Gyermektükör / Milyenek a barát fogai? (3) |
Írta: Cseke Gábor | |||
2011. január 27. csütörtök, 09:41 | |||
(Bajban ismerszik meg...)
— Olyan tehénnel indultunk kóréhordani, amelyiknek alig három hete maradt csak a borjúzásig. Én csak egy kicsi kórót akartam felrakni, nehogy a súlytól a tehén elvesse a borját, de Laci barátom azt mondta, rakjunk csak többet. Hallgattam rá, s jól felraktuk a szekeret, nagy buglya lett. Otthon örvendtem, hogy nem tértünk kicsi kóróval haza, s igazat adtam a barátomnak.
— Szüleink fürdőre utaztak, s otthon hagytak minket a barátnőmmel. Este, kapuseprés után kint beszélgettem, s hát egy ember megy be nálunk. Azt mondja, telefonálnia kell valahova. Nem ismertem, de nem mertem kiküldeni. A házban jól szétnézett, s érdeklődött, mikor jönnek a szüleim. Én nem mondtam meg s nagyon féltem. Mikor elment, máris szaladtam Tündéért, s kértem jöjjön hozzám, mert nem merek egyedül otthon maradni. Bejött, az állatokat elzártuk, s hívott, aludjunk inkább náluk. Másnap kiderült, hogy egy ismerős ember volt a látogató, s így félelmem alaptalan volt. De azért jobb volt félni, mint megijedni.
— Zsolt a nagymamájának segített, amikor átkerékpároztam hozzá. Szép nyári délután volt, túra közben kimelegedtünk. Mivel rajtam kevesebb ruha volt, a folyóhoz érve hamarabb ledobáltam magamról, s még Zsolt előtt a vízbe ugrottam. Ekkor nagyon rossz érzés fogott el, elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, a parton voltam, s éreztem, hogy valaki ütemesen nyomkodja a mellkasomat. Próbáltam felemelkedni, de nem sikerült. Egy fél óra múlva megértettem, hogy mi is történt. A víz hideg volt, s én felhevülve rosszul lettem ugrás közben. Zsolt, mikor látta, hogy nem bukkanok föl, utánam szökött. Erősebb szervezetű lévén, megbirkózott a hideggel, kivonszolt a partra, s a többi fürdőzővel együtt életre keltett.
— Biciklizés közben találkoztam Mikivel. Mondta nekem, hogy ne menjek ki a központba, mert a milícia járőrje ellenőrzi a forgalmat. Én azért is kimentem, megfogtak, mert nem volt lámpám. Bár fogadtam volna meg a Miki szavát!
— Édesanyánk előreküldött, ha érkezik a csorda, engedjük be az állatokat. Alig értünk a faluvégre, jöttek a félelmetes bivalyak. „Menjünk vissza", pityeregtem. „Nem lehet — szólt Emőke, a barátnőm —, mert a tehén elkóborol, s kereshetjük." Erre az egyik bivaly elbődült mellettünk, s ránk szegezte rettenetes szemét. Szívem majd kiugrott a helyéről. Emőke megszorította a kezem: „Menjünk szép lassan!" Lépésenként lestünk hátra. Mikor elmúlt a veszedelem, futásnak eredtünk. Épp akkor közeledtek az állatok, s kaput kellett nyitnunk. Este átmentünk apóhoz, s elmeséltük neki, hogyan jártunk. Megvigasztalt minket, hogy a bivaly nem veszélyes, sőt hasznos, s adott mindkettőnknek egy-egy csésze habos bivalytejet.
— Tornaórán a legjobb tanuló ki kellett hogy válassza a jó kézilabdásokat. Engem is elválasztott, de a barátnőmet nem. Mondtam neki, ha nem választja a barátnőmet, én se játszok. Muszáj volt elválassza.
— Nem vittem el a füzetemet az iskolába, s a jó barát kisegített a bajból, adott egy füzetet, s leírhattam a leckét.
— Szüleimmel szemtelenül viselkedtem, megbüntettek érte. Az udvaron egy hatalmas rakás fát egyedül kellett elraknom. Szüleim dolgozni mentek, én szomorúan láttam munkához. De nini, nyílik a kapu, érkezik Jolán! Gyorsan elraktuk a fát...
— Az iskola csipkebogyót gyűjteni vitt, traktorral. Megmondták, mennyit kell gyűjteni. Én a barátnőmmel szedtem, ő húzta le az ágakat. Ki is szedtük az adagunkat. Egyszer csak szólnak: „Gyülekező!" Futottunk a teli vedrekkel, de lábam megakadt egy száraz ágban, elestem, s a föld megtelt csipkebogyóval. Elvira, aki elöl szaladt, észrevette a balesetet, szedni kezdtük a kiömlött gyümölcsöt, s hogy ne érjen kár, még az övéből is adott, ő pedig maradt a kevesebbel. Mind azt mondta, ő a hibás, miért nem tudott rám vigyázni...
— Eltűnt a pénztárcám és a bőröndöm kulcsa! Az egész táborban kerestük, s végül megkerült a gyermek is, aki elvette. Hívtam a lányokat segítségül, de úgy se tudtuk visszavenni tőle. Az egyik lány ismerte a fiút, s szólt neki, adja vissza azonnal. Ez a lány nem más, mint Zsuzsa, a barátnőm.
— Gyorsan kenyérdarabkákat vett elő a fa tetején, s az öt kutyát, amik engem megtámadtak, elterelte onnan. Én úgy megijedtem, majd összeestem. Amikor láttam, hogy Vencel megmentett engem, jött, hogy mind nekiadjam a csipkebogyóimat. Aztán nem adtam neki, de a felét legalább.
— Egy szép, takarásra való délután a bátyámat vártam, hogy amíg szüleink dolgoznak, feltakarjuk a sok száraz rendet. De bátyám túlórázhatott, mert nem érkezett haza. Kimentem az utcasarokig, azzal, hogy várok ott tíz percet, s ha nem jön, egyedül megyek. Barátnőm észrevett a házukból, hogy ott állok, kérdezte, miért várok s messze van-e az a kaszáló. Mikor mondtam, hogy csak itt, a közelben, akkor gyorsan elkérezett, hogy segíthessen nekem. Másnap eső lett, s ha nincs Rita, bizony a rend mind elázott volna!
— Csabáékhoz mentünk, segítettünk ellátni az állatokat. Mikor a szénalevetésre került sor, Csaba azt mondta: „Levi, gyere próbálkozzunk, ki mer innen leszökni?" Mivel én bátornak tartottam magam, két méter magasról leszöktem, de a térdemmel jól beütöttem a fogam. Sírni kezdtem, s Csabiéknál vattával törültük a vért. Este tízkor is alig mertem hazamenni.
— A patak szélén kicsi fejszével jártunk. Nagy volt a patak, keresztül akartuk rajta dobni, de a vízbe esett, s onnan nem tudtuk kivenni. Két hét múlva a barátom vizet merített a patakból, a fejsze beleakadt a nejlonvederbe, s visszaadta nekem.
— Jócskán fogtunk halat Vilivel. Aztán hátra osontunk a kertbe, ott jó tüzet tettünk, s a halakat megsütöttük. Javában eszünk, amikor egy asszony ránkkiáltott: „Attila, ne tüzeljetek!" Akkor Vilinek felakadt a hala, majdnem meghalt. Én a nyakára vágtam, mire a hal kiugrott a szájából.
— Csilláéknál felejtettem a füzetemet, s vissza akarta nekem hozni, de nem voltunk odahaza. Letette a lépcsőre, és ráírta: „Kapd meg!"
— Nem lakott senki egy régi házban, gondoltuk, kergetőzünk és rablózunk benne egyet. De azon a vasárnap délutánon megjelent a gazda, aki egy új házban lakott. Mikor észrevettük, úgy elbújtunk a padláson, hogy észre se vett, de azért tudta, hogy ott vagyunk. Egy órát üldögéltünk fönt, csendben. Akkor az ember elment, de az udvaron megbújt, s mi kezdtünk lejövögetni. Én ereszkedtem le elsőnek, egyenesen az ember kezébe. Ütlegelni kezdett, de a barátom a hátába került, s elkiáltotta magát: „Itt vagyok!", mire az ember elengedett. Szüleink megszidtak, miért járunk olyan helyeken, ahol nem szabad. Mi szeretjük a kalandot, ezért csinálunk minden rosszat.
— Borvízért készültünk kerékpárral, nagyon rossz és lejtős úton. Megtöltöttük a korsókat. Visszaúton nagy lejtő közeledett, felültünk a biciklikre, de alig mentünk három métert, a lánc elszakadt, s engem úgy elvetett a kerékpár, hogy a lábszáram két helyen eltörött. A barátom nehezen, de hazacipelt. Mind csak arra gondoltam, hogy a szüleim meg fognak verni.
— Andrea bátor kislány, a kóbor kutyáktól se fél. Kimentünk a tetőre virágot szedni, koszorút fonni, s észrevettem egy nagy kutyát, mind körülöttem ácsorgott. Nagyot sikoltottam, de Andrea odaszaladt, néven szólítva az állatot! Hazafelé menet kitudódott, hogy a kutya az Andrea nagymamájáé, s ő hozta magával. Ezen nagyot nevettünk... Másnap Andrea nem szólt hozzám az iskolában. Mi történhetett? — töprengtem. Szomorúan kérdezgettem, de nem felelt. Erre sírva fakadtam, ő pedig mosolyogva megölelt: csak azt akarta látni, igazán szeretem-e őt?
— Szomorú dologba keveredtem az iskolában. Jött egy idős néni az unokájához, s valaki megdobta kővel. Mivel én is közelében álltam, többen hitték azt, hogy én voltam. De Trudi bátorított, s mikor a tettes előkerült, ártatlanságom is beigazolódott. Együtt örvendeztünk.
— Megnőtt a folyók és patakok vize a kemény tél után. A híd tetejéről bámultuk a hömpölygő Oltot. A karfára támaszkodtam, iskolatáskámat magam mellé tettem, s csodáltam a nagy vizet. Csobbanást hallottam, s hát a táskám a vízben úszik! Eszeveszetten rohantam a parton lefelé. De Sanyika már hozta is felém a csöpögő táskát, s csuromvizes volt ő maga is.
— Az iskolából hazafelé levette a könyvjelzőt a műanyag könyvborítóról, és rágni kezdte. Egyszer csak hallom, hogy köhög, fulladozik, egyre vizet kér: „Boros, vizet, hamar!" A közelben nem volt víz, a megmaradt teámból adtam neki. Aztán megbeszéltük, hogy rosszat tett, s hogy többet nem kell hogy rágja a műanyag dolgokat.
— Felköszöntöttem a nagyszülőket, ők megvendégeltek, s csak este tizenegy után indulhattunk haza, mert igen marasztaltak. Magdival kettesben nem féltünk, viszont külön — nagyon! A főutcán imbolygó alakot láttunk közlekedni, rajta kívül csak mi ketten jártunk az utcán. Ittas volt. lllemtudóan köszöntöttük és elkerültük. Utánunk lépett és elkapta a vállamat. Hozzám akart ütni, mire Magdi lekarmolta a kezét. Erre a férfi elkapta a mancsát, s mi továbbálltunk. Lehet, ha más lánnyal vagyok, már az első pillanattól sorsomra hagy.
— Angeláéknál vakációztam, szülei munkában. Elhatároztuk, hogy mosogatunk, tüzet teszünk és takarítunk. Jókedvünkben kitaláltam, hogy hajigáljuk úgy a tányérokat, ahogy a cirkuszisták. Jóságos barátnőm fel is hajított egy porcelán tányért, nem tudta kifogni, s a porcelán eltörött. Hamar összesöpörtük, s az udvar hátsó felébe, a szemétre vittük. Jöttek a szülők, az apa szeme megakadt a fehér tányércserepeken. Feleségétől érdeklődött, mi törött el. Aztán minket vontak felelősségre. Amikor az édesanyja megtudta, hogy Angéla a törő, úgy megmérgelődött, hogy el akarta verni, de akkor közbeléptem, elmondtam, hogy én vagyok a nagyobb hibás, mert nekem jutott eszembe a trükk, s így sikerült meggátolnom a verést.
— Hátramentünk Gyuszival a műhelybe, lombfűrészelni. Megláttam édesapám régi autóbuszának a tűzoltó palackját. Mondom Gyuszinak, próbáljuk ki, jó-e még. Kivittük a kertbe, s én kivettem a biztosítékot. Nyomtam a gombot, de csak egy nagyon keveset fújt. Erre felmérgelődtem, ráléptem a gombra, s hirtelen köpni kezdte a port. Mi azt hittük, elrobbant. Mindent bepermetezett fehérre. Ekkor jött meg édesanyám, s kérdezte: „Adi, mit csináltok?" Én nagy ijedten elmondtam neki. Másnapra csúnyán leszáradt a krumpli csírája, az almafa lapija és a pázsit is kiégett.
— Születésnapomra Carmen, a barátnőm jött legutolsónak. De kárpótlásul maradt még a végén, segített összeszedni a sok mosatlant. Később, az iskolai év végén egyedül maradtam otthon, szüleim hivatalos kiküldetésre utaztak. Vakbélroham jött rám. Ő megtudta, felkutatta a nagyszülőim telefonszámát, értesítette őket, nekem azt mondta, várjak türelemmel, s másnapra be is toppantak nagyapáék. Meg voltam mentve!
— Két játékcsónakot csináltunk, vitorlával. Boldogan mentünk ki az Olt vizére, ahol egy fapallóhoz értünk. Ott vízre helyeztük a vitorlásokat, s a parton ujjongva követtük őket. Az Elemérék háza mögötti málnavészhez értünk, azon kellett átvágnunk. Elemér fürdőruhában és strandpapucsban volt. Bementünk a málnásba, s egyszer csak látom, hogy Elemér egy csihános gödörből sír és kapálózik. Nem volt kedvem kacagni. Odanyújtottam egy fűzfaágat a siránkozónak. Gyorsan leszaladtunk, ecettel bekentük a csípéseket, egy órán belül elmúltak. Szomorúan ültünk egymás mellett. Aztán megjöttek a szülei, én elmondtam, mi történt, s Elemér erre megharagudott.
— Egyedül kellett otthon maradnom, mert testvérem városi iskolába járt, szüleim műszakban. Féltem egyedül, s bementem édesanyámmal a postára szolgálatba. Az egész éjjelt átvirrasztottam, s reggel bágyadtán mentem iskolába. Enikő ezt észrevette, s okát firtatta. Elmondtam, mire megígérte, hogy az éjszaka nálam alszik. Ez nekem annyira jólesett, hogy szememből az álom kiszökött, s úgy éreztem magam, mint aki újjászületett.
— Kapus voltam, az egyik fiú csúnyán megrúgta a térdemet. A többiek megijedtek, mert nem tudtam lábra állni, s elszaladtak. Sírni kezdtem. Hozzámszaladt Árpi, felsegített és hazakísért. Elmondtam szüleimnek az esetet, ő meg mindennap eljött, amíg fájt a lábam.
— Ellenőrző dolgozatot írattak fizikából, de nem igen tudtam a leckét, s Mária súgott. Ez csalás volt részemről, furdalt is később a lelkiismeret, aztán hazamentem, jól megtanultam a leckét s felmondtam Máriának, hogy lássa, nem volt hiába a segítsége.
— A bajban úgy lehet megismerni a barátot, hogy elpirosodik, és nem mer egy lépést se szaladni, mert megijed.
— Az elmúlt nyáron barátom nemzetközi körútra ment szüleivel. Egy füzetbe bejegyzett számomra minden fontosabb dolgot, amit látott. Alig várta, hogy találkozzunk s beszámolhasson élményeiről. Nagyvakáció jött s több ideig lehettünk együtt. Híven beszámolt minden apró részletről, s így ízelítőt kaphattam három országból. Az úton sátorban aludtak. Hogy én is átéljek ebből valamit, kérte az édesapját, engedje meg, hogy egy éjszakára felhúzzuk a sátorlapot az udvarukon. Szülei ideadták a felfújható matracot s a gázfőzőt is. Ezen az éjjelen csak ketten aludtunk a sátorban. A rezsóval bemelegítettünk, s mi főztük a vacsorát. Ekkor is sokat mesélt útja egy-egy mozzanatáról. Sose felejtem ezt a sátori alvást. Reggel hatkor szomorúan búcsúztunk, mert nekem a nyolc órás busszal haza kellett mennem a harmadik faluba.
|