Liter a túra

Interjú Arthur Gebelbrach angol-német származású öngyilkos kispolgárral

Egy csípős estén lépek be a füstös pubba valahol a Green Street 43. környékén. Arthur Gebelbrach (meghalt 1952. márc.20.) már ott vár, a maga szürke, halottas módján és kávét szürcsölget. Vagyis csak leült egy ott hagyott, már félig üres csészéhez és úgy tesz, mintha szürcsölgetné. Mikor meglát, arca gyámoltalan mosolyra áll és sápadt keze megremeg. Magam is izgulok, hiszen még sosem készítettem interjút halottal. Leülök.

ÉN: - Örvendek, Mr. Gebelbrach. A nevem F. E. White.

A.G.: - Részemről a szerencse.

ÉN: - Látom, kávézik, ilyen későn... S hogyan issza?

A.G.: - Leginkább sehogy – mondja letörve. Hiszen magam kétség kívül halott vagyok. De tudja, mikor az ember kávézik, akkor érzi, hogy Valaki, hogy van helye ebben a világban.

ÉN: - Nos, meséljen, miért lett öngyilkos és milyen a halott élet?

A.G.: Hát, egy borús keddi napon történt, amikor is úgy éreztem, elég ebből. Az emberek átnéztek rajtam és a drága Sally-m is elhagyott egy felfuvalkodott gazdag ficsúrért. Nem láttam hát más megoldást, mint, hogy felkössem magam. Amely próbálkozásom azonban csúfos kudarcba fulladt. A kötél ugyanis elszakadt és én lezuhantam a földre, lévén azonban a gerendaszerkezet nagyon meggyengült, átzuhantam a padlón, egyenesen Mrs. Rigby fürdőkádjába, ahol a szegény, dundi Mrs. Rigby épp az őt csalfán elhagyó Theodore szerelmének énekelt. Sosem értettem azt a nőt, ült a kádban és hangosan áriázott annak a nyomorult Theodore-nak. Tehát belezuhantam a vízbe és szerencsételségemre Mrs. Rigby az a fajta hölgy volt, aki mindig magánál tartotta a vadászpuskáját. Így hát orvul hasba lőtt ijedtében. Majd látván, hogy én vagyok az, Arthur, megrémült és hívta a mentőket, de akkor már késő volt. Megfékezhetetlenül véreztem, bele Mrs. Rigby kádjába, rá a szerelmetes Theodore vigyorgó fényképére. Minden csupa vér volt. Meg kell mondjam, felettébb dühös voltam ekkor, hogy az ember már meghalni sem halhat meg tisztességesen.

ÉN: - Nos, Önnek igazán kalandos halála volt, mondhatni nem is öngyilkos lett, hanem megölték.

A.G.: - Hát igen. Ám ez mit sem számít abban a pökhendi Mennyországban. Az Úr az öngyilkos szándékúakra  olyan ferde szemmel néz, hogy az embernek kedve lenne meghalni, hmm, érti a viccet. Itt kerengeni és halottnak lenni pedig nem oly’ nagy mulatság. Az emberen mindenki csak átnéz és ha nagy nehezen, jobb napjaimon végre hozzászólok valakihez, az rémülten rohan a legközelebbi tévéműsorba vagy pszichológushoz. A magam részéről már mennék, de nem lehet. Úgyhogy ajánlom mindenkinek a természetes halált!

ÉN: - És mik a tervei a közeljövőre?

G.B.: - Nos, tervezem, hogy elmegyek Új-Zélandra és a Zöldfoki szigetekre, valamint régi vágyam táncolni az amerikai First Lady-vel. Tavaly is próbálkoztam, de sehogy sem sikerült, talán majd most!

ÉN: - Hát, köszönöm, kedves Arthur, hogy rendelkezésemre állt és kívánok Önnek minél hamarabbi üdvözülést!

A.G.: - Úgy legyen. Egyébiránt merre tart? Mehetnék magával?

ÉN: - Inkább ne, ha lehetne, nem szeretem, ha kísértenek, remélem nem sértem meg!

A.G.: - Nem, dehogy, de hát erről beszélek…érti már.

Ezek után  Arthur Gebelbrach, angol-német származású kispolgár kioldalgott a pubból, ki a Green Street 43. tájéki ködös éjszakába és talán sírt is volna, ha lettek volna könnyei. Bűntudatom volt, talán mégis hagynom kellett volna, hogy velem jöjjön…

F.E.White.