamra, a karomra és a fejem búbjára telepedjenek.
Felőlem el is bóbiskolhatnának.
Én egy sámlin ülnék, és ha telne rá, libacombot ennék.
Amelyiket, amelyeket, aki, akik, nem érdemli, nem érdemlik meg,
azt, azokat elhessegetném –  vigyázva azonban arra –, hogy le ne töröljem
szárnyáról, szárnyukról a hímport (vagy mit). Emberek vagyunk, nem?
Azok hát! Ezért is árulom el a káposztalepkék iránti
feltételezett vonzódásom egyik lehetséges  okát .
Érdeklődésem pusztán a laikusé lenne, az amatőr entomológusé,
aki káposztalepke-gyűjtő hálóval a vállán kóborolna nemcsak a káposztaültetvények
környékén,  hanem szerte a határban ,
vagy ülne egy tágas, levegős szobában, ahol már kezdene besötétedni
és várna.
Várnám – mert az életnek tartalommal kell telnie –, hogy a többé-kevésbé
fehér lepkeszárnyak kezdjenek zöldülni.
Mint a káposzták.