Amikor K idáig ért az olvasásban, csüggedten bámulta a képernyőt és már nem is látta a betűket. K, aki nem volt más, mint maga az igazi K. óvatosan a kezébe fogta a kávéscsésze fülét, és a még forró, gőzölgő kávét kezdte szürcsölgetni.
- Szánalmas egy sereglet – gondolta - , egytől egyig szánalmas figurák. Bohóckodnak, játszák az eszüket, azt hiszik, pusztán csak azért, mert egy ivisz-regény szereplői, bármit megtehetnek.
– Ó, szegény szerencsétlenek – sóhajtott magában K, méghogy ők halottak! Még nem…

K kiitta az utolsó kortyocskát is a csészéből, majd egy szál cigarettát vet elő, és meggyújtotta, ám merőben szokatlan mód a cigaretta parázsló végét vette a szájába.

Itt az ideje, hogy eláruljuk, K nem volt más, mint a Legfelsőbb Parancsnokság Főmegbízottja, aki a Világ Regényeinek Haláleseteit felügyelte. A világ összes regényében előforduló haláleset valójában az ő műve volt, a Legfelsőbb Parancsnokságon csak úgy hívták: K, a halálcenzor.

Miután a cigaretta nyomtalanul eltűnt a szájában, K elhatározta, hogy munkához lát. (Baudolino)
►
A teliholddal együtt azonban feltűnt a nagyfőnök is pulykavörös képpel.
-Én teszek Kála, meg asz egész biszottságla! Esz nem lehet igasz, hogy egy tisztesszégesz munkát szem vagytok képeszek elvégezni! A két jegeszmedve pedig büntetészül ki kell, hogy hányja Hugót! (Rosa)
►
Sipos Győző (Viktor) azt hitte, hogy megüti a guta. Mostanig abban a hitben élt, hogy a Zulejka történetében ő az egyedüli kukkoló (nem számítva az olvasót), és ebbeli minőségéből hamarosan nagy profitot kaszálhat tudományos megközelítéséve l, egy eredeti fantáziavilág belső logikájának és logikátlanságán ak egyensúlyba állításával.

Most pedig azt kell olvasnia, hogy egy aktív dohányzó (az átkozott! legalább ne gyújtott volna rá őelőtte!), méghozzá a Legfelsőbb Parancsnokságró l, halálcenzorként , kritikusan összehúzott szemmel és összevont szemöldökkel követi a regénybeliek minden lépését-mozdulatát. De hát akkor az enyémet is! - hasított Győzőnkbe / Viktorunkba a felismerés, hiszen akaratomon kívül én is beleléptem a regénybe...

De ha én is - fűzte tovább logikusabbnál logikusabb gondolatat-pelyheit Sipos Győző /Viktor -, akkor bizony ő is, hogy a kutya rúgná meg ezt a fránya K-t...

És elhatározta, hogy az eddiginél sokkal jobban fog figyelni. Csak ne gyújtana rá az a rohadék minden negyedórában... (Gyalogos)
► 

K természetesen tudott Sipos Győzőről, régóta figyelte a munkáit. Már évekkel ezelőtt szemet vetett mindenki Viktorkájára. Viktorka úton-útfélen hintette a tudományos maszlagot, hogy túlvilág márpedig nincsen, az ördög nem más, mint sötét babona, holott olvasta a Mester és Margarítát, melyben maga a Mester jelenik meg, hogy kijózanító szavaival és tetteivel térítse észre a Sipos Győző-féléket. Csakhogy a Sipos Győző-féléknek éppen az az egyik legfőbb tulajdonságuk, hogy nem lehet észre téríteni őket és sohasem tanulnak semmiből semmit. Pedig egy valamire való ezoterikusnak azonnal nyilvánvaló kellett hogy legyen, hogy a regény nem afféle írói fantáziálás, hanem valóban magának a Mesternek a kinyilatkoztatása. A Szadovaja 302/b. 50-es számú lakása pedig mi más is lehetne, mint a pokol kapuja, amelyen annak idején Dante az emberélet útjának felén belépett. Dante természetesen, mint valódi avatár, nyomban fölismerte, mi az, ami előtt áll, nem úgy Viktorka, aki többszöri olvasás után sem fogott gyanút, hogy valójában miféle könyvet is tart a kezében. Fennen hirdette tovább  zagyvaságait a tudományról, antropológiáról, néprajrzról és abban a tévhitben élt, hogy a világból valamilyen lényeges részt lát, mint afféle avatott szemlélődő, holott fogalma sem volt, valójában mi is történik vele.

K évek óta várta a pillanatot, amikor Sipos Győző lépre megy. Amikor egy regény szereplőjévé válik. Sipos azonban nehezen állt kötélnek, esszék, versek, memoárok kerültek ki keze alól hosszú évek során, de regénybe nem fogott. K végül elhatározta, hogy csapdát állít Siposnak.

Néhány heti munka után már látszott némi eredmény, létrejött egy médium amely alkalmasnak tűnt a terv végrehajtásához.

Az első közösnek kiírt regényben azonban Sipos Győző még nem fedte föl magát. Bár beszállt a játékba, de nem a saját nevén, De K-nak Sipos Győző kellett, Sipos Győző regényhős, csakis így keríthette hatalmába. Egyre jobban sürgette az idő, még ebben az évben föl kellett mutatnia valami eredményt a Legfelsőbb Parancsnokságnak.

Az első regény nem tartott sokáig, de rövidesen meghirdették a másodikat, a Zulejkát. K feszülten figyelt. És most nem csalódott. Alighogy végigolvasta Lujza bevezető sorait - Tetszetős kezdés - gondolta -,hirtelen megvillant a képernyő és egy új szövegdarab ugrott fel. Azonnal meglátta benne Sipos Győző nevét. - Megvagy - kiáltott föl magában. (Baudolino)
►

A nagyfőnök heves pökhendisége nem ismert határt. Mindenkit leteremtett a maga módján, látván, hogy nem sikerült a barlangba behatolni.

Csakhogy parancsai süket fülekre találtak, mert a sivatagi klímaviszonyok teljesen felborították a szereplők reagálókészségé t.

Képzeljük el, a nagy, határtalan, mégis kilátástalan sivatagot, egyik felén egy barlangbejáratt al, másikon egy kevergő-kavargó-süvítő-torok- és szemnyomorító számummal. Az, hogy szörnyű látvány volt, az még hagyján. De milyen élmény!

Ilyen körülmények között, még az élők is inkább a holtakhoz hasonlítottak, hát akkor a holtak! Szanaszét hevert mindenki a homokban, csak a nagyfőnök ágált még két lábon, a sívó homok csapkodásával dacolva, de hangját elvitte a szél, belefojtotta a dünékbe, visszatömködte a szájába, s az egész eszeveszett kavargás arra emlékeztetett, mint amilyen a Nagy Bumm utáni állapot lehetett a földön (amiről annyian és annyifélét beszélnek) - senki nem tudott semmit, nem látott semmit, csak azt, hogy minden mozgásban van...

... És akkor Zulejka, ahogy ott feküdt, elaléltan, élőhalott módjára, homokkal betemetve, arra gondolt, hogy látott valahol egy könyvet, amelynek az volt a címe, hogy: Eppur si muove... Igen, csak az író neve nem jutott eszébe... De a címben nem kételkedett...
És mégis mozog a föld.
De még hogy!
És nem csak a homok, ott fenn, hanem a lenti altalaj is ijesztően gyüremkedett.
Mi ez, újjászületés? Feltámadás? Kataklizma? Szemfényvesztés ?
A nagyfőnök ágáló alakját ledöntötte egy szélroham. Vadul üvöltött a számum... (Gyalogos)
►

Ez az egész szönyű szélvihar és összevisszaság nem más műve volt, mint Willy-é. Willy K segédje és könyvtárosa volt és minden titkok tudója, habár ezzel K nem volt tisztában. A helyzet tulajdonképpen a következő volt: itt volt ugye K, a rettentő halálcenzor, aki azt és akkor ölt meg a regényekben, ahogyan csak akart. Most éppen Sípos Győző volt terítéken nála, de ott volt talomban a Nagyfőnök is. Ez pedig valamilyen úton- módon a Nagyfőnök, előtte pedig Hugó Wittenberger tudomására jutott, méghozzá nem más volt a kiszivárogtató, mint Willy. Willy-nek a hatalomátvétel volt a célja. Le akarta győzni K-t és ő akart lenni minden regények halálcenzora. De ő maga nem tehetett semmit, hiszen K azonnal megölte volna, főleg, hogy mostmár ő is regényhős. Egy bábra volt szüksége, ez a báb pedig a Nagyfőnök volt. Ő nagyfőnöksége azonban túl együgyű volt ahhoz, hogy bármit is kieszeljen, így Willy Hugónak mondta el a nagy tervet, aki azonnal látott a pályán. Hugó elmondta a Nagyfőnöknek, hogy K meg akarja őt ölni. Mi sem lenne logikusabb, mint magát K-t megölni és így a Nagyfőnök megmenekül, ő maga lesz a nagy halálcenzor, Hugó pedig a segédje és könyvtárosa, ami hatalmas tisztség. K-t pedig nem lehet másként megölni, mint az ősi varázslattal, amit csak a bűvös hatos mormolhat el, K előtt és az abban a pillanatban köddé válik. Egy élő, egy halott, egy repülő, egy úszó és kettő, akik nagyon szeretik egymást. Ebből állt a mágikus csoport. Hugó összegyűjtötte őket, és átadta a Nagyfőnöknek. A trükk az egészben az volt, hogy az utolsó pillanatban – Hugó tervei szerint – a Nagyfőnököt beárulja K-nak, így hamarabb megöli, mint tervezte, a bűvös hatos gyorsan varázsol, Willy lesz az úr és Hugó pedig…már tudjuk. Azonban arra nem számított Hugó, hogy a Nagyfőköknek azért annyi sütnivalója mégiscsak van, hogy megöleti őt az utolsó pillanatban. Persze nem is volt. Mindezt Willy eszelte ki. Félt ugyanis Hugó eszétől, a Nagyfőnök azonban buta volt, mint a tök és önteltsége mindörökké elvakította. Őt könnyebb lesz kiiktatni, hiszen Willy, saját árulásából kiindulva, nem akart maga mellé segédet, egyedül akart uralkodni.
A dolgoknak haladniuk kellett, azonban azzal, hogy Zulejkáék mindenféle világítóhomok keresésbe kezdtek, semmi sem haladt. Willy hát homokvihart csinált, hogy végett vessen ennek a véget nem érő homokszemgyűjté snek.
Zulejkáék ott feküdtek, a homokban és egyszercsak világosság lett. Egy kis lámpás tűnt fel, melyet egy vékony, farmeres fiatalember tartott. Nyomában lenge nyári kis ruhácskában egy gyönyörű, barna nő. Ők voltak Igor és Elma, a kettő, akik nagyon szeretik egymást. Együtt volt hát a bűvös hatos és a háttérben a Nagyfőnök, miután kiköpködte a tonnányi homokot, ami a szájába került, megszólalt:
-Nossz! Eggyüt vagytok, kedveszeim. Induljatok a Világ Végéle, ott találjátok meg K-t. Hogy ki asz, aszt moszt még nem álulom el, mint aszt szem, hogy miélt kell elindulnotok. De menjetek. Elkíszél titeket Molt ész Tod, a két jegeszmedve, majd ők vigyásznak látok és elvezetnek a fontoszabb állomászokhosz. Lóduljatok!
Zulejkáék hát, így hatan, elindultak a nagy sivatag délebbi csücske felé, a Világ Végére, amit Zulejka igen nehezen tudott elképzelni, földrajz tanulmányaiból is az rémlett, hogy a világnak nincs vége, de végülis, ha ő halott és mégis itt gyalogol a sivatagban egy hallal, egy léggyel, no meg a többiekkel, akkor bármi lehetséges. Már egy ideje mentek, amikor egyszercsak váratlan dolog törént: az egyik jegesmedve megszólalt.
-Ejj, a fene egye meg ezt a meleget, de legalább kiértünk a Nagyfőnök területéről, mostmár beszélhetünk. Mondd inkább te, Tod!
A másik, ezek szerint Tod, beszélni kezdett. Elmondta, hogy ők bizony nem akármilyen jegesmedvék, nagyon is okosak és tudnak beszélni. Azt is elmondta, hogy Mortnak már megint elmegyógyító varázsra lesz szüksége, ugyanis az emberevés nagyon megviselte és végül, de legfőképpen azt mondta el, amit a Nagyfőnök és Hugó között halott. Tehát a nagy terv egy részét.
-Tehát, nekünk most meg kellene ölnünk ezt az izéé..K-t? – kérdezte Dave.
-Igen – vette át a szót Mort – de ha megölitek, akkor felborul a rend. K csak a dolgát végzi, csak azt öli meg, akivel, hogy úgy mondjam, elszalad a ló. A Nagyfőnök például már évek óta zsarnokoskodik a Purgatóriumban, aminek ő a főnöke. Az elején még egy rendes, jólelkű, csetlő-botló főnök volt, akit Roger-nek hívtak, de az évek alatt ilyen pökhendi dagadék lett és K ezért megöli. Nincs ebben semmi rossz. Azonban valaki ezt elmondta a Nagyfőnöknek és ez nem más volt, mint Hugó.
-Hugóó?? – hördült fel Louis – hiszen ő olyan jófej volt!
-Igen – folytatta Mort – de a hatalom sok lény elméjét megmérgezi. Azt nem tudom, hogy Hugó kitől tudta meg az információt, de az is lehet, hogy Willy-től, K segédjétől, hiszen ő férkőzhet egyedül a közelébe úgy, hogy K ne gyanakodjon.
-A lényeg tulajdonképpen az – vágott közbe Tod – hogy meg kell akadályoznunk K halálát, a
Nagyfőnöknek meg kell halni és nekünk ki kell játszanunk mindenkit a nagyobb jó érdekében.
-Ahha – rikácsolt az anyó – na majd ellátjuk a bajukat, igaz-e aranyom?! – azzal belecsípett Elma arcába, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy szoknyája egy letépett részéből turbánt csináljon Igornak, nehogy az napszúrást kapjon. /Lujza/
► 

Amíg mindenki lelkendezett és anyót feldobálták az égbe, a két jegesmedve rosszul lett. Sajnos Nagyfőnök bűvös parancsa most kezdett hatni, mert amikor meggondolatlanu l kiadta az utasítást, hogy Hugót ki kell hányni, még hatása alatt volt élő és holt. Így aztán a medvék öklendezni kezdtek.

Ezalatt a roskatag kunyhóban, Hugó az áfonyás muffin fogyasztása közben, azt vette észre, hogy eltűnik az egyik térde, utána a másik bokája, majd a muffint tartó keze. ( Ilyen sorrendben jöttek ki a macikból Hugó testrészei ) Hugo Wittenberger csodálkozva nézett Daysire, aki kissé csüggedten arra a megállapításra jutott, hogy a Nagyfőnök meggondolta magát.

Volt aztán nagy meglepetés, mikor Tod és társa végre összerakták Hugót, mint egy puzzlet.

Ha láttad volna Nyájas Olvasó azt az örömet, mikor a halottnak vélt látó felocsúdott! Azt az ölelkezést és boldogságot...Szem nem maradt szárazon.

Amíg azonban a hangulat már-már az egekbe szökellt, újabb gond támadt: Louis, a légy, beleszeretett a Nagyfőnökbe. Persze, most felhördül mindenki, aki követte e regény folyamát, hogy ez a légy az előbb szeretett bele egy repülő szerkezetbe! Ez igaz, de sajnos azt kell, hogy mondjam, Louis csapodár volt. És mikor a Nagyfőnök feltűnt üvöltve és pulykavörösen, négy darab karral- a nagyobb hatás kedvéért ugyanis Sivának álcázta magát-, Louis beleszeretett. Arra gondolt, hogy akinek hat végtagja van, az csakis a légynemzettség egyik legkitűnő példánya lehet...(Rosa)
►

Éles, hetyke füttyszó...
Elégedett lábdobogás...
"Fékomadta, teringette!" (ez nagyon sokszor, látható kéjjel elismételgetve, szinte-szinte zsolozsmázva)...

Ekként juttatta kifejezésre Sipos Győző (Viktor) határtalan örömét afölött, hogy szinte ki sem kell nyújtania a kezét és magától ölébe hull a szerencse.

- Uff, uff, üvölt a néma indián!

Gyerekkori diadalüvöltése tört ki belőle, és úgy érezte, érdemes volt mostanig élni.

A következő pillanatban megrettent: de hiszen Zulejka és társai olyan sorsgörbéket írtak le mostanáig az egymással versenyt licitáló, buzgó regényírók révén, hogy azokat megfelelő grafikon felfektetése nélkül képtelenség követni. Mi lesz, ha a Párkák kezében lévő motollák még ördögibb pörgésbe váltanak, és akkor ő is simán bepöröghet. Meg kell vetnie a lábát a tudományos értelmezhetőség határán...

Minden porcikája érezte, hogy a regény cselekményének bonyolításában olyan sötét törvényszerűség ek érvényesülnek, amelyek szemben állnak erkölcsi normáival, ízlésével, eszmevilágával. Igen, a szerzők tojnak minden konvencióra, fantáziájuk szabadosan szárnyal, mint a jódlizó pávián torkából a megismételhetet len mutatvány, de éppen, mert nem lehet kánonba foglalni, kodifikálni, szabni és mérni, ellenőrizni, skatulyázni, felbecsülni és sokszorosítani, hát vissza kell szorítani minden áron, vagy ha nem is, de le kell leplezni, ha a fene fenét is eszik.

Ehhez azonban tudományosan alátámasztott tényekre van szüksége. Viktorunk / Győzőnk ebben sántikált, felajzottság és cselekvésképtel enség között hánykolódva, miközben kínban összeráncolt homlokán kidagadt egy ér, ami úgy szelte ketté homlokát, mint egy otromba sebhely, amit ki tudja, milyen párbaj során inkasszált be? Sötét egy jel volt, annyi bizonyos. (Ha messziről nézem, már-már elhiszem, hogy valamiért megbélyegezte az élet...)

Furcsa, de ma valahogy nem érezte K "kitüntető" közelségét. Gyanakvó lett és azt mérlegelte, vajon mi történhetett a rettegett halálcenzorral? (Gyalogos)
►

K., a halálcenzort végre hazaengedték a kórházból. Tizenöt napja történt, hogy miközben hivatali kötelezettségei nek eleget téve, felgyűrt ingujjal elemezte a Zulejka-féle történetet - ahogy az az ivisz-en napról napra, sőt óráról órára felsejlett - és bemérte a Sipos Győző /Viktor/ - áldatlan? áldásos? hm, ezt kellett kideríteni, de mindenáron! - jelenlétét ebben a történetben, hirtelen elgyengült, úgy érezte, mintha elfogyott volna körülötte a levegő... - és már csak a kórházi ágyon tért magához. Mindenféle csövek és vezetékek lógtak ki teste különféle részeiről (az orvosok szerint ő volt rákapcsolva mindenféle életmentő és -pótló szerkezetre, de ez már nézőpont kérdése), s azt mondták, hogy már három napja így van, kómában, életfunkcióival egy fekete alapon zöldesen villogó monitorra költözve...

Az oxigénmaszk alatt kínos fintort vágott: ezt is megértük! a halálcenzor szigorú megfigyelése!

És kik figyelték meg? Tök ismeretlenek. Köpenyes senkik. Fontoskodó professzorok. Akik istennek gondolják magukat. Azért, mert gyógyítanak, s a haldoklót életre pofozzák, az élőt meg sokszor átutalják a túlvilágra, a kövérből soványat, a férfiból nőt, a csúnyából szépet, az épből rokkantat stb. fabrikálnak, még nem kellene úgy odalenniük, mert ez nem tévesztendő össze a teremtéssel. Ez amolyan "hozott anyagból dolgozunk", akár a szobrász vagy a sírkőfaragó...

De K. leginkább attól szenvedett, hogy bentléte alatt senki se látogatta. Még a közvetlen főnöke se. Pedig ő úgy tudta, hogy jó viszonyban vannak. Mert sose vitatkoztak. A főnök mindig csak utasította, ő meg sose mondott nemet. Igent annál többet. És egyik se emelte fel a hangját, amikor telefonon értekeztek. Igaz, találkozni csak egyszer találkoztak, amikor K. átvette a megbizatását, de most azt remélte, hogy az ő egészségének a megrendülése lesz olyan fontos pillanat az Intézmény életében, hogy szemtől szemben megtárgyalják vele a jövőjével kapcsolatos részleteket.

Úgy épült fel, elhagyottan, kivert kutyaként, hogy a kórházi személyzeten kívül senki se nyitotta rá az ajtót. Telefonon se keresték. Leírták volna? Mással helyettesítetté k a munkáját? De hamarosan mindent megtud - remélte, miközben otthon szétnézett az elhagyatott lakásban.

Az eltelt két hét a kórházban furcsa változásokat idézett elő benne, amikről nem egyszerre, csak fokozatosan szerzett tudomást... (Gyalogos)
►