(Családi gondolatok)

 

—  Mikor jó jegyet kapok, valósággal repülök haza. Kinyitom az ajtót és megcsap az otthoni meleg, a kenyér illata.

 

—   Ebédidőben  mindannyian  az  asztalhoz  ülünk,  s  akkor megkezdődik a bolondokháza. Bátyámnak nem ízlik a leves, a húgom nem szereti a csirkehúst. Testvérem, hogy még meggyőzőbb legyen, bőgni kezd, majd üvöltözik, ahogy a torkán kifér. Szüléink akkor mosolyogva összenéznek, s hogy kibékítsenek bennünket, mindenikünk abból ehet, amit szeret. A legkisebbik Összekeni magát szósszal és pürével a fejebúbjáig, mi pedig kacagunk.  Anyánk akkor gyöngéden felemeli  és a mosdóhoz viszi.

 

—  Szüléink sokat mesélnek arról, milyenek voltunk kisebb korunkban. Mi ezen sokat nevetünk.

 

—  Mindenkit szeretek a családban. Nem szeretnék egyiktől se megválni. Ha ez mégis bekövetkezik, akkor életem boldog gyermekkora zéróvá, azaz semmivé lenne.

 

—  Édesapám mester volt a bányában, de már három hónapja eltávozott a családtól,  s  csöndesen nyugszik a temetőben.  Két nagy testvérem távol él tőlünk, s ha én nem segítenék édesanyámnak, minden rája maradna. Ő persze mindig mondja, hogy tanuljak csak, de én megtanulom a leckét, s utána segítek neki.

 

—  Szeretném, ha mindenki meleg családi tűzhely mellett élne.

 

—  A kemence elfoglalja a ház negyedét. Húnyócskázás közben egyszer bebújtam volt, s szinte megfulladtam benne. Mikor kimásztam, úgy néztem ki, mint egy kéményseprő. Ezért tartom érdekesnek a kemencét, mert egy kis kaland fűződik hozzá. No meg olyan régi, hogy már sütni se lehet benne.

 

—  Ha rossz jeggyel megyek haza, rámförmednek: „Mindent megteszünk érted, semmi munkád sincs, és te mégse tanulsz!  Mi lesz belőled?" Ilyenkor elsomfordálok, és késő estig tanulok, hogy törlesszek az adósságból.

 

—  Apánk nélkül nagyon gyenge a mi gyermeki szorgalmunk.

 

—  Az igazat megvallva, hiába szidnak otthon, nincs nagy szorgalmam. Kedvenceim az állatok. Egész nap ott ülnék közöttük s nézném, hogyan szaladgálnak.

 

— Amikor megverődök, nem fáj annyira, mint amikor édesapám nem szól hozzám egy jó darabig.

 

—  Reggelente,  amikor későn kelünk fel, mindig rendet csinálunk, hogy édesanyám ne veszekedjen velünk, s vidám legyen, mert mi nagyon szeretjük, ha vidám. Amikor rendetlenség van, szomorú és mérges.

 

—   A családunkban egymással szépen beszélgetünk, szüleinket nem tegezzük.  Használjuk  a  kérem,  tessék,  köszönöm,  lesz  szíves  kifejezéseket.

 

—  Három hétig nálunk volt a nagytatám húga, édesapám nagynénje. Bár mostanig is ismertük, a hosszabb együttlét után megszerettük. Már-már családtagnak számítottuk. Szomorú pillanat volt, amikor el kellett válnunk egymástól. Még most is hiányzik, s időnként eszünkbe jut: mit is csinál, merre jár vajon?

 

—  Beteg lettem, s akkor apám kékes szemei könnyben áztak az izgalomtól, s vigyázott rám, nehogy kimenjek a hidegbe és megfázzak. Úgy ügyeltek rám,  mint egy rabra...  Egyszer édesanyám is beteg volt,  s otthon nem szólt, de kórházba került, ahol nagyon kellemetlen volt neki. Azóta mindenki őszinte és bevall mindent.

 

—  Amikor mi hazudni szoktunk, valahogy olyan rosszul esik nekem, s abban a helyben odamegyek szüleinkhez, gondolom, lesz ami lesz, én most megmondom.

 

—  Ha nem lelünk valamit, s édesapámnak jó a kedve,  azt szokta mondani, hogy a tehén megette.

 

—  Elvesztettük a házunk kulcsát, s telefonunk nem volt, hogy lakatost hívjunk,  de  bezárva  se  maradhattunk.  Munkába,  iskolába  kellett menni. Tűvé tettünk mindent, de hiába. Édesapám, hogy további munkára buzdítson  minket,  azt mondta,  hogy aki megtalálja,  az  kap egy tábla  csokoládét.  Nekem  ettől  felcsillant  a   szemem.   Bebújtam   mindenüvé,  ahová  csak  befértem.  S  ahogy  így  kutatgattam,  keresgéltem, estefelé a fogas alatt valami a fejemhez koppant. Nem volt egyéb, mint a kabátom zsebében rejtőzködő kulcs. Nagyon örültem, de mindjárt nagy gondba is estem: ha kiderül, hogy nálam volt a kulcs, még meg is szidnak,  nemhogy  csokit  kapnék.  Hazudni  akartam   valamit.   De   éjszaka nyugtalan voltam,  nem  aludtam.  Csalásnak  éreztem,  amire készültem. Nem elég, hogy annyi gondot,  lótás-futást okoztam, még hazudjak is! Ahogy fölkeltem, mindent őszintén bevallottam. Édesapám szeretettel ideadta a csokit, s azt mondta, hogy ez az őszinteség még a megtalált kulcsnál is többet ér neki.

 

—  Ősszel gondolkodni kell a tűzifa beszerzéséről, hogy télen legyen jó meleg a családnak a ház. December dereka táján egy disznót vágunk, és tata ilyenkor szokta énekelni, hogy „akkor örvend a rajkó, mikor döglik a disznó, sej, ladomadikk-dikk!"

 

—  Nagyon szeretem a telet, mert olyankor sokat szánkózunk, korcsolyázunk és síelünk. A szüleim és nagymamáék pedig a nyarat várják, mert télen fáznak. Mi örvendünk, amikor havazik, mert felöltözünk, s megyünk ki hógolyózni.

 

—  Mi nagyon boldogan élünk, és a mai napig is együtt vagyunk.

 

(Vége)