Gyermektükör / A megtalált kulcs (3) |
Írta: Cseke Gábor | |||
2011. január 15. szombat, 23:24 | |||
(Testvéreink)
— Marika elsős. Örökké halkan kell mondanom a leckét, mert ő kisebb, és neki kell jobban tanulnia. Ilyenkor át kell hogy menjek a másik szobába, ahol nem valami kellemes, mert hideg van. Sokszor még Évike elől is el kell bújnom tanulni. Marika olykor árulkodik, s mi megverődünk, de a verés nem olyan, mint a szidás. Én is szoktam bosszantani Józsikát, s ilyenkor úgy megszorítja a kezemet, hogy ordítok. Öcsivel sokat lovazok. De legjobban Klárika lányát, Katinkát szeretem, aki még nem tud beszélni. Őt én ültetem fel a hátamra.
— Mikor a szüleim nincsenek otthon, a testvéreim mindig csak játszanak, nem tanulnak. Este, amikor hazajönnek, csak állnak oda tanulni gyorsan, azt se tudják, mihez fogjanak elébb. Én vagyok a nagyobb, s ha összekapunk, engem szidnak, hogy nekem kell több eszem legyen, én kell mindent jóvátegyek, munkából is nekem jut a legtöbb. Sokszor azt szeretném, ha én volnék a legkisebb, mert neki mégis jobb.
— Legkisebb testvérem reggel fél hatkor már felkel, nem hagy pihenni minket. Anyuka felöltözteti, s minden reggel elviszem a napközibe. Miki ötkor utána megy és hazahozza. Itthon felveszi a játszó ruháját, kimegy s egész nap csak játszik, néha segít apukának. Nem szeret szótfogadni nekünk, csak verekedik, felesel, és nem csinálja, amit mondunk neki. Ilyenkor anyuka meg-megsupákolja, s ennek sírás a vége. Az ételben nagyon válogat, a csirkének csak a combját kéri. Szeret rajzolgatni, van egy ábécés könyve, abból esténként „tanul".
— Erika testvérem másodikos. Hallgat a tanácsomra, de néha megbántja a szüléimet. Szeret dolgozni, övé a cipők birodalmában a rendcsinálás, de néha olyan dolgokat művel, amit nem lenne szabad. A múltkor valamiért felemelte az asztalát, az nagyon nehéz volt, ráejtette a lábára, s olyat sikoltott egyet, hogy a konyhán a poharat kiejtettem a kezemből. Édesapám nem verte meg, mert tudta, van benne jóindulat s gondolta, ha megveri, akkor letöri a munkakedvét.
— Gyakran összeveszünk valami munka mellett, de ameddig veszekedünk, addig nyugodtan meg is csinálhatnánk.
— Ha valamit nem teszünk jól, édesapám nem szid meg, csak magyaráz, hogyan kellett volna eljárni. A testvérem nyilaspuskát akart csinálni. Nem mert bele szeget ütni, félt, hogy elhasad a fa. Vett egy kicsi fúrót, s azzal dolgozott. A fúró persze beleszakadt. Eléjött a műhelyből és reszketett: „Eltörött!" Édesapám csak annyit szólt: „Jó hogy eltörted, mert már úgy se kellett!" De persze, humorosan mondta, nem lehetett rá haragudni.
— Akkor szoktam megverni a testvéremet, amikor vonalzóval a fejemre vág. Én akkor nagyobbat adok a vonalzóval a fejire. Aztán ő sír, én meg kibékítern.
— Kézilabdázó testvéremben azt élvezem, hogy örökké ugrál a kapuban, amikor éppen érkezik a labda. Úgy haragszik és mérgelődik, amikor nem győznek, hogy pukkad ki... Most a kilenc hónapos testvéremmel szoktam játszani, aki jókat kacag, ha véletlenül megijesztem, hogy mind a 32 foga kilátszana, de sajnos, még csak kettő van.
— A kicsi testvéremnek régebb eltörött a lába, de mi nem tudtunk hozzá bemenni a kórházba, mert az őr nem engedett be.
— Bevergődtem magamat a csapatba kapusnak. Alacsony vagyok, és nem érem el a felső sarkot. Osztályfőnököm a vakációig házi feladatba osztotta: „Egy arasz növés!" De nem tudom teljesíteni. A nyáron edzőtáborban voltam, ezalatt testvérem felvételizett a kilencedikbe. Nagyon szurkoltam neki. Esténként, villanyoltás után elgondoltam, vajon jót írt-e, sikerült-e neki? Úgy izgultam, nem is tudtam rendesen védeni az edzéseken. Aztán pár nap alatt jött az örömhír: sikerült a felvételije!
— Tizenegy évig nem volt testvérem, de most úgy érzem, teljes az életem és megvan az, ami hiányzott. Édesapám elvált anyámtól, amikor igen kicsi voltam. De azért szeretem, tisztelem, s ha találkozok vele, él bennem az, hogy ő hozott engem létre. A nevelőapám, akivel most lakunk, s akitől lett két kisebb testvér is, nagyon szeret, s én is őt. Azt hiszem, ráférne, hogy úgy szólítsam — édesapám.
— Mikor a testvérem férjhez ment, sírtam, mint a nyúl. Amikor volt a lakodalom, akkor is vele akartam aludni. Egyszer, mikor elkéste a buszt, feljött hozzánk és újra velem aludt!
— Társasjátékunk is volt, de amellett annyit veszekedtünk mi, testvérek, hogy édesanyám dühében bedobta a kályhába.
— Mikor megyek haza az iskolából, olyan szokatlan, hogy üres a ház, s akkor arra gondolok, vajon hol vannak, hogyan boldogulnak az én nagy testvéreim.
|