A véletlenekről, a szerencséről, a nehezen megmagyarázható jelenségekről, történésekről beszélgettünk, Carlofranco kedvenc témáiról, így nem csoda, ha gyakran sokáig csak ő beszélt.
- Tudjátok – kezdte –, hogy rühellem a filozófiát, s ennek egyetlen oka van: nem vagyok képes filozofálgatásra, a rendszeres, logikus, tételes gondolkodásra. Persze ezeket csak hasból mondtam, fogalmam sincs, mi a filozófia lényege! Egyszer kaptam valamit a filozófiától, de ez csodálatos, felbecsülhetetlen, ma is kamatozó érték: Zoli! Zoli barátsága.

A továbbiakban elmesélte, hogyan ismerkedtek össze. Itt helyesbített: „Nem összeismerkedtünk, hanem találkoztunk! Egy életre!” Egyikünk sem merte leállítani a szóáradatot, gondolatban másra figyelve kivártuk, amíg a témánkhoz kapcsolódó dologba kezd. Végre-valahára az is bekövetkezett.

- Történt egyszer, többször is megtörtént, de most csak erről beszélek, hogy elfogyott a pénzünk. Nem, ezt ne írjuk a véletlen számlájára! Vasárnap volt, hajnal volt, és mi a másnaposság szörnyű szomjasságában szenvedtünk. Zoli felállt (öltözni nem kellett, ruhában aludtunk el) s csak annyit mondott: „Megyünk Kecskemétre!” Én is felálltam, nem szóltam semmit, követtem. Villamoson bliccelve, egy kicsit gyalogolva kijutottunk az országútra, integetni kezdtünk. Nem volt nagy forgalom, de az a kevés autós sem állt meg, volt, amelyik incselkedőn lassított, aztán, amikor szaladni kezdtünk felé, megnyomta a gázpedált s elszáguldott, volt, amelyik mellettünk lelassított, lehúzta az ablakot és ócsárolni kezdett minket. Egyik ilyen ellenséges akció után a távolodó kocsi felé emeltem könyökben behajlított karomat, és felkiáltottam: Sic tibi terra levis! Egymásra néztünk. Honnan jött ez ki belőlem? Másfél évig tanultam latint a gimnáziumban, az első másfél évben. Azóta eltelt vagy öt év, ami idő alatt nemhogy nem mondtam ezt, hanem azt sem tudtam, hogy tudom! No, jó, ez még megmagyarázható eset, de a továbbiakra mindmáig nem találok magyarázatot, ahogy Zoli sem! Másfél-két óra meddő ácsorgás után meguntuk, s – lesz, ami lesz – visszaindultunk a városba. Háromnegyed nyolc lehetett. A vasárnap reggelek lenyűgöző hatását fokozta a kora tavaszi égbolt kéksége, a madarak trillázása. Nem tudom – soha nem tanultam meg –, milyen utcában megállított bennünket egy ötvenes férfi. Megkérdezte, nem tudunk-e egy nyitva lévő kocsmát, ahol enni is lehet. Természetesen tudtunk, és odavezettük, közben beszélgettünk. Megtudtuk, hogy az NSZK-ban él, látogatóba jött Szegedre. A vendéglátói még alszanak, így, gondolta, szerencsét próbál (figyelitek a szót?). Leültünk, rendelt. Nekünk is. Ettünk, ittunk, beszélgettünk. Különös volt, hogy Zoli a szokásosnál halkabban beszélt, s közel hajolt hozzánk, és ha új vendég jött, jól megnézte. Lehet, hogy nem is tett így, csak a későbbi kálváriája sodorta erre az emlékezetemet. A férfi a karórájára pillantott, bocsánatot kért, hogy mennie kell, kifizette a pincért. Kint, a kocsma előtt a búcsúzás előtt elővett egy százast és a kezembe nyomta. Még a visszautasítási cirkuszt sem volt időm elindítani, kezet fogott velünk és elsietett. Emlékeztek, hogy mi pénz volt akkoriban 100 forint. Megint egymásra néztünk Zolival: meg vagyunk mentve! Gyalog mentünk beljebb, egyre beljebb a városba, és a százast hol egyikünk, hol másikunk őrizte. Mivel az idegenbe szakadt hazánkfiától ételt nem, csak italt fogadtunk el, bementünk az önkiszolgáló gyorsbüfébe. Az volt a neve? Évtizedek óta nem jártam Szegeden, illetve kétszer, de csak rövid ideig tartózkodtam ott. Emlékszem, én rakott káposztát ettem. Kezünkben a tálcával fizetésre vártunk a pultnál, de senki sem volt, akinek fizethettünk volna. Kerek három perc után leraktuk a tálcákat és kimentünk. Éppen az én zsebemben lapult a százas. Csendben mentünk a Gödör felé. Zolitól soha nem állt távol a misztika, de az én isten (stb.) nélküli lelkemben is motoszkált valami. Ma is, amikor, ahogy mondani szokták, az öregség bölcsebbé tett, ma is csak azt mondom, hogy valami. Elmondom háromszor, hátha ti is érezni fogjátok: valami, valami, valami.
A Gödörben egyelőre csak sült krumplit és négy sört rendeltünk. Éppen – ezt soha nem felejtem el – megemeltem a korsó fülét, amikor valaki megveregette a vállamat, amitől egy kis sör rám (pocsékba) került. Dühösen fordultam hátra: egy nem részeg, de már csillogó szemű, kis bajusszal, őszes hajjal rendelkező, se kövér, se sovány öregúr mosolygott rám, aztán Zolira. Engedélyt kér, hogy leülhessen mellénk. Szétnéztem: legalább négy asztal állt üresen, de, mikor, ha nem ma, megjátszott udvariassággal felpattantunk, kezünkkel lesöpörtük a köztünk álló széket, s kértük, foglaljon helyet. Az öreg, legyen Öreg, hiszen a nevét, ha netán mondta is, elfelejtettem, nevetve leült, értette a mókát. Ő három deci bort kért, nekünk pálinkát rendelt. Nem tudhatta, hogy pénz van a zsebünkben (ekkor Zoliéban), egyébként meg nem néztünk ki Krőzus(ok)nak, ezért igyekezett megnyugtatni, hogy van pénze. Meg is mutatta, volt nála, nem akarok túlozni, vagy huszonötezer forint. Azt mondta, hogy a sört csak kísérőnek issza meg néha, ezért cselekedett így. Bólintottunk. Megkoccantotta poharainkat, húzott egy jókorát a borból, majd a lényegre tért.
- Ismeritek az Abbát? – fordult felénk. (Ezt csak képletesen mondom, mert felénk volt fordulva amúgy is.)
Sejtitek, mi következett, igen egy újabb összenézés. Zoli akkoriban a Rolling Stones-re esküdött, de az ő révén ismertem meg az igazi Beatlest és John Lennont is. Én mindenhallgató voltam akkoriban, népdal, magyar nóta, operett, táncdal, rock, bármelyik jöhetett, egyedül az operákat utáltam, utálom ma is, bár A varázsfuvola, de most nem erről beszélgetünk. Leginkább akkor is a King Crimsont, a Colosseumot és a Pink Floydot szerettem. Hála… most majdnem mondtam valami ostobát! Szerencsére (ez már ugye, jobb, csak egy kicsit más vágányra visz) mindketten muzikálisak voltunk, jó hallásunk volt, és a rádiók tele voltak az Abbával, úgyhogy bátran és határozottan feleltünk.
- Persze!
Eszembe jutott már, hogy mi van, ha netán nem ismerjük, esetleg utáljuk az Abbát. Vajon mit feleltünk volna? Magunkat ismerve megkockáztatom, hogy ugyanezt! De szerencsére (ugye, mennyivel másképp hangzik most) ismertük, és válaszunkra az Öreg szeme felcsillant, a lábuknál fogva közelebb húzta székeinket, két karját a vállunkra tette, még valami nyálas puszifélét is nyomott (jobb szót nem tudok erre) az arcunkra, és énekelni kezdett. Intett, hogy kövessük példáját. E világslágereket mi is tudtuk, a refréneknek még a szövegét, legalábbis annyit belőlük, hogy Money, money, money, hogy Mamma, mamma mia, meg hogy SOS. Gyors egymásutánban háromszor-négyszer elénekeltük. Gyors egymásutánban háromszor-négyszer elénekeltük. A pincér mosolyogva hallgatott minket, csak akkor kérte, hogy legyünk csendesebbek, amikor egy kényes vendég a panaszkönyvre célozgatva követelte tőle. Énekelgettünk hármasban úgy huszonöt percig, közben persze ittunk is még két pálinkát.
- Olyanok lehettetek – szóltam közbe –, mint a Sárkányban a Cim-cim-cimborát éneklő öregemberek! – Carlofranco kesernyésen elmosolyodott, aztán füllel hallhatóan komolyabb hangon folytatta.
- Ti vagytok a megmondhatói, hogy mindünk közül én bírom legtovább pisilés nélkül a sörivást, Zoli csodálkozva nézett is rám, hogy felállok és indulok kifelé. Az Öreg is idepillantott, de gyorsan az asztal felé fordította Zoli arcát, így nem látták, hogy nem a vécéhez, hanem a kijárathoz vezető lépcsőhöz megyek. Igen, még ma is ég a pofám, ha eszembe jut, felszaladtam a kollégiumba, szóltam egy-két havernak, hogy lehetőség van potyázásra. Persze taktikusan kell megoldani a találkozást, hogy véletlennek tűnjön. Én mentem vissza először. Ez logikus, racionális lépés, hiszen „vécén voltam”. Megdöbbentem, ahogy megláttam az asztalunkhoz húzott székeken Tőzsér Bandit (akit mellesleg kitiltottak innen is, de most – szerencséjére – az engedékenyebb személyzet volt szolgálatban), Perjést, Pauluszt és Szikkadtat. Az asztalon lávő korsók, poharak száma is megsokszorozódott. Tisztességes gazemberek, „kedves csirkefogók” voltak, az én székemet üresen hagyták. Súgva kérdeztem, hogy hány méter, kilométer az, ahonnan még megérzik az ingyen pia szagát. Tőzsér hadart valamit, Perjés azt felelte, hogy válaszra se méltat, és kacsintott, Paulusz és Szikkadt sörhabos ajkakkal már énekelt. Lassan leszivárogtak a kollégiumból meghívottak is. Ahogy az abban az időben népszokásra emlékeztető gyakorlat volt, hamarosan megjelent egy látásból ismert, de nem közénk tartozó srác is. Mivel Szikkadt nem volt egyetemista, és főleg, mert Szikkadt volt, hozzáfordult.
- Mondd, kérlek, te tégla vagy?  
Egy dologban viszont megvalósítottuk a demokráciát: többségbe kerülve énekelhettük az Abba-dalokat kedvünkre. Időközben fél hat lett. Zavarni kezdett – s láttam, Zolit is zavarta – a ricsaj, a sűrűsödő füst, s az, hogy kiszorultunk. Akkor már az Öreggel nálunk szakavatottabb élősködők foglalkoztak, nem tűnt fel a távozásunk.
Némán feküdtünk a kollégiumi ágyunkon. Meglepő, de józanok voltunk. Zoli egyik képessége – mind a mai napig –, hogy szinte olvas gondolataimban. Csak nézett rám, ami egy idő után kényelmetlen, sőt kínos lett nekem, aztán a plafonra fordította tekintetét, csendesen szólt.
- Ne szidd magad! Az öregemberrel soha nem fogsz találkozni többé.
Ezt akkor szemfényvesztő, bűvészi fogásnak éreztem, mintsem próféciának, pedig az volt, méghozzá bekövetkezett jóslat. Barátom tovább bizonygatta ártatlanságomat.
- A kollégisták közül van, akit én nem hívtam volna le, de a te dolgod. Láttad, mennyi pénz volt az öregnél! Láttál te már annyit Szabolcsnál vagy bármelyikünknél?
A pénz szóra mindketten talpra pattantunk, Zoli óvatosan kiemelte a zsebéből a százast, kisimogatta, lesöpört az asztalról mindent, és a bankjegyet sok méricskélés után pontosan a közepére helyezte. Ami ezután következett, nem fogjátok elhinni! Először Zoli térdelt le s kulcsolta imára kezeit, aztán én. A bérmálkozás óta nem csináltam ilyet, de esküszöm, hogy Zoli csupán megelőzött! Összetett kézzel, lehajtott fejjel térdepeltünk a parkettán, és sírtunk. Ha könnyeink 50%-át alkoholnak vesszük is, így is marad elegendő, hogy higgyetek akkori őszinteségünkben. Ez az átszellemült, transzcendens állapot néhány percig tartott, aztán felálltunk, megtöröltük maszatos arcunkat. Hallottam, hogy Zoli is sóhajtott. (Ebből sejthetitek, hogy én is!) Egyikünk sem mert a pénzhez nyúlni, megvártuk, míg megjön Szabolcs, akkor megkértük, hogy menjen le, és valahol vegyen egy üveg vodkát és három sört! A pénz felé mutattunk. Szabolcs felvette, mi ösztönösen hátraléptünk, de Szabolcs mozdulatát nem követte se villámlás, se mennydörgés!
Hirtelen elhallgatott s mi nem tudtuk, hogyan reagáljunk a történetre. Végül is nevetni kezdtünk.
- Mit nevettek? Ha nem rúgtam volna be aznap este…
- Is.
- Jól van, viccelődjél csak! Szóval, ha nem ittam volna álomba magam, azon az éjszakán biztos, hogy álmatlanul forgolódtam volna!
Ezen még nagyobbat nevettünk.