Létezik-e kint és bent, ha egyszer a mindenség mindene mindenhol ő maga. (másnéven, minden megszemélyesül bennünk) Azonosságunkat bármiben megélhetjük kint és bent egységében. De, akkor mi a valami? Egyáltalán mit jelent? A legkisebb valami is egyértelműen az egésznek valami, így az egészben részként tekintettre hatást gyakorol, tehát számára, viszonyában létezik.

Természetes azonban, hogy mivel a részt sehogyan sem egészként szemléljük, elmarad az egészre koncentrálódás, ami maga után vonja a részek közötti kölcsönhatás létrehozását. Ez viszont lekövethetetlen, minthogy a van teljes egészéhez az egész kell, hogy egyként önmagát legye. A pillantás lényege az önmagában részként is tökéletesen egész, vagyis önmagával egy, sem több, sem kevesebb.

Ami nem önmagából egész, lehetetlen hogy egészként legyen rész az egészben, mert kizáródik abból, ami egy, -- hisz megszületik a kettő (Szórakoztató szójáték, ám létező probléma). A kettő az egymástól elválasztott különbözőség.  A különbözőség, egyben a dolgok egymástól való elválasztottságával hozza létra a tér is idő gyártott, de valójában nem létező illúzióját.
 Mondhatni, hogy a tér és idő, a kettő illúziójából kerülhetett csak elő.

(későbbiekben elképzelhetően foglalkozok a valamik egészként tekintéséről, nehogy valaki azt gondolja, végeredményében kilőttük a kettőt, ám az egyre meg képtelenek vagyunk.) A kettő illúziója a különbözés illúziója, vagyis a különbözéssel rendelkezőknek ésszel való szétválasztása, majd a szétválasztás utáni kijelentés azok hasonlótlanságáról, miközben csak egyes tulajdonságaik alapján, de nem önmagában szemléltük őket (nyilván bizonnyal másképp szét nem választottuk volna őket).

 Az önmagában-szemléléshez azonban nem juthatunk, mert így nem is létezik, ugyanis a létet mint magunkat kell szemlélnünk, de azt meg azért nem tesszük, mert helyette sok részben magunkat nézzük, mint lét, és nem megfordítva, pedig amúgy jó. (Soha nem juthattunk volna a kettőig, ha nem kezdünk el igyekezni, és hagytuk volna, hogy az amúgy is tökéletesen működő tükör mivoltunk magától érintődjék, mint a változás része a változatlan egyhez viszonyában – találós kérdés: Vajon mi az ami a változást érzékelni képes? Ha eredetében maradt volna szemléletünk, a dolog sem létezne, mert a dolog illúziója is a kettőből ered, ugyanis nem lehetséges valamit önmagában szemlélni, ha nincs ilyen szemléleti mód)

A dolog az egy különvált, nem teljességében szemlélt valami. A dolgot, ha teljességben lennénk, a mostban, nem úgy találnánk, hogy nincs avagy van, hanem a dolog, mint fogalom, és mint bármi, eltűnnék a szemléleti módok megakadásának jelzőtábláival együtt, minthogy ez is az egész része, egyáltalán nem létezne. Ekkor mint lelkünket széthatárolt, a tér sem létezne, mert nincs lehetőség a különállók szétválasztására síkok vagy bármik szerint, mivel ahhoz tovább kell lépni az egészként szemlélésnél. Természetesen minden ugyanúgy létezik ekkor is csak nincs még egy rendszer hanem a puszta szemlélet látja. A Széthatároltság átélése a dolgokban jelenlévőkké vált lélek, fájdalma önmaga tagoltsága fölött. (amennyiben)

E feletti fájdalom a hozzánk képest élettelenebb dolgokban való igyekezet általi jelenlét eredményéből visszatükröződött önmagunktól való rettegés, halálos fájdalom, szellemi kór, betegség rémképe.

(folyt.köv.)