Este…

  Este van. Késő, sötét este. Olyan késő és olyan sötét, hogy mire ez a mondat bevégzi, már éjszaka borul a vidékre. Álommal terhes, fanyar éjszaka. Még tél van, de már a hómúmiák elenyésztek. Béláék ablakából nemrég húgysárga fény ömlött a hóra, ami megborzongatta a késői vándorokat, ma már szó sincs takaróról, legfeljebb egy-két koszlott cafatról. És nincs szó éjszakai utasról, megkésett látogatóról sem.

    Gebéről van szó.

    Gizike baljós előrelátással Béla ágya mellett hagyta a hokedlit, most azon ül és simogatja a férfi fejét.

-        Ma van már?

-        Igencsak.

-        Holnap is az lesz.

-        Gebének egész biztosan.

-        Mitől olyan biztos benne?

-        Bent van.

-        Bent. Maga már volt börtönben, Gizike?

-        Egyszer-kétszer. Véletlenül.

-        Úgy érti, hogy ártatlanul?

-        Hát azt nem mondanám!

-        Mindenki bűnös, aki bent van?

-        Meg aki kint.

-        Mindenki?

-        Mindenki.

    Bélának van min gondolkodnia. Kérdeznie is.

-        Gebe is?

-        Ő is.

-        Én is?

-        Maga is, de nem mindegy, Béluskám? Nem mindegy?

-        De hát az édes jó anyám…

-        Ő is. Nyugodjon bele. Remélem, kicsi a rokonsága! Nincs más dolga?

-        Nem nevetség ez, Gizike! Azt mondta anyámról, hogy bűnöző…

-        Álljon csak meg a beszédével, Béla! Én azt mondtam, hogy bűnös!

-        Az az áldott jó asszony?

-        Ismerte, mielőtt maga megszületett?

    Béla nem hisz a fülének. A gondolatainak, balsejtelmeinek pedig nincs bátorsága hinni. Hallgat és verejtékezik.

-        No látja!

    Gizike kiaknázza az újabb csendet, Lakomát a madzagon sétáltatva elmegy borért. Káromkodva jön vissza.

-        Miért nem mondta, hogy kint is sötét van, nemcsak a maga agyában? Bizi boltja zárva, ő meg eltűnt. Egész éjszaka szomjazhatok, meg idegeskedhetek!

-        Miért lenne ideges?

-        Mert szomjas leszek! Nem leszek, vagyok! Az ám, nincs valami eldugott itala, Béluskám?

-        De van.

Béla kimegy a kamrába. Gizike követi. Egy petróleumlámpát is visz.

-        Világítok én, lelkem, galambocskám. Ha fiatal lennék, magamévá is tenném, drága Béluskám! – Már az ital lehetőségétől imbolyog. A lámpa szintúgy. Lángja kénytelen követni petróleumadó gazdáját, a mennyezetet kísérteties árnyakkal népesíti be.

-        Hogyhogy nem vettem észre eddig? – kérdi Gizike a szobában, miközben a sűrű, aranysárga nedűt kóstolgatják. - Aszúbor! Istenem! Tudja, milyen emlékeket öklendezik fel bennem az íze, az illata?

-        Nem.

-        Jobb is! De mit is akart mondani az előbb?

-        Emlékszik még arra a napra, amikor a kis béka meghalt?

-        A napra nem, de a halálra igen.

-        Akkor azt mondta rám, hogy ártatlan vagyok.

-        Igen, az, Béluskám.

-        Most meg azt, hogy bűnös vagyok.

-        Igen, az, Béluskám.

    Béla szomorú. Arca ugyan, mint egy eklektikus épület, de a domináns stílusjegy rajt’a szomorúság. Nem csoda, hogy szomorúan vallja be.

-        Nem értem.

-        Ez nem is az ész kérdése. Egészségére!

-        Gizike! Volt már magával úgy, hogy lelőtt egy embert?

-        Még százat se, Béluskám, nemhogy egyet! Miért kérdezi?

-        Csak úgy.

-        Az más. Igyon!

    Béla engedelmesen – s valljuk be, jóízűen – iszik, ám valami megkeserítette az édes poharat. Egy gondolat volt a tettes, amely makacsul – mint a fülbe, s ugyanabban a minutában az agyba fészkelődött melódiatöredék, amely minduntalan a szájra kívánkozik, hogy fütyöljed, hogy dudorászd – vissza-visszatért. Egy kérdés.

-        Maga szerint Gebe lőne?

-        Úgy néz ki?

-        Nem.

-        Attól persze lőhet! Mi másért kéne neki a pisztoly? Azon, hogy mire használja, akkor is rágódhat, amikor megszereztük.

-        Szóval segít?

-        Nem tudom, Béluskám, de ezt ne vegye készpénznek.

    Béla fellélegzett.

    Néhány napra rá titokzatos, sokat sejtető mosoly jelent meg Béla arcán. Ám ez a mosoly sem tudott akkorát sejtetni, mint az a meglepetés volt, amit Béla a csomag felbontásával okozott! A viaszosvászon terítővel letakart asztal, a tükör, a lavór, a pókháló, sőt Gizike is meglepődött az unalombarna papírba burkolt, spárgával átkötött csomag tartalma láttán.

    Béla keze reszket, ahogy a csomóval bajlódik, ollóra van szüksége. Kiráncigálja a begyűrt papírt, Gizikére sandít.

    Puszta pocsékolása lenne az időnek a rendőrségnél használt egyenruha aprólékos, pepecselgető, unalmas leírása, annál is inkább, hogy a továbbiakban – előre láthatólag – semmi szerepe nem lesz, ezért csak a két legfontosabb kellékről essék szó, úgymint a pisztoly és a tölténytáska.

-        Meg fog fázni a szerencsétlen ingben-gatyában!

-        Vittem neki ruhát az ócskapiacról. Még nagykabátot is!

-        Előbb azért leütötte! Vagy nem? Álarc volt legalább magán?

-        Le, le! Volt, volt!

    Béla nézegeti a zsákmányt.

-        Ha jól veszem ki, őrmester. Szép fogás.

-        Csak nem akarja megtartani?

-        Majdnem a méretem. Majdnem. A másik biztosan passzolna.

-        Milyen másik? – Gizike gyanakodva fürkészi Béla átszellemült arcát. – Hányat ütött le?

-        Kettőt – vesz elő farzsebéből egy másik pisztolyt Béla.

    Gizike felnevet.

-        Min nevet? Az lett volna az én méretem. Ha meg nem zavarnak…

-        Megzavarták? Kicsodák?

-        Nem tudom. Talán még két rendőr?

-        Hogy menekült meg?

-        Azokat is leütöttem.

-        Béluskám, biztos benne, hogy teljesen felépült?

-        Miért kérdezi ezt? Valami rosszat tettem? Hagyni kellett volna magamat? Gebét? Az cserbenhagyás lenne! Mit gondol maga?

-        Dehogy gondolom! Maga akkor se hagyná cserben Gebét, ha ő kérné!

-        H ő kérné? Ha ő kérné, az más.

    Gizike egy darabka valóság után kutat. Az asztalon heverő tárgyakra mutat.

-        Ezeket el kell tüntetni! Gebe miatt is.

    Mint kiderült, a tél az utolsó komiszkodását élvezte ki ezen a hajnalba hajló éjjelen. Felváltva ömlött hó, eső, havas eső a dolgozó Béla hátára, be nyakába a kabát gallérja és a kucsma közé. Jeges havat szikráztatott a csákány, fagyos földet piszkált föl az ásó. Verejtékének jégcseppjei halomba gyűltek Béla körül, Gizike alig győzte a szakajtókosárral odébb cipelni.

     Jól bebugyolálták a fegyvereket, az egyenruhát, úgy rejtették el őket a tavasznak.

     Javában tartott a délelőtt, a mikor Gizike kinyitotta a szemét. Béla még aludt.

     Békésem, összegömbölyödve.

     A délutáni lapok a rendőrség tartózkodó magatartása és a hírzárlat ellenére vastag szalagcímekkel közöltek beszámolókat a példa nélkül álló esetről.

A MAFFIA ELÉRTE PESTET? – MIÉRT RENDŐRÖKET TÁMADOTT A FEGYVERES BANDA? – ÁMOKFUTÓ, VAGY A SZERVEZETT ALVILÁG? – MEDDIG LEHETÜNK BIZTONSÁGBAN BUDÁN? stb., stb., stb.

     Béla és Gizike növekvő nyugalommal olvasták a találgatásokat a lehetséges elkövetőkről, haramiákról, anarchistákról, kiszabadult elmebetegekről, féltékeny rendőrökről, a román, a csehszlovák, a jugoszláv kapcsolatokról, és a motívumokról.

     De még az ő figyelmüket is elkerülte az a rövidke cikk, amely a humbi belpolitika újabb fejleményeit taglalta néhány sorban!