Tudományos ember az órásmester, szeretek véle társalogni. Azt mondja, ha rendszeresen késik az órám, az jó jel, mert van benne következetesség. Az nem jó jel, ha egyszer siet, máskor késik. Ha szökdösik, késésről sietésre és fordítva, az nem jó jel. Mondom, az én órám nem szökdösik, hanem rendszeresen késik. Az jó – nyugtat meg az órásmester –, éppen csak be kell állítani. Tessék megvárni.

Amíg éppen csak beállítja, egy kis tudományos előadást tart nekem arról, hogy az ember is olyan, mint az óra. Ha szökdösik az ember gondolata, az nem jó jel. Kerüljem az olyan embe­reket, akik minden összefüggés nélkül egyik beszédtémáról a másikra ugranak. Rajtuk nem lehet eligazodni. Mondom, megfogadom a tanácsát, kerülni fogom az olyan embereket, aki­ken nem lehet eligazodni. Már eszembe is jutott, kik azok az ismerőseim, akiknek szökdösik a gondolata, egyik beszédtémáról minden összefüggés nélkül a másikra ugrik.

Ekkor azt kérdi az órásmester, próbáltam-e már ki magamon női melltartót? Mondom, ne tessék haragudni, az órám járási szokásairól beszéltünk eddig, hogy kerül ide a női melltartó? Arról nem is szólva, hogy férfi melltartóról még nem hallottam.

– Na, látja, teljesen meg vagyok zavarodva! Nekem is szökdösik a gondolatom, egyik témáról a másikra. Ma reggel óta vagyok megzavarodva. Ma reggel mondta be a rádió, hogy szakem­berek népes csoportja széleskörű tudományos fölmérést végez fiatal férfiak körében. Arról, hogy hány férfi próbált föl magára női melltartót a nagyvilágban. Ettől vagyok én megzava­rodva. Magam sem hittem volna, hogy egyszer megérem, gondolataim csak úgy szökdösnek, egyik témáról a másikra. Ez nem jó jel! De a nagyvilág jövőjét tekintve sem jó jel, ha szak­emberek népes csoportja azzal foglalkozik, hogy hány férfi próbált föl magára női melltartót. Nézze, itt van a kezemben ez a csavarhúzó. De lehetne a kezemben akármilyen szerszám, ne ragadjunk le az órás mesterségnél. Mármost ha a szakemberek népes csoportja arról készítene fölmérést, hogy hány fiatalember próbált szerszámokkal megjavítani valamit a nagyvilágban, akkor azt mondanám, jó úton járunk. Mert a szerszámok használata teszi az embert, nem pedig a melltartó kipróbálása. Vegyük például a maga rendszeresen késlekedő óráját. Akár­hány melltartót kipróbálhatnék, attól pontosan az az óra soha nem járna. Reggel óta töröm a fejem, milyen meggondolásból kell egy férfiúnak magára vennie egy női melltartót.

Mondom az órásmesternek, valamilyen elgondolása csak kell, hogy legyen a szakembereknek a melltartó férfiak általi kipróbálásáról. Mert ha nem lenne, nem vesztegetnék idejüket teljesen hiábavalóan...

Erre az órásmester visszatette az óra hátlapját és azt mondta, felőle gondolhatok, amit akarok a melltartókról, ő csakugyan nem vesztegeti idejét velem, teljesen hiábavalóan...

Szívem szakad meg a boldogságtól, úgy érzem, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, mehetek végig az utcán, zsebredugott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyok, persze, válaszolok, ha kérdezi valaki véletlenül, micsoda hülye kérdés az ilyen, hát nem látszik rajtam, jól vagyok nagyon, állandóan nem dúdolhatok víg dalokat végig az utcán, amerre járok, micsoda hülye kérdés az ilyen, miért ne lennék jól, történt valami, amitől nem illik jól lenni? tessék mondani, mi az, amitől most szomorúan kellene végigmennem az utcán, le­hajtott fővel, morgolódva, akkor is, amikor úgy érzem, nincs semmi baj a májammal, a szí­vem­mel, mert lehetne, bármi megtörténhet, különösen az én koromban nem szabad elbiza­kod­ni egy percre sem, ugye, miképpen járt a szomszédom is a minap, csak kiment, hogy megjárja magát, csak épp kitette a lábát hazulról, hát nem előjött egy furcsa fájdalom a mellén, valahol középen, megállt egy pillanatra, rátette kezét a fájdalmas pontra, nem fájt nagyon, gondolta, semmiség, elmúlik a sarokig, de nem volt semmiség, el sem ért a sarokig, úgy szedték össze az úton, bevitték, jöttek hófehér köpenyes emberek és sötét lett, már nem emlékezett semmire, de másnapra rendbejött minden, elmúlt a furcsa fájdalom a mellén, valahol középen, mondják, micsoda szerencséje volt, most nem mer kimenni egyedül, intett az ablakból, mennék véle, csak a sarokig, intettem én is, persze, hogy megyek, a sarkon túlra is, miért ne mennék, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, elindulunk szépen, ketten a sarokig, ott megáll a szom­széd, mellére teszi a kezét, kérdem, mi van, fáj megint, nem, nem fáj, mondja, nincs semmi baj, csak megnyomta kissé azt a helyet, ahol a minap előjött egy furcsa fájdalom, most nem jön elő, lehet, elő sem jön már többé soha, milyen jó, mehetünk végig az utcán, zsebredugott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyunk mind a ketten, épp mondani akarom, fütyö­rész­hetnénk is nyugodtan, víg dalokkal mehetnénk végig az utcán, mint régen, de nem mon­dom, rég volt az a régen, most már ritka a nap, amikor nem fáj sehol, meg kell becsülni a ritka napokat, megállunk félúton, indulunk haza, megvárom, amíg a szomszéd fölér az emeletre, nyílik az ablak, látom, épségben megérkezett, kihajol, öklével belevág a levegőbe, mint aki győzött, ilyenek már a mi nagy csatáink, ököllel vágunk bele a levegőbe.

Ülünk egy rozzant fapadon, tétován rezgő lombok alatt. Közel a bejárati sorompóhoz. Időn­ként süvítve jön egy mentő. Ugrik a kapus, szalutál a sofőrnek, s amint begördül a mentőautó, le is engedi nyomban a sorompót, nehogy valami huzat besurranjon a tétován rezgő lombok alá. Oda, ahol éppen ülünk egy rozzant fapadon.

Jó kapus. Van néki ceruzája is. Azzal pedig fölírja egy füzetbe a mentő számát, a pontos időt, a pontos dátumot.

Azt mondja a padszomszédom, az ártatlan nézésű, lábadozó ember, na, látja, ez egy igazi kapus. Kiköpött kapus. Egyszer láttam őt parolázni is az igazgatóval. Valami affélét mondott neki az igazgató, föl ne emelje senkinek a sorompót, csak abban az esetben, ha az ő rokonai, vagy barátai jönnek.

– Ugye, maga ismeri már az én embereimet, kérdezte elmenőben az igazgató a kiköpött kapus­tól.

– Már hogyne ismerném, igazgató úr, én mindenkit pontosan ismerek. Azért vagyok kapus. És azért van ez az elmés szerkezet, a sorompó, hogy akkor emeljük föl és akkor engedjük le, amikor szükséges.

– Persze, persze, nem kell mindent részletezni, mondta halkabban, ugyancsak elmenőben a kiköpött kapusnak az igazgató.

– Magának vannak barátai? – kérdezi tőlem az ártatlan nézésű, lábadozó ember. Mondom, énnekem tudtommal nincsenek barátaim. Kár. Nagy kár, mondja a lábadozó ember. Mert ha magának lennének barátai és én itt kapus volnék, mind beengedném őket. Fölemelném ezt az elmés szerkezetet, hadd jöjjenek be és menjen, ki amerre akar. Még a barátainak a barátait is mind beengedném. Tudja meg. Én be!

Kérdem a lábadozó embertől, mivel érdemeltem ki a rokonszenvét, hiszen nem is ismerjük egymást, csupán a betegségeinkről beszélgettünk. Azt mondja, az irántam érzett rokonszen­vének egy kis története van. Fentről, az emeleti ablakból megfigyelte, gyakran időzöm a kórház hátsó udvarában. Ott, ahol nincs kapus. Ahol másféle a járás, a hangulat. Ahová minden körülményeskedést mellőzve, befordul a fekete autó és végső útjára viszi azt, akinek már befellegzett. Maga ott szokott időzni, nézelődni. A hátsó udvarban. Magának a végleges elmenésre vonatkozólag bizonyosan tervei vannak. Sokszor találgattam, vajon miféle tervei lehetnek magának ott, abban a hátsó udvarban?

Mondom az ártatlan nézésű, lábadozó embernek, csakugyan vannak bizonyos terveim a végle­ges elmenésre vonatkozólag. Valami olyan elmés szerkezeten töröm a fejem, mely kimutatná már ott, a hátsó udvarban, mit ér az az ember, akit éppen föltesznek a fekete autóba. Erre az elmés szerkezetre azért lenne szükség, mert az apróhirdetésekben kizárólag azt lehet olvasni, hogy mély fájdalommal tudatjuk, szeretett szülő, apa, nagyapa, rokon, szomszéd, satöbbi. Aztán később, a temetés után derül csak ki, ha egyáltalán kiderül, hogy nem is volt annyira szeretett az a szülő, apa, nagyapa, rokon, szomszéd. Hogy nehéz napjaiban ebben a kórházban meg sem látogatta senki. Nem lehet megbízni a hirdetésekben. Ezért kellene egy elmés szer­kezet. És különben sem igazságos dolog, hogy amikor ide behoznak egy beteget, fölírják a mentő számát, a pontos időt, a pontos dátumot. A hátsó udvarban pedig jöhet és mehet a feke­te autó, se kapus, se sorompó. Semmi elmés szerkezet. Ezen töröm a fejem a hátsó udvarban.

– Na, jól sejtettem én, hogy magának tervei vannak a végleges elmenésre vonatkozóan! És mit talált ki ezidáig? Mert számításba kell venni a sírásók őszinteségét, a véglegesen elmenő ember összes cselekedetét, a jókat, s a rosszakat, az erényeket és bűnöket, mindent. Hol az az elmés szerkezet, mely számbavehetne mindent egy ember egész életéről? Visszamenőleg! És be kell kalkulálni az elfogultság szerepét is. Ami jó valakinek, az lehet rossz mások szemé­ben, nem gondolja? Ha maga efféle dolgokon töri a fejét, akkor magával baj van. Nagy baj! Elmés szerkezet csak itt lehet, a bejáratnál. Ahol a sorompó van. Ahol a kiköpött kapus figyeli a mozgást. Tudja mit? Legyen magának elég elmés szerkezetből, amennyit lát ebben az életben. És ne őgyelegjen többé a hátsó udvarban!

Fölállt a rozzant fapadról az ártatlan nézésű, lábadozó ember, övét bogra kötötte, s épp indulni akart valamerre, hogy szabaduljon tőlem. Ekkor szóltam, lenne még nekem valami fontos mondanivalóm. Egy enyhítő körülmény. Tulajdonképpen kizárólag cigarettázni járok a hátsó udvarba. Hogy ne lássák. Az elmés szerkezetet most találtam ki. Miután bevallotta, figyelt engem fentről, az emeleti ablakból.

Árnyékba húzódtunk a hőség elől. De nem volt eléggé hűs az árnyék. Borúlátó természetem van, mondom mamának, már az árnyék sem igazi. Emlékszik, régen milyen mély és hűs ár­nyé­kok voltak forró nyarak idején? Lassan elromlik minden, mama. Mi is eléggé elromoltunk. Vajon meddig romlik még a világ, mama? És mi meddig romlunk még?

Ilyen sötét hangokat pendítettem meg az emlékezés húrjain, hogy árnyékba húzódtunk a hőség elől.

– Ekkora nagy meleg volt egy nyáron, úgy hetven esztendővel ezelőtt is. Pont ekkora. Hűs árnyékot sehol nem találtunk. Még az udvarhelyi kórházban sem, ahol heteken át feküdtem, végtelenül gyöngén, lesoványodva... Volt ott egy Tassai nevezetű orvos, aki naponta végig­nézett rajtam, kérdezte, hogy érzem magam és azzal ment is tovább. Válaszomat nem várta meg. Apád egy fogadott szekérrel feljött Udvarhelyre és azt kérdezte ettől a Tassai nevezetű orvostól, doktor úr, mi baja van a feleségemnek? Tassai doktor azt válaszolta, majd meglát­juk. Meg se akarta látni. Az igazság az, hogy nagyon nem is kereste, mi a bajom. Ha kereste volna, könnyen megtalálja a betegségem okát. Mert nem egyedül engem vittek kórházba azzal a betegséggel. A falunkból többen feküdtünk ott, ugyanazokkal a vészjósló panaszokkal. Szemünk kidülledt, fojtott meg az a szorítás a nyakunkon. Golyvánk volt, a jódhiányos víz miatt. Csak reánk kellett nézni, messziről jól látszott a golyva, nem kellett kutatni, keresgélni semmit.

Apád egy hétre rá ismét feljött a kórházba és azt kérdezte Tassai doktortól, doktor úr, mi lesz az én feleségemmel, ha nem találja meg a betegségének okát? Tassai doktor ennyit mondott apádnak:

– Meg fog pihenni szegény...

Engem megműtöttek, meg is gyógyultam hamar. Lám, itt vagyok. Tassai doktor nem volt beteg, nem műtötték meg semmivel. De egy napon megpihent szegény.

Azt kérdezted tőlem, hogy az ember még meddig romlik? Amikor Tassai doktor azt felelte apádnak a sorsomra célozva, hogy meg fog pihenni szegény, nem gondolta, ő pihen meg előbb, nem én. Úgy hetven esztendővel ezelőtt pihent meg. És én még mindig élek. Mert meg­látott egy jóravaló sebész orvos és azonnal megműtött engem. És a többi, falunkbéli asszonyt is megműtötte. Tudod te azt, hogy mi maradt meg Tassai doktor emlékéből egészen a mai napig? Az a megjegyzése élte túl őt, hogy „meg fog pihenni szegény...” Ma is ezekkel a kifinomult, ravasz szavakkal emlegetik mifelénk az olyan embert, akiről valamiért lemondtak már az az orvosok. Aki hamarosan meg fog halni. Akinek már nem is kutatják a betegségét.

Csöndesen megjegyeztem, nem szép halottról rosszat mondani. Mama is megjegyezte, igazad van, csakugyan nem szép halottról rosszat mondani.

Hitvány hangulat telepedett közénk. És nem volt eléggé hűs az árnyék. Megbántam, amit mondtam anyámnak. Gondoltam, lazítok amennyit lehet a szigorúságomon, kérdezek még valamit, amire nem fontos válaszolni:

– Vajon meddig romlik még a világ, mama? És mi meddig romlunk még?

Mama fontosnak tartotta válaszolni:

– A világ míg van, virul és haloványul. Az ember, ameddig él. Addig romlik.