a barátom elesett.
elesett, méghozzá 2011. havas (mifelénk, egerben legalábbis az volt)
januárjának 26. napján, szerdán.
nekem nem szólt, mert iszonyú fájások gyötörték,
vagy szólt, de otthon hagytam a mobilgépet, nem vittem el a kocsmába.
hogy honnan tudom, honnan, honnan? hát a macskaközi híradóból,
ahol az is meg volt írva (s felrakva 20 óra 18 perckor), hogy
délután 4-kor történt az eset. az, hogy
a barátom elesett.
nem eltaknyolt, mert akkor – ennyire ismerem már – azt írta volna, hogy
ma délután 4-kor eltaknyoltam. ő nem finnyás.
kényes és igényes, de nem finnyás.
mit lehet, lehet-e ilyenkor tenni?
az eset színhelyétől kábé 220 kilométernyire. ráadásul nyomorultan.
én ezen gondolkodtam az olvasás után, nem az ateizmuson, mint
a barátom tette elesése végeztével, fájdalma  közepette.
mire jutottam?
nem sokra. megpróbálkozhattam volna, persze,
a lehetetlennel.  hogy csak egynéhány példát említsek:
siethettem volna a kocsim elé helyette a jeges havon, ám ez  kilőve
mivel nincs, sose volt autóm, az meg, hogy az ő kocsija felé siessek, az nonszensz
vagy elsöpörhettem volna a havat, felolvaszthattam volna
a kocsijához vezető útszakaszt, ami szintén meddő vállalkozásnak tűnik,
mivel tapasztaltam már a macskaközi homokos útviszonyokat
és azt is, hogy barátom mindent az utolsó pillanatokra időzít (s csodamód sose késik el),
márpedig eme műveletek időbe telnének,
vagy megtehettem volna – ha  teszem azt, istennek születek –, hogy
egyszerűen megszüntettem volna ezt a gyalázatos  telet.
mondom, csak akkor, ha netalántán istennek születek, de ahhoz korábban kellett
volna kelnem.
a gyalázatos jelzőt csakis azért biggyesztettem imádom telem elé,
mert ő okozta barátom balesetét. a jéggel, a hóval.
záradék, amit nagyon megszívlelendőnek tartok:
a barátom elesett, de nem elesett ember.
Korántsem az!