Boróka és Árnika, avagy Orsi és Julcsi

A puli

      Nagyapjuk gyakran mondogatta: „Soha nem akartam autót, jogosítványom sincs. Világ életemben két szamarat szerettem volna, egy szürkét meg egy barnát, és két pulit, egy feketét és egy fehéret. Persze ezeket nem lehet akárhol tartani, elterveztem még egy nagy falusi házat hatalmas portával, hogy ha itthon vagyunk velük, hadd futkorásszanak kedvükre. Látom már, mindez álom maradt!”

     Mígnem beindult egy, a sorshoz hasonló, célirányos mozgás, aminek végén, ha neki nem is, az unokák számára megvalósult álmai egynegyede: nagyanyjuk közbenjárásával hozzájuk csöppent egy kis fekete puli! Volt nagy öröm.

      „Mi legyen a neve?” – tette fel a kérdést szinte minden felnőtt.

-        Kutya! – javasolta anya. – Kiskutya!

-        Ááá, Laci, mármint Mormogi is így nevezte a sajátját.

-        Bogáncs?

-        Stampó! Legyen Stampó! Látjátok, most is iszik! – állított és igazolt apa.

-        De nem pálinkát! Neked mindig azon jár az eszed? – évődött vele anya.

Karesz formában lévőnek érezte magát.

-        A Pista megfelel?

-        De hát nőstény!

(„Még egy nő!” – gondolta nagyapa.)

-        Akkor Pistáné!

-        Még lány!

-        Vakarcs?

-        Ő nem vakarcs!

-        Vakarcs! Vakarcs!

-        Ne már, apa!

-        A juhász nagyapám sok kutyáját hívta Bojtárnak vagy Csutaknak – ajánlott nevet Orsi és Julcsi nagyapja.

-        Inkább Csikasz!

-        Mint a Tüskevárban?

-        Igen, abban! Talán baj?

     Végül nagyanya ötletére aludtak rá egyet, és anya másnap ragyogó arccal hirdetett végeredményt: „Csuti lesz!” Megsimogatta a rasztafrizurás fejet: „Most már közénk tartozol, Csuti! Ásó, kapa, nagyharang…” A gyerekek felé: „Ez egy kutyus! Julika, ne utánozd!”  (Juli nem is, de Orsitól meg kellett kérdeznie nemrég: „Kutyus vagy? Csak nem Csutitól tanultad?, amikor a kislány a mélytányérját szájához emelve próbálta enni a vadast!) Aztán az apjának felelt: „Miért jutott az eszembe?  Tegnap este, amikor Karesz és a gyerekek elaludtak, nem jött álom a szememre. Járt az agyam, bevillant az a kis dal, amit Margótól hallottam:

A kutyám a puli, a tehenem Zsuzsi,

feleségem Juli, magam vagyok Gyuri.

Kölykedzik a puli, borjadzik a Zsuzsi,.

babádzik a Juli, most vagy bajban Gyuri!

A fülembe ivódtak a becenevek magánhangzói, az u, az i! Az u, az i! Segítettél te is a Csutakkal!”

     Harmadnap megerősítést kapott Zsuzsi választása, amikor nagyapának sikerült pórázon kivonszolnia az utcára, dolgát elvégezni. A járókelők kacagtak rajtuk, a kutyát sétáltatók kedvtelve mosolyogtak. (Másnap már köszöntek is.) „Hogy hívják ezt a csöppséget? Cézár, maradsz!” „Csuti!” „Találó név! Pont olyan! De mennem kell, látja, hogy elhúz ez a rohadt dög! Igen, aranyos vagy!” Nagyapa nem tudta meg, minek az előjele e név, s hogy miként nézhet ki egy valódi csuti, mint ahogy azt sem, hogy az utolsó mondatában kit dicsért a hölgy.

Előre

      Egykoron írtam a két lányomnak egy-egy könyvecskét. Egyikünk, Orsolya és Júlia édesanyjának, megígértem, hogy írok az unokáknak is. Nagyon az elején járok, ráadásul 2015. IX. 24 – én hajnalban az én hibámból örökre elveszett a március végén elkezdett „gyűjtőmunkám” eredménye. A káromkodás, a könnyezés, az átkozódás után neki kellett kezdenem a mintegy 17 oldalnyi anyag hozzávetőleges (mert naponta leírtam, jellemeztem, jegyzetekkel láttam el a lányokkal töltött napjaim menetét) reprodukálásának. Le kellett mondanom a naptár jellegről és azokról a feljegyzésekről, amelyek kihullottak memóriámból. Természetesen folytatom a „napok hordalékát” is.

      A jelenleg késznek mondott szövegeket megszületésük rendjében közlöm. Fölöttébb valószínű, hogy részben vagy egészben változni fognak az idő múlásával. A cím csak munkacím, ám lehet, hogy nem.

      Úgy tekintsék ezt és a következőket, mint kezdetet a véghez. A befejezés időpontja sohasem, a tartalma mindig biztos. Ne pingáljak falra ördögöt, úgyis jön hívatlanul is! (De vajon az ördögtől való a halál?)

Egy kicsinyét utána

(kis beavatkozás után tekinthető mottónak is)

      Pontosan kábé 15-20 méternyire onnan, ahol az Eger-patakkal párhuzamosan futó kerékpárút kibukkan a Bükk (egykor Csapajev) sétány) házai előtt épült híd alól, és a Lugassal, a hajdani vendéglővel, ma már csak kocsmával átellenben haladó aszfaltozott rövid útszakasz beletorkollik az imént említett kerékpárútba, egy fiatal nő hajtotta a pedált, ráfordulva a reá váró hosszabb etapra. Biciklijének nyerge mögé egy üres gyerekülést erősítettek. A fiatal anya hátrapillantott, mert a látómezejébe került, és nyikorgás megszűnéséből is hallotta, hogy a kerékpárúton eddig közeledő iker babakocsi megállt, sőt kissé félre is tolta az ősz férfi, akiről azt sejti, a nagyapa.

-        Köszönöm – mondja.

      Újra hátranéz az alvó lányokra

-        Istenem, de szépek!

A valóban-nagyapa válaszol.

-        Köszönöm!

A nő nem fordul meg, csak felnevet.

     „Megértette! Most bizonyára azt gondolja, hogy nem is vagyok olyan öreg” – tűnődik a nagyapa. „Igen, biztosan azt!”

       Ő is elmosolyodik és vidámabban folytatja az utat.

Nem csak ez a kedves, lélekfiatalító anyuka dicsért titeket!

Istenem, de gyönyörűségesek! – Nagy butaság volt megöregedni! – Tündökletesek! – Megint itt jön a büszke nagyapa! Van is mire büszkének lennie! – Csodálatos lányok! – Cukorfalatok! – Legyetek üdvözök, kis drágáim! –  Fasza csajok! – Festeni sem lehetne ilyen szépeket! – Milyen cseppecskék, istenkém! – Oltáriak a lányok! – Orsolya és Júlia? A nevük is olyan szép, mint ők maguk! –   Mesebeli szépségek! – A napba lehet nézni, de rájuk nem! – Csodák! – Ők biztos nem voltak benne az isten tervében, mert ennyi szépséget még ő sem tud elképzelni! – Mutatós darabok! – Hogy lehetnek ennek a csúnya nagyapának ilyen gyönyörű unokái? – Könnyű fiatalnak maradni, ha ilyen unokáid vannak! – Szépségesek az unokáid, kár, hogy nem cigányok! – De fajin kicsikék! – Fantasztikusak, szenzációsak, szuperek! – Cukikák! – Az Isten áldjon meg benneteket meg az édesanyátokat, kedveskéim! – Lassan eladósorba kerülnek ezek a tündérkék! – Kiváló munkát végeztek a szüleik! – Óóó, de szíííp! (Egy távol-keleti lány) – Fenségesek! – Lefényképezhetem a kis tüneményeket? – Egész nap el tudnám nézni őket! –   Lányok, ti kis varázslók, a bűvkörötökbe vontatok! – Egyem meg őket, de aranyosak! –  Gyönyörűk! Az egyik szebb, mint a másik, és fordítva! – Elszédít a szépségük! – Micsoda hatalmas szempillájuk van! – Elragadóak! – Nézd, milyen drágák, ahogy alszanak! – Égiekkel játszadozó földi tünemények! – Látásuk megmelegíti a szívemet, a lelkemet! – Báj, báj, Mona Lisa! Megjöttek, akik sokatmondóbban mosolyognak nálad! – Szavamra, belevaló nőcik! – A mi urunknak tetsző, áldott báránykák! – Törpikék! – „Tündérlaki lányok!” – Hogy mitől lesz a cserebogár, ugye? Mi sose voltunk ilyenek! – Szebbek, mint múltkor voltak! – Szép, sőt csodálatos szaporulat, Karcsikám! Tudod, hogy viccelek! Tényleg gyönyörű kislánykák! –Júlia és Johanna! Hogy melyikük melyik, azt nem tudom, de mindig gyönyörködök bennük! – Káprázik a szemem, vagy tényleg léteznek ilyen szépségek? – Csodálatosan szép gyerekek! – Mikor hozza már be, felderül a lelkem, ha meglátom őket! – Csinos egri leánykák! – Szépek, mint egy berúgás!

Aki nem szólt, annak a simogató szemei beszéltek.

A TIZENEGYEDIK ÉJSZAKÁN Apa csak nézett benneteket, ahogy aludtatok. Tekintete ezt mondta: Folytassátok, kislányaim!

Nézett benneteket.
Nézett.
Gondolkodott.
Örvendezett.

Ez az utolsó szöveg kissé szomorú. Tudod, lánykám, senki sem választotta életét, de ha már megszületett, bele kell törődnie a folytatásba is)

Gondolj el egy botot! Egész életutadon végigkísér.

Gyerekkorodban mindenné átlényegülhet: kígyóvá, elefánt ormányává, táltos paripává, trombitává, az iskolában elnáspángolhatod az incselkedő fiúk fenekét, cserépbe szúrhatod és megtámaszthatsz vele gyönge növényeket, a kamaszszerelmek idején félreteheted, de azért a kezed ügyében maradjon!

Felnősz férjhez mész, dolgozol, akkor is a segítőd: tanárként vele magyarázhatsz, zenészként ő lesz a vonó hegedűd számára, ha fizikai munkát végzel, nyele lesz seprűnek, villának, ha politikus lennél, használhatod lobogónyélnek, anya leszel: megtanítod gyermekeidnek, hogy van egy bot… ha férjed kapatosan megy haza, ott lesz sodrófának.

Hidd el, életed során lesznek olyan helyzetek, amikor meg kell adnod magad, akkor fehér rongyot tűzhetsz rá, mikor pedig bajban leszel, segítségre szorulsz, vörös ronggyal integethetsz, magányod lakatlan szigetén blúzodat feszítheted rá.

Az öreg nénikének – aki majd leszel – görbebot alakjában szolgál.

És ha meghalsz, biztosan lesz, aki – talán a saját botjából letört – rövidebb darabbal keresztet formál, és sírodra szúrja majd.

Katicám, lassan ránk szentesteledik, be kell fejeznem. Ne sírj!)

A TIZEDIK ÉJSZAKÁN, amikor csak a mesére váró lányok, fiúk, tündérek, játékok vannak ébren, Apa mesélt Katicának egy botról, neked, Zsuzsikám egy rongyról. Szomorú volt a hangja, miként az is, amit mondott.

Tegnapelőtt pólyád volt, pelenkád, mindig ruhád lesz, megóv és megkülönböztet, tegnap s ma babáidat öltöztetheted vele, bábszínházadnak lesz függönye, segíthetsz vele Anyának port törölgetni, az iskolában varrhatsz, hímezhetsz rá, mint hetes, letörölheted vele az egész táblát, a szerelmek idején zsebkendőként segít jelezned hódolódnak.

Holnap vörös ronggyal bőszítheted a férfiakat, s ha asszonnyá érsz, ő lesz menyasszonyi fátylad, újasszonyi babos kendőd; akkor is számíthatsz rá, ha dolgozol, kifeszíthetd kottának fuvoládhoz, ablakot moshatsz vele, szövőnőként magad csinálhatod, s homlokod verítékét és férjed arcát letörölni is jó lesz; gyerekeidet megtanítod majd arra, hogy van egy rongy… Földre esel – fehér zászlóul szolgál, az örömök évadján színeket varázsolhatsz rá.

Holnapután – gyászaid szaporodtával – fekete vállkendővé válik.

És ha meghalsz, lesz, aki szemfedélként használja fölötted, rajtad.

Neked. Érted.

A KILENCEDIK ÉJSZAKA meséje az esztergomi utazásról

Hát az csodálatos volt!

Anya hajnalban elkezdett hányni, fájt a feje, a hideg meg, ahogyan csak tudta, rázta. Telefonáltam Maja néninek, hogy nem mentek. Nem is mentetek.

Már a buszra várva jó hangulat terjengett, aztán kiöblösödött. 40-en voltatok. Anya, a szomorú Katica (ő azért volt szomorú, mert Anya beteg, és mert nem mehettek), a jóságos Zsuzsika (vele a WC előtt közöltem a hírt, azt mondta: „Jó.”, de nemezért jóságos, hanem mert azt is mondta: „Nem az a jó, hogy Anya beteg!”), Maja néni (akinek, amikor telefonáltam neki, a magyarázatok egész garmadája „jutott a szájába”), én (aki kétszeresen nem mentem: nem mentem a megbeszélt „borfejtésre”, és nem mentem Esztergomba sem, pedig oda senki sem hívott), a busznak jókedvű abrakolója”, a Backstreet Boysnak mind az öt tagja. A Töviskes Téri Lányok (voltak ők is vagy öten), Hétfehérke és a Hótörpe (2-8 fő), Ali baba nem hozta el a 40 rablót, önmagát sem, mert akkor már 41-en lettek volna, plusz a felsoroltak, tehát ők sem jöttek Esztergomba, Hamu bácsi kislánya viszont eljött (barna bőrű kislány, ezért így hívták: Hamubasült Pipőke), tengeri útját megszakítva jött Fa Nándor bácsi, s vele Szindbád, a tengerész, Farkas Piroska és Piros Farkas (olyannyira hasonlítottak egymásra, hogy a múltkor, amikor az egyikük Szomolyán volt, a másik Tardoson, az emberek összetévesztették őket; Piroska egyébként nem az, aki elkódorogva mesebeli farkasokkal szokott találkozni, ő még csak valóságos farkassal találkozott, azzal is véletlenül), két dundi kislány talpig padödőben, kifejezetten Katica kívánságára jött el a három tagú Hip Hop Boys. A többiek hiányoztak.

A busz még a gyülekezés előtt elindult, ugyanis Maja néni ötletére, hogy spóroljanak a költségeken és kikerüljék a fárasztó budapesti útszakaszt, hajóra szálltak: Eger-patak. Tisza, Titelnél átültek (illetve -álltak) egy dunai hajóra. (A Margit-híd alatt mégis meg kellett állniuk! Ott érte őket utol a postás, aki a két nagymama üdvözlő táviratait hozta.)

Amikor megérkeztek, az esztergomi hajóállomáson akkora volt a köd, hogy hálát adtak az égnek, hogy nem szálltak már ki Zebegénynél. Valaki megjegyezte: „A teremburáját!” Egy német turista volt, aki Kismarosnál akart kiszállni, de elaludt. Nyugtatgatták: „Kismaroson nincs is hajóállomás!”

Anyának háromszor kellett megszámolni a hiányzókat, pedig az összes többi segített neki.

Ahogy haladtak befelé a városba, a köd egyre sűrűbb lett, elhatározták, hogy átruccannak Pécsre. (Takarékossági okokból most léghajóval.) Pécsre érve hallották, hogy Esztergomban megszűnt a köd, erre visszafordultak. A hír álhírnek bizonyult, mint az is, hogy ez köd. Bizony, rájuk esteledett! Kibéreltek néhány lakosztályt egy előkelő szállodában. (A gyerekeket váró szülők a Forrás GySzK udvarán vertek sátrat, mert Marika néni nem engedte be őket. A szemfüles Maja felhívta az Agria Volánt, kérte, küldjenek egy ugyanolyan buszt, mint amilyen Esztergomba indult, ha lehet, a rendszáma is ugyanaz legyen, hátha egy-két agyasabb apuka megjegyezte azt. A busz be is állt, a biztonság kedvéért a sofőr is ugyanaz volt, mint az esztergomié. Az üres busz láttán a szülők megnyugodtak.

Reggel bementek a fürdőszobába. Hogy ott mit végeztek, nem részletezem. Az étteremben két menü között választhattak. A társaság egyik fele az A (pirítós, fekete kaviár, edami sajt, ribizli- és barackjam, tejeskávé), a másik a B menüt (pirítósabb, kaviárabb, edamibb, ribizli- és baracklekvárabb, tea) rendelt, a hiányzóknak a korai időpont ellenére töltött káposztát ajánlott a kedves pincér. (Nem fogadták el.) Ha hiszitek, ha nem, még Anya is evett.

   És most elmesélem Esztergomot, hisz – idős róka lévén – évekkel ezelőtt jártam ott. (Akkor már a harmadik alkalommal.) Az Egerben újra aggódni, istent s sofőrt káromolni kezdő szülők ideges megjegyzéseit nem közlöm, hogy ne szakítsam meg a történet szépen hömpölygő menetét. A zenét végig a Backstreet Boys szolgáltatta, mert Katica közölte: időközben megunta a Hip Hopokat, akik szégyenkezve eloldalogtak, a Pa-Dö-Dőék pedig otthon hagyták a hangszereiket. A számok angol eredetijét nem értem, nem fordítottam le, bele kell képzelni a szövegekbe az egri szülők óbégatásaival együtt.

Első útjuk természetesen a Babits-házhoz vezetett. És ez volt a baj! Háromszor voltam az érseki városban, de – röstellem – egyszer sem a Babits-házban. Kitalálhatnék undok hazugságokat, hogy láttam a híres falat, amelyre a művész látogatói felírták a nevüket. Szophoklész az Oidiposz-fordításért hálából kereste fel Babitsot, Dante a Commediáért… Nem, nem hazudok, megmondom őszintén, hogy késő délután, fáradtan nem mentek el a Babits-házhoz.

Tehát: miután éhesen, mosdatlanul, a buszon töltött éjszakától elcsigázva leténferegtek a járműről, első útjuk természetesen egy belvárosi tejivóba vezetett. Üres zsemlét ettek, rá tejeskávét ittak. Úgy jóllaktak, hogy megettek még egy zsemlét s rá megittak egy pohár vizet. Az üzlet tulajdonosa készséges volt, de mikor az utolsó vendég kiment a bárból – a férfi vagy női toalettet meglátogatva, ahol elintézték ügyes-bajos dolgaikat, és kissé rendbe szedték magukat – megcsóválta a fejét. Mondott is valamit, de azt már nem értettem.

Úgy-ahogy sorba verődtek, aztán – usgyi! – felvánszorogtak a várba. A vár falán üldögélve bámulták a Dunát, amely éppen folyt. A vállalkozó kedvűek mélabúsan követték Anyát a Bazilikába. Aztán belelendültek: egymás vállára állva lemérték a kupola magasságát. 71,5 méter jött ki, persze saccolva, mert a legfelül állónak – még ha lábujjhegyre állt és a karjait is magasba emelte – körülbelül 10 centi hiányzott a plafonig, amiért egyesek felhányták neki, amiért ő állt felülre. Mások inkább az udvar kavicsaival játszadoztak. Szóval mindenki pompásan szórakozott. A fiúk csúfolták egymást és a lányokat, verekedtek és a lányok haját cibálták. Balassi Bálint bánta már, hogy elhamarkodta a dolgot és nem lehetett közöttük.

Fél tizenegy körül elkezdett szakadni az eső. Miután eláztak, elmentek a Keresztény Múzeumba. Az idegenvezető lelkesen magyarázott, mutogatott, de a felnőttek kivételével senki sem figyelt rá. Ők is csupán illendőségből csináltak úgy, mintha érdekelné őket. (Hiába, a felnőttek már csak ilyenek! Játszani nem tudnak, csak megjátszani!) De ne túlozzak, volt azért érdeklődés! A fiúk például körülállták „A szabin nők elrablása” című festményt és szellemes megjegyzéseket fűztek hozzá. A legnagyobb sikert két kiállítási tárgy aratta: Maulbertsch "„Az utolsó vacsora” című képe és egy XVII. századi evőeszköz-készlet. Ezek előtt sokáig álltak, áhítattal, nagyokat nyelv nézték őket, amiből Anya bölcsen levonta a következtetést: éhesek. Faképnél hagyták hát az idegenvezetőt (aki tovább bolyongott a termekben, beszélt, gesztikulált munkaideje lejártáig, 17 órakor elköszönt tőlük és hazament anyukájához, mivel agglegény volt). Tegnap felélték az összes elemózsiájukat, elköltötték majd' minden pénzüket (nyalóka, Milkiway, ékköves alumínium gyűrű, dobozos Cola, rágó, képeslapok, apukának faragott szipka, anyukának mézeskalács-szív tükörrel, a testvérkének selyemcukor), most az utak széli bogyókat csipegették, kóstolgatták. A szerencsésebbeknek maradt még néhány szem Pez cukorka, ők azt majszolták. Jól teleették magukat, úgy megkopasztották Esztergom bokrait, hogy a város verebei még aznap elköltöztek Afrikába.

14 órára járt az idő, amikor asztalt bontottak. Leheveredtek a parkok padjaira, kis idő múlva jóízű hortyogás verte föl a teherautók, buszok, személykocsik, hajókürtök csendjét. Ez kapóra jött Majának: felébresztette hangos horkolása és megfújta harsonáját. Ébresztő! A gyerekek hiába követelték, hogy menjenek el a Városi Könyvtárba, a levéltárba, nem volt apelláta, indulni kellett vissza Egerbe. Fáradtak, éhesek, szomjasak, koszosak, szóval meggyötörtek voltak, ezért szomorúan vették tudomásul a majai parancsot.

A visszaút lidércnyomásos, sőt apokaliptikus volt, kár szót vesztegetni rá.

Otthon elmentek aludni.

A NYOLCADIK ÉJSZAKA meséje látszólag csupa-csupa szamárság.

A betűkkel, a hangokkal ismerkedtél éppen, amikor közölted velem: a világ - IÁ! Ne magyarázzak bele szavaidba túl sok jelentést (te a magánhangzókra figyeltél, ugye?), de valami már-már bölcs volt a meghatározásodban, a világ: IÁ.

Mert: IÁ ház, IÁ kisszoba, IÁ szemüveg, IÁ játékok, IÁ Szivárvány Kutya, IÁ sok-sok malac, IÁ Buzabizi, IÁ vízilócsalád, IÁ krokodilok, IÁ teknőc, IÁ babák, IÁ bábfigurák, IÁ mesekönyvek, IÁ elefánt, IÁ Oroszlánka, IÁ zsiráf, IÁ sakk, IÁ labdák, IÁ dominó, IÁ tollasütők, IÁ babakocsi, IÁ gyöngyök, IÁ tűzzománcok, IÁ fényképek, IÁ emeletes ágy, IÁ iskolatáska, IÁ tankönyvek, IÁ füzetek, IÁ tolltartó, IÁ tollak, IÁ ceruzák, IÁ radírok, IÁ vonalzók, IÁ színes lapok, IÁ mackók, IÁ farsangi álarc, IÁ nagykabátok, IÁ szekrény, IÁ pulóverek, IÁ kardigánok, IÁ blúzok, IÁ bugyik, IÁ trikók, IÁ zoknik, IÁ csizmák, IÁ cipők, IÁ bokavédők, IÁ kesztyűk, IÁ ágyneműk, IÁ csillár, és

Iá Apa, IÁ Anya, IÁ Katica, IÁ újszászi Nagymama, IÁ edelényi Nagymama, IÁ minden ősöd, IÁ minden rokonod, IÁ barátaid, IÁ osztálytársaid, IÁ ismerőseid, IÁ tanáraid, és

IÁ Föld, IÁ Európa, IÁ Magyarország, IÁ városok, IÁ falvak, IÁ utcák, IÁ Eger, IÁ Rákóczi út, IÁ gesztenyefák, IÁ üzletek, IÁ hirdetőtáblák, IÁ házak, IÁ emeletek, IÁ lift, IÁ harmadik emelet, IÁ szomszédok, IÁ 58-as ajtó, IÁ tükör, IÁ szőnyegek, IÁ sok virág, IÁ képek, IÁ könyvek, IÁ verebek, IÁ fecskék, IÁ vadgalambok, IÁ erkély, IÁ radiátorok, IÁ konyhaszekrény, IÁ kenyértartó, Iá könyvespolcok, IÁ iskola, IÁ fogason a tornazsák, IÁ szekrénykulcs, IÁ ablakok, IÁ függönyök, IÁ tűzhely, IÁ zeneiskola, IÁ fuvola,

és IÁ Tünér,

és IÁ Zsuzsika!

Mert  a szamárfület nemcsak mutatni lehet a világnak, hanem viselni is tudni kell méltósággal!

A HETDIK ÉJSZAKÁN olyan köd volt a szobában, hogy a Rác templomnak csak a bal tornya látszott ki belőle, az épület és a templombelsőt díszítő ikonok nem. „Azok egyébként sem látszanak ködben – bölcselkedett Apa –, én meg úgyis katolikus vagyok.” Megszaporázta gondolatait a Csak időben odaérjek! Csak időben odaérjek! ütemére. Eközben Zsuzsi a Tündér mellett az Ugyan hova sietős? Ritmusára álmodott. Aztán váltott: Csak nem? Csak nem? álmodta. De bizony! Apa az Emlékek Országába igyekezett. Megtalálta az Egri Emlékek vidékét. Benyitott az Emlékek Katicáról és Zsuzsiról feliratú házba. Levetette nagykabátját, cipőjét, belebújt új papucsába. A szobában beült a fotelbe és lehunyta a szemét.

Meleg nyár volt. Anya és Katica elutaztak Edelénybe. Így nemcsak meleg, hanem hosszú is volt a hétvége. Bizonyára tapasztaltad már, hogy a várakozás mennyire meg tudja nyújtani az időt.

- Majd megpuszilom a jötteket, és majd örülnek rám – mondtad. Megpusziltam a fejedet és örültem neked.

Lustálkodtunk, játszottunk, nevetgéltünk, s ha meguntuk, kezdtük az egészet elölről.

A bejárati ajtó nyitva volt, én a konyhaművészetemet villogtattam (kentem a vajaskenyeret), te a folyosón játszottál.

- Labdázzunk! – kérted.

- Most nem, kislányom!

- Akkor magammal labdázok.

- És a Tündér?

- Bent durcáskodik a kisszobában.

- Miért?

- Ő tudja!

- Te nem?

Kimentem. Lenéztem a szemedbe.

- Úgy kezdődött, hogy Katicáról álmodtam. Éppen Lajost pofozta volna, amikor valaki megveregette a vállamat. Ő volt az. „Anyukád és a nővéred hová ment?” – kérdezte. Mondtam neki: „Hülye vagy, buta vagy, fejeden van a picsa!” Rám nyújtotta a nyelvét. Én megcibáltam a haját, ő meg az enyémet. Egy ideig marakodtunk. Ő fáradt el hamarabb.

- Béküljünk ki!

- Jó.

- Kibékültünk. Játszottunk papás-mamást, orvososdit, boltosat, telefonoztunk. Felforgattuk a szobát. Ekkor jöttél be, és azt mondtad: „Mire megint bejövök, akkorra rend legyen!” Hiába kértem, nem segített. Újra összevesztünk. Bementem a nagyszobába, ő maradt. Veled játszottam, dominóztunk, kártyáztunk. Megint én nyertem, igaz?

- Igaz, de mondd már, mi az oka a Tündér haragjának?

- Ja, a labdán vesztünk össze. Ő azt akarta, hogy a zölddel játsszunk, én meg hogy a pettyessel. Az jobban hasonlít a katicára.

- És?

- És azt mondtam neki, hogy azért akarja a zöldet, mert az illik a füléhez, és otthagytam. Labdázunk?

Kint maradtam veled.

Elillant a délelőtt.

Harangoztak.

Túltettük magunkat az ebéden (én főztem), és ahogy ez lenni szokott, délután lett. Kimentünk a népkertbe: te, a haragjavesztett Tündér, egy baba, a malackonda és én.

Ha nem fútt volna a szél, napos, szélcsendes időről beszélhetnék. A szél azonban pörgette, forgatta a gesztenyefák leveleit. Az egyik virgonc levél mellettünk landolt. „Beszállás!” Amikor felültél rá, viccesen megjegyezte: „Menetjegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre!” A szél csak erre várt, és huss!, felröpített benneteket. A többi levélre mi, a többiek ültünk.

Az edelényi kertben Katica felnézett az égre.

- Anya, nem Zsuzsiék repülnek ott?

Anya ki sem nézett.

- Ne butáskodj! Ők Egerben vannak. Biztos a vágyaidat láttad!

Bizony, másképp beszélne, ha tudta volna, amit mi!

Szerencsésen földet értünk. Kiegyengettük végtagjainkat és hazafelé vettük az irányt.

Vacsora. Pisilés. Fürdés. Tiszta pizsamák.

Mesére már nem futotta.

Másnap sem volt mese.

Katica sorolta élményeit.

A HATODIK ÉJSZAKÁRA rövid mese jutott

Cseresznyevirágok nyílnak a szívben.

Ez minden: egy apró leány, egy apró sütemény, egy apró mozdulat.

Kókuszos golyót adok Zsuzsinak. Megfogja.

Csend van.

Csend. Hiába iramlik, prüszköl, csahol körülöttünk a város.

Megfogja. (Szereti.) Elfordul, beszalad a szobába. Megáll.

Leharap egy darabot a süteményből, de nem rágja.

Csend van.

Kis kezével Zsuzsika Katica szájához teszi a süteményt.

(Kis kezével Zsuzsika a Nagy Tettet hajtja végre.)

Katica leharap egy darabot.

Zsuzsi mosolyog.

A cseresznyevirágok. A szív.

AZ ÖTÖDIK ÉJSZAKA Apa kijelentette, hogy nem jut eszébe semmi. Semmi az égadta világon. „Végre én is szóhoz jutok!” mondta a mese és elkezdődött.

Hol volt, hol nem volt, ober Eger-patak, de még az Eged hegyen is túl (ha például Füzesabonyból nézzük) volt egy kismalac. Okos volt és tudásvággyal terhes. Ez annyira űzte, hajtotta, hogy elindult világgá.

Ment, mendegélt.

Csatlakozott hozzá Zsuzsi, Katica és a Tündér.

Mentek, mendegéltek.

Eljutottak birodalmam határáig. A vámnál megmutatták üres tarisznyájukat, én két-két pogácsát tettem bele.

- És most hogyan tovább? – kérdezte Zsuzsi a peregrinus malacot. (Peregrinus vándorló diákot jelent.)

A malac megvonta sonkáját.

- Menjünk balra! – indítványozta Katica.

- Ott mi van?

- Ne tudom.

Elindultak hát balra.

Zsuzsi azzal kezdte, hogy leradírozta a hétfejű sárkány hat fejét, a hetedikről a lángot, figyelmeztette Hófehérkét, hogy az alma mérgezett, a hét törpét normál méretűvé rajzolta át, ugyanezt tette az óriásokkal is.

Katica kiszabadította a király szakállát a vízből kiemelkedő kéz szorításából.

Óz földjén a Tündér kölcsönkérte egy tyúk eszét a Madárijesztő számára, egy nyúl bátorságát az Oroszlánnak, a Bádogembernek egy galamb szívét kérte el.

- Megálljatok, barátaim! – szóltam rájuk. – Tönkretesztek mindent! Ki látott már kismalacot farkasok, orosz vitézt a fejét levágó bojár, szép leányt a szemét kivájó banya nélkül? Mi a jó, ha nincs gonosz? Mi a szép, ha nincsen rút? Értitek?

A malac meglett volna ugyan farkasok nélkül, de a két lány radírt, ceruzát fogott, visszarajzolták eredeti világomat. A Tündér visszaadta a kölcsönkérteket. („Pedig ők hárman olyanok voltak, mint némely felnőtt önmagában! Igaz, Katica? – súgta Zsuzsi.

Megnyugtattam: „Találkozol te még butább, negédesebb, gyávább emberekkel is!”)

Most, hogy helyreállt a káosz, el is indulhattak.

El is indultak volna, csakhogy elaludtak.

A NEGYEDIK ÉJSZAKA Apa amiatti sértődöttségében, hogy a Tündér tehetségtelennek nevezte, bizonyítani akart, fabrikált két kis verset és felolvasta nekik

        Napocsska

Ide süt,

oda süt,

és még hova süt a Nap?

Ide süt,

ide ám,

megbarnítja hasamat.

Oda süt,

oda is,

barna lesz már Zsuzsi is!

         Esőcske

Zsuzsikával ballagunk,

egy nagy zuhét elkapunk,

elfutni már nem tudunk,

egy fa alá elbujunk.

Nincs kapucni, nincs ernyő

Tegnap nem volt egy felhő

Nem sejtettük, hogy eljő

szúrós szemű nagy eső.

Állunk itt a fa alatt,

száraz ruhánk nem maradt.

Aki kapja levelünk,

küldjön egy váltást nekünk!

Persze, hogy nem aludtak el!

Zsuzsi szánakozva nézte az apját, a Tündér mormogott: „Én megmondtam!”

Kudarca nagyon lesújtotta Apát.