,,...magam

     magam"

Az utolsó pillanatban lett egy új fogkeféje. Nálam. Régen is volt neki egy, az kék volt, a mostani narancssárga.

A kéket még ő hozta, talán ragaszkodása, talán kényelmessége jeléül, de a fogkefe megérkezése után pár héttel odébb állt, mondván, nálam butább és idegesítőbb lényt még nem hordott a hátán a Föld. A kék fogkefe ezután a lavór mélyén, a szennyesruhák alatt landolt és a következő héten előkerült, olyan célok végett, hogy én, a szegény ott hagyott szerelmes emlékezzem az ő csodás, mocskos szájának ízére, illatára. Magamhoz öleltem a fogkefét és rá gondoltam. Pár nap múlva visszajött. A fogkefe azonban már sohasem került elő és így ő, mikor itt volt, igen ritkán mosott fogat, vagy talán soha. Így teltek a napok, hetek.

Hozzátenném, hogy ez az egész kis szerelmi affér, ’mely részemről volt inkább szerelem, az ő részéről pedig testi vágy, kényelmes ágy és könnyű préda, fél évig tartott.

Ezalatt a fél év alatt aztán sok minden történt, de térjünk vissza a fogkefére!

A kék fogkefe tehát, ki tudja merre jár, él-e még, gondol-e ránk, hogy ő, egy egyszerű, hétköznapi fogkefe érzelmeink szörnyű áldozata lett és kidobtuk, vagyis kidobtam, igen, eme rettentő felelősséget nem is hárítanám másra.

A narancssárga fogkefe az enyém volt. Kaptam helyette egy másik narancssárgát, amely minőségében és méretében, de még narancssárgaságában is igencsak alulmúlta elődjét, de lévén fél évente ildomos fogkefét cserélni, hát így is tettem. A régi, elhasznált narancsszínű pedig kallódott, hol itt, hol ott, a földön, a lavórban( ki tudja, talán találkozott a kékkel), de kidobni senki nem dobta ki. Így esett, hogy múlthét hétfőn, érzelmeimtől túlfűtötten, felajánlottam rémes szerelmemnek őt, a régi, kopott és koszos fogkefét, a narancssárgát és ő elfogadta. Sőt, mi több, tüstént fogat is mosott vele. Nohát, a fogkefe azóta is ott porosodik, mint az Ő fogkeféje, oktalanul, értelmetlenül, céltalanul, hisz’ Ő elment és tán’ soha nem jön vissza.

Vagy talán mégis, ezt nem tudhatjuk, hiszen ezalatt a fél év alatt is oly’ sokszor elment már és visszajött. Mindenesetre a fogkefe ott várja epedve, akárcsak én, épp most, még most, ki tudja meddig?!