Tavasz és nyár között

A madár rekedten rikongott, noha a madarak nemigen rekednek be. Szipoghat szél, zokoghat eső, ordíthat orkán, a hőmérséklet lesüllyedhet akár –13˚ C alá, ők eltökélt ösztönnel fújják a magukét, trrrilláznak, harrrsognak, ritkán rrikkantanak is.

    Ennek a madárnak azonban oka volt a rekedt dalolásra, mert olyat látott, amit még a Zeppelinen edződött szemének sem hitt el, s olyat hallott (zakatolt, fújtatott, zörgött, berregett a repülőgép), amit nem hitt el a füleknek sem. A hangot hamisnak, idegennek érezte, és csőrét oly erővel nyitotta szóra – „Ilyen nincs! Ilyen nincs!” –, hogy belerekedt az ártatlan, tudatlanságból fakadó hazugságba.

Mivel a madarak szeme olyan, mint a sasé, nemcsak a repülőgépet látta, hanem a benne ülők arcát is.
Gizikéét,
Béláét,
Gebéét,
Hetedikét,
Sanyiét,
a Főnökét,
Karinthyét
és Kosztolányi Dezsőét,
amint mosolyogva, falfehéren, egykedvűen, fütyörészve, sűrűn pislogva, megilletődötten, nevetve és evoézva figyelnek egy madarat.

Az ég egyébként tiszta volt.
Kék.