Gergő biztos volt benne, hogy az ajtó zárva van, nem is próbálkozott, inkább a párnáit a háta alá rakta leült az ágyra, és a mellére tette a könyvet. „Tudta? Honnan tudta? A kispárnával együtt ez már a második, amit lehet ugyan véletlennek tartani, de gyanús.” Kezébe fogta a könyvet, először csak pödörgette a puha fedelet és a lapokat, aztán találomra felütötte, és olvasni kezdte. Egy idő után rájött, hogy nem érti, amit olvas, hogy másutt jár az esze. A véletlen szót ismételgette, de nem tudta meggyőzni magát. El-elbóbiskolt, újra meg újra a könyvért nyúlt. Andi néni órájának csörgése térítette magához. Becsukta és maga mellé tette a könyvet, az ágy szélére ült. A nő felpattant, nyújtózkodott, a fiúra mosolygott, fogta a neszesszert, kiment a konyhába. Onnan szólt ki.

 Látom, olvastál. Tetszett a könyv?

- Még nem értem a végére, de izgalmas.

Andi néni arcán elismerő mosoly jelent meg, aztán arca elgondolkodóvá, hideggé vált. Belekanalazta a kávét a forró vízbe, bejött a szobába, a lábával kihúzta az egyik széket, az asztal mellé ült, letette a poharat, kevergette a gőzölgő folyadékot, és Gergőt nézte. A fiú úgy érzékelte, hogy fölé néz, hátrafordult, de nem látott semmi szokatlant. Visszafordította a fejét.

- Mit tetszik nézni?

Andi néni lehajtotta a fejét, hogy a fiú ne vegye észre mosolyát.

- A hajadat. Olyan, mint egy kislányé! Pedig, ugye, már végképp férfi vagy!

„De sokszor hallottam ezt már apámtól!” Gergőt az apja tizenegy éves koráig időközönként a kocsijába ültette, és elvitte fodrászához. „Varázsoljon belőle fiút, Ernőkém!” Tizenkét éves volt Gergő, amikor ellent mondott apjának, nem hagyta megnyíratni magát. „Ha hímringyó akarsz lenni, hát legyél!” – kiáltotta dühösen az apa és becsapta maga után az ajtót.

- Mit szólnál, ha megnyírnálak?

- Örülnék.

- Ez a beszéd! „Ha férfi vagy, légy férfi!” Ki is mondta?

- Petőfi Sándor. Írta.

- Látom, szeretsz olvasni. – A táskájából ollót, fésűt, zsebtükröt és egy műanyag zacskót tett az asztalra, a padlón szétteregetett egy újságot, a papírnégyzet közepére egy széket tett. – Ülj ide, a világosra! Emeld fel az álladat! Ne mozogj!

Elkezdte a munkát. Gergő egy darabig mozdulatlanul ült, aztán a kezét lassan felfelé csúsztatta a nő combján. Andi néni nevetett.

- Ne izgass! Véletlenül félrecsúszik az olló!

Gergő elvette a kezét.

A nő két lépést hátrált, ellenőrizte munkája eredményét, visszalépett, itt-ott igazított.

- Készen vagyunk. Nézd meg magad! – odanyújtotta a tükröt. – No, tetszel magadnak?

- A fülem lehetne kisebb is.

- Nekem tetszik.

Gergő lesöpörte válláról, melléről a hajdarabkákat. Andi néni kívánságára a leterített papírokra.

- Rendben, tisztán kell elhagynunk a házat!

- Hová megyünk?

- Találd ki!

- Vissza a szigetre?!

Andrea nem válaszolt, csak mosolygott. Lehajolt, összemarkolta az újságlapokat, és a zacskóba tette, a zacskót a táska egyik rekeszébe, egy másikból kulacsot vett ki. Kivitte az üres poharat a konyhába, elmosogatott mindent. A kulacsot megtöltötte vízzel és altatót szórt bele. Gergő felseperte a szobát.

- Öltözz fel ebbe a ruhába! – világoskék pólót, sötétkék térdnadrágot tett az ágyra. Megvárta, míg a fiú végez az öltözéssel, és szólt neki, hogy vigye ki a táskát a kocsihoz. Bement a házba, rendbe rakta az ágyakat, és hypós vízzel felmosta a helyiségeket. Amikor kijött, bezárta az ajtót. A kulcsot egy kő alá rejtette.

- Iszok egy kortyot – mondta, és szájához emelte a kulacsot. Gergőnek nyújtotta. A fiú nagy kortyokkal ivott.

Andi néni kinyitotta a fekete Opel első két ajtaját, a táskát a hátsó ülésre tette. Beültek, indított. A kocsi lassú tempóban haladt.

Gergő álmosnak érezte magát. „Ez természetes, amiken én átestem! Csak nem altatót adott megint! Ő is ivott!” Andreára nézett. „Nem látszik rajta álmosság.” Ásított és lecsukódtak a szemei.

Andrea az erdő szélhez közel leállította motort. Kiszállt, felemelte a csomagtartó fedelét, belekínlódta Gergő testét. A táskából előszedte a műanyag zacskót, letette, összehúzta a zárját, s a test mellé tette táskát. Lecsukta a fedelet. Lehajolt a zacskóért, amikor motorzúgást hallott. Leguggolt, félrehúzta az ágakat. Egy rendőrautó haladt el a kikövezett úton. Elgondolkodott. Ebben a helyzetben várt egy ideig, s amikor öt perc múlva sem jött semmi, kilépett a folyóhoz, egy követ rakott a zacskóba, és behajította a vízbe. Szétnézett mind a két irányba és gyalog elindult. A sziget vonalához ért. Látta, hogy egy lány ül a köveken, mellette egy fiú kavicsokat dobál a vízbe. Tölcsért formált a tenyeréből és átkiáltott nekik.

- Hahó! Hozzatok egy csónakot! Vigyetek át!

                                                               12.

A gyerekek kis csoportokra oszolva, ásítozva tárgyalták meg az esetet. Nem különösebben szerették Gergőt, de nem is utálták. Voltak, akik különcködésnek tartották viselkedését, úgy vélték, önként ment el. Szándékosságot feltételeztek azok is, akik azt mondták, hogy Gergő érezte maga körül a szeretet hiányát, s azért ment el, hogy felhívja magára a figyelmet, hogy legalább részvétet keltsen a többiekben. A fiúk közül sokan nőt szimatoltak a dologban, főleg azt a bombázót, aki… „Mi mindent csinálhatott vele!” Ezeket Jancsi lecsillapította, hogy Andi néni nem a fiatal fiúkra bukik, és elmondta az éjszakai kalandok egy részét. Klári néniről nem beszélt. Abban egyetértettek, hogy akár akaratából, akár más okból hiányzik, a holmiját itt hagyta, ami arra utal, hogy vissza fog jönni.

- Ha vízbe nem fulladt! – jegyezte meg Bóta Laci.

- Nem! Az nem lehet! – sikoltotta Harangi Jutka.

- Nocsak, nocsak! Csak nem szerelmes a kisasszony? – piszkálódott az ikertestvére, Barna.

- Fogd be a szád, bátyó! Te nem aggódsz?

- Rossz pénz nem vész el!

- Gergő nem rossz fiú!

- Mondja, aki szerelmes belé!

- Te teljesen hülye vagy!

- Fejezzétek már be az idétlen és ostoba szurkapiszkát – ripakodott rájuk Klára. – Mindenki menjen a dolgára! Mosakodjatok meg, gondolom, tegnap este eszetekbe se jutott, aztán reggelizzetek! Aki akar, még visszafekhet.

A gyerekek egy pillanat alatt eltűntek.

Klára és a férfiak áteveztek szigetükre. A csónakban nem szóltak, egymásra se néztek. Mindnyájan a férfiak sátrába mentek. Tamás söröket bontott, aztán ő is leült az asztalhoz.

- Valamelyikőtök mindig legyen kint, járja körbe a sátrat! – mondta Klára.

- Mi van, gyilkosságtól félsz?

- És ha a kint levőt elrabolja valaki?

- Viccelődjetek csak! Nem fogtok, ha elmondom… – És elmesélte reggeli beszélgetését Csillával és a két fiúval. – Most már hülyéskedhettek!

A három férfi elsápadt, majd elvörösödött.

Tamás Klárára nézett.

- Másról nem beszélt?

A nő arcán gúnyos mosoly futott át.

- Nem!

- Lehet, hogy csak kamaszos fantáziálás! – találgatott András. – Látta, hogy négyen vagyunk egy sátorban, sejti, talán tudja is, hogy mit szoktak csinálni a felnőttek, oszt kitalálta az egészet!

- Mind a három?

- Hát… Elmesélte nekik, mintha igaz lett volna.

- Nem volt igaz?

Elhallgattak. Demeter kiment, a ponyván keresztül látszott, hogy körüljárja a sátrat. Visszajött, fejével jelezte, hogy nincs kint senki. Kikotort a zsebéből egy doboz Marlborót, felbontotta, némi habozás után a szájába tett egy szálat. A többiek figyelték, s ő is rájuk pillantott. Előkapta az öngyújtóját. Egy darabig nézte a lángot, aztán lassan a cigaretta végéhez emelte.

- Lehet is itt leszokni! – sóhajtott mentegetőző hangon.

Kollégái most nem ugratták, közömbösen hallgattak.

- És ha tényleg kilestek bennünket? – kezdte újra András.

Tamás bizonyosságot keresett. Klárához fordult.

- Azt mondod, a többi gyereknek nem beszélt erről.

- Azt hiszem, nem, de ez… – nem is kellett befejeznie a mondatot.

- Egy újabb kutyaszorító! Balogh D. eltűnt, minket három kölyök tart sakkban. Lehet még valami?

- Mit tegyünk?

- Sokat nem tudunk tenni! Várunk. Várjuk, hogy ők lépjenek. Ha valóban tudnak valamit…

- Ha tudnak, akkor biztosan elkotyogják otthon, vagy a cimboráiknak.

- Jaj, ne is mondjad! Akkor nekünk végünk!

- A Balogh-gyerekkel mi lesz? Sokáig nem halogathatjuk a szülők értesítését.

Klára az órájára nézett.

- Most van fél tizenkettő, ha fél háromig nem kerül elő, telefonálok.

- Kezdek megéhezni. Nem baj? Klárika, csapjál össze valamit!

- Nincs nekem most sem erőm, se kedvem! Egyig nem halsz éhen! Ha éhesek vagytok, egyetek valami készételt!

- Bocs, igazad van!

Felbontottak és egy lábasban összeöntöttek három rakott káposzta konzervet, a gázrezsón megmelegítették. Demeter erős paprikát tett a tányérjába, kínálta Andrást és Tamást is, de a kezükkel jelezték, hogy nem kérnek. Az étkezés csendben zajlott le. Klára elmosogatta a három tányért és a három kanalat, aztán ezt mondta:

- Megfájdult a fejem, megyek, ledőlök. Egyétek meg az ebédemet! Ha elszundítanék, legkésőbb kettőkor szóljatok, mert telefon csak a gondnok házában van.

A három férfi nézte, ahogy eltűnik a sátrában. Demeter újabb cigarettáért nyúlt. Tamás indulatosan szólalt meg.

- Baszhatjuk, ha valamelyiknek eljár a szája!

András mélyet sóhajtott, Demeter széttárta kezeit. Mind a hárman cipőstől heveredtek le az ágyukra.

Negyedkettő előtt négy perccel ismerős hang nyittatta ki a szemüket.

- Klárus a sátrában van?