Mostanában minden reggel korán kitöfög a határba. Oda, ahová a mérnök mondja. Ő tudja, merre van éppen a dolog. Nem a gépész dolga ezt észben tartani. Neki a kormányt kell forgatni, a gépet oda vinni, ahova szólítják.

 

Most éppen a Kopasz dűlőbe. Már harmadnapja, hogy ide vezet az útja. Haza se kellene vinnie a masinát, ha lenne itt a közelben egy kalyiba, ahol meghúzhatná magát. Magára még sem hagyhatja, még a végén rendre lába kél.

 

Előbb a gépolajat szívják le belőle, aztán  a motorhoz piszkálnak hozzá, ezt-azt leorganizálnak róla, aztán a kerekek következnek, de akkor már az egésznek annyi...

 

Ezért aztán kizötyög, mikor már látni lehet, aztán egész nap zötyög le-fel a tábla hosszán, majd széltén, majd megint a hosszán. Nézi a kiforduló barázdát, a nyomában szökdécselő varjakat, s amíg pöfög a motor, addig nincsen baj, halad a dolog előre.

 

Nicsak, Berci bá most fordult le az útról, a füzes felé, ahol a tábla kezdődik. Már megint fényképezgetni akar. Azt mondja, az élmunkás-táblához lesz. Mondta neki a mérnök, hogy fotografálja le őt és a masináját. Munka közben.

 

Ma kijön a mérnök is, dél felé, azt mondta, addigra legyen meg ez az oldal. Reggelente mindig úgy látni, hogy soha, semmi nem fog elfogyni. Mindig lesz előtte egy darab föld, aminek neki kell hogy eressze a gépét. Ha szántani, szántani. Ha kapálni, kapálni. Ha permetezni, hát permetezni. Ha kaszálni, kaszálni. Nincs az a munka, amit ez a gép el ne végezzen. Persze, ha ő is rajta ül. Mert ő ennek a gépnek a főnöke.

 

Ő mondja meg, mit csináljon, merre menjen, hogyan csinálja.

 

Úgy, ahogy neki is megmondják.

 

A gépnek meg már nincsen pardon. Burrog és megyen. Kell hogy csinálja...

A barakk ott állt egy nyírfaliget kellős közepén, egy tó partján, egy kemping területén. A kemping két tucat ilyen barakkból állt, s amikor telt ház volt benne, a vendégeknek jól meg kellett nézniük a szállásukra kijelölt házikót, mert egyik éppen olyan volt, akár a másik. A gondnokság ezért minden egyes barakkra egy megkülönböztető jegyet festett: volt ott Farkas-lak, Zöld kígyó-lak, Földikutya-lak, Teknős-lak, Szarvas-lak, Vadmacska-lak, Sólyom-lak és annyi más "lak".

 

A szóban forgó barakk a Villám-lak elnevezést viselte, s egyezményes jele egy cikázó, sárga villám volt. Ám lehetett a legnagyobb a forgalom, a legzsúfoltabb a kemping, a Villám-lakhoz valahogy senkinek se fülött a foga. Az ok némileg homályba vész, bár Berci bátyó, aki a környék szülötte, hallotta a történetet, hogy ez a barakk nevében hordozta a sorsát: nem sokkal azután, hogy megácsolták, s az oldalán éppen csak megszáradt a felpingált elnevezés, az emblémával együtt, az első beszállásolt vendéget alig tudták kimenteni az éjjeli vihar villámcsapásától kigyúló barakkból.

 

Összeszaladt azon az éjszakán az egész kemping, a majdnem póruljárt fiatal, nászutas házaspár reszketve, egymásba görcsösen kapaszkodva reszketett a rájuk dobált pokrócok alatt, a kiégett barakk pedig napokon át csöndesen füstölgött, olyan volt elszenesedett gerendáival, mint egy élő figyelmeztetés.

 

Gyorsan híre szaladt a szerencsétlenségnek a környéken, s a Villám-lakot hallgatólagosan nemkívánatos, bajt hozó házikónak nyilvánították. És hiába cserélték ki az elszenesedett gerendákat, festették ki belül-kívül, eltüntetvén az árulkodó nyomokat, se a kemping kezelői, se a kempingbe érkező vendégek nem tartották biztonságosnak a barakkot. 

Azóta se lépte át senki a küszöbét, és senki se tudja, mi lehet a benne megrekedt tátongó homály mélyén. Üvegablakai hiányzanak, környékét, s a hozzá vezető ösvényt fölverte a gaz. "Talán, ha nem erőltetik olyan nagyon azt a baljós elnevezést a villámmal, ma ez a barakk is olyan lenne, mint a többi" - töpreng Berci bátyó, s miközben végignéz béna alsó testén, tudja, hogy ez a "talán" legalább olyan gyenge lábakon áll, mint amilyeneken ő maga.

Berci bátyó a közeli városban leginkább a Kőleány szomszédságát kedvelte.

 

A Kőleány ott állt a központban, egy önkiszolgáló vendéglő előtt és szaporán integetni látszott egy kendővel, amit az ismeretlen szobrász faragott a kezébe, az örök búcsú jelképeként. De érdekes módon, mozdulatlan kendőlengetését úgy is lehetett értelmezni, hogy magához szólít minden arra járót. Meg úgy is, hogy egyszerűen csak fölhívja magára a figyelmet.

 

Berci bátyó szerint a Kőleány maga a város volt - emberi ábrázolás formájában. Kiemelkedett a jellegtelen házcsoportok nyájszerű tömegéből, mindig friss volt és üde, asszonyosan teltkarcsú és a végletekig lecsiszolt, mint egy jól megfogalmazott, precíz gondolat. Az utcán állt, mindenkire rámosolygott, de mégse volt utcalány. Kínálkozó ölére talán csak a pihenni vágyó madarak szálltak. Ideig-óráig. Aztán odébb álltak...

 

Bátyó nem egyszer időzött el a tövében, mialatt a fürdővároska parkjában sétálókat fényképezte s nézte a teraszon üldögélő, gondtalanul sörözgető-kávézgató fürdővendégeket. Elképzelte, milyen lehet onnan fentről, a Kőleány szemmagasságából végignézni a város fölött, lepillantani az utca hétköznapi forgalmára, örök dermedtségben készen állni, vigyázni, őrködni, mosolyogni, úgy tenni, mintha éppen most, ebben a pillanatban emeltük volna fel a karunkat, könnyed lendülettel, látható rajongással, őszintén és ragaszkodó szeretettel.

 

Ahogy talán az élők igazából nem is tudnak. Vagy nem akarnak? Ki tudja? Az integető Kőleány végzi a dolgát és őrzi a választ, amire hiába várunk.

Ez egészen biztos, mérget lehet rá venni...

 

Tessék nézni azt a három asszonyszemélyt, ott a kirakat mellett. Az semmi, hogy olyan gondterheltek, de az egyik szüntelenül azt lesi, nem hallja-e valaki a közelükben azt, amiről a szó folyik? A másik a szöveget löki, a harmadik meg jelentőségteljesen hallgatja...

 

Berci bátyó már fél órája fixírozza őket képének keresőjén át. De csak a mimikájukat, a szájmozgásukat, a ráncok és a vonalak játékait látja, hang egy szemernyi se szűrődik el hozzá. Nem csoda: legalább 60-70 méterre van tőlük. Úgy állt meg a járgánnyal, hogy behúzódott vele egy rózsabokor mögé, s a villás ágak, a ritkás levelek között keresett magának ki- és rálátást a buzgón trécselő asszonyok csoportjára.

 

Mit nem adna, ha a szavaikat is hallhatná. Valami nagyon fontos, nagyon komoly dologról lehet szó: minimum egy házasságtörésre, bankrablásra, több szereplős karambolra, anyósversésre lehet gondolni, ha őket figyeli az ember. Kétségtelen, ezek mind-mind súlyos tettek, s a maguk helyén megrendítik a világ menetét, egyensúlyát. De lám, a nap süt, az üzletek kinyitottak, a járókelők zavartalanul sétifikálnak, a galambok az úttestre szottyant lótrágyában szemelgetnek, csak az a háromtagú kupaktanács izgatja fel az embert azzal, hogy örök rejtély marad: mi is történt valójában?

 

Valahányszor Berci bátyó beszabadul a közeli városba - értsd: a járgányával eljutott a központi parkolóig -, ott rendszerint János fogadta, a parkolóőr, aki mindig vastag jegytömböt szorongat a balkezében. Biztonság végett. Hogy mindig legyen. Kéznél. Ha kell...

 

Rendszerint kell is. A városban nagy a forgalom. De Berci bátyótól nem fogad el parkolási díjat. Azt mondja: "Magának behunyom a szemem!" Bátyó hiába méltatlankodik, hogy a fogyatékosok így, a bénák meg úgy, és hogy törvények is vannak a világon, ez a János őr a kedvezményeket egyszerűen úgy akarja feltüntetni, hogy minden az ő jóindulatától függ, az is, hogy az olyan ember, mint Berci bátyó, ingyen parkolhat a város szívében.

 

Nagy szó!

 

Bátyó pedig, hogy a parkőr mégse érezze magát olyan magas lovon, minden alkalommal a zsebébe nyúl, s azzal a pénzzel, amit megspórol neki a hivatal, csakazért is sorsjegyet vásárol a parkőrtől. Mert hogy szavamat ne felejtsem, János egyik kezében a parkolójegytömböt szorongat, a másikkal meg drótra fűzött, borítékolt sorsjegy-koszorút kínálgat fűnek-fának. Így aztán nem is panaszkodhat, hogy nincsen elég forgalma. Egyik kezével elvesz az emberektől, a másik kezével nemkülönben, viszont nyitva hagyja a remény kiskapuját azzal, hogy esetleg - most fogózzunk meg! - ránk mosolyog a szerencse.

 

Berci bátyó el is nevezte a Sors Emberének, mondván, hogy éppen úgy működik, akár az élet: nagyobb részt előszeretettel sújtja a földi halandót, s csak nagyritkán, elvétve emeli föl. 

Gréte elszunnyadt az ablak előtt. 

 

Nemrég ebédeltek, Berci bátyó ilyenkor beleájul egy jó, zuhanós, mindent elfelejtető délutáni álomba, amelyben visszatér korábbi énje, amely még fürgén járt-kelt a világban, mint minden épkézláb ember. És szalad, és labdát kerget, hegyet mászik, országúton gyalogol...

 

Szerencsére, mindez visszatérő álom. Jól el lehet benne bújni.

 

Gréte viszont ilyenkor, embere alvása idején az ablak elé ül, hogy olvasgasson. Ez az egy-másfél órácska az ő ideje. Olykor levelet ír, máskor recepteket másol, belenéz a Berci bátyó által már kiolvasott újságokba vagy kézimunkázik. A fontos: ne azt csinálja, amit a nap többi részében.

 

De ezen a délutánon valahogy ő is elszunnyadt. Az ablakot vastagon belepte a jégvirág, csak a szűrt, tejszerű fény tört magának utat, minden ami cselekvés és látvány, az teljességgel odakint maradt. Grétének csak egy lehetősége maradt: önmagába nézni. Ehhez viszont el kellett jutnia a révület állapotába, amely az egész nyomorúságos házat bevonja a jégvirágos szürkület áthatolhatatlan redőnyével. A hangok eltávolodnak, a külső ingerek elülnek, a gondolatok mintha vattával bélelt fészekben ringatóznának, ahogy a köd ül meg az erdők-mezők fölött: ki is csapódik, marad is belőle a levegőben, egyszóval a köd is szundít, meg a jégvirág, és lekókadt feje mélyén szunnyad Gréte is.

 

Olyan buzgón szunnyad, hogy megnyíló szájából a nyála is megcseppen a terítőre...

 

És közben fiatal leánykorában jár, egy szál nyári ruhában, amelyet jobbra-balra kapdos a szél, amely nem túl heves, de nem is kíméletes, mert olykor nyakába fújja a lenge vásznat, s ő mindegyre visszagyűri kivillanó, libabőrös combjára, mely olyan feszes, mintha szobrász faragta volna. Szerencsére, senki sem jön vele szembe, csak egyedül van a széllel, ketten birkóznak szeliden, kitartóan, de mintha nem is birkózás lenne ez az egymásnak feszülés, hanem egyenesen ölelkezés... 

 

De hogy lehet a széllel ölelkezni? Ezt már nem tudja meg soha Gréte, mert hiába remélte, hiába próbálkozott, ez a szunnyadásos álma később sose tért vissza. Akár csak annyi szép, titokzatos pillanat elmúlt életéből...

A falu kerítéseit megtöltötték A4-es, számítógéppel sokszorosított plakátokkal. Rőtpiros színű betűkkel ez állt raktuk:

 

"Hamarosan előnyös hajvásárlás! Az érdeklődők ekkor és ekkor jelenjenek meg a művelődési otthonban. Egészséges, tömött női hajat vásárolunk. Minimális hosszúság: 50 cm. Kilójáért 1300 lejt fizetünk! Komoly ajánlat!"

 

A faluban még jócskán tartotta magát a hosszú haj divatja. Különösen a kamaszlányok őrizgették-dédelgették válluk mellett leomló hajzuhatagjukat, amelyeket vagy szorosan befontak egy vagy két copfos elrendezésben, vagy szoros lófarokba kötöttek, esetleg szabadon, lebegően hagytak érvényesülni.

 

A plakátokat sokan elolvasták. És sűrűn ismételgették magukban a dátumot, ameddig volt még ugyan jó bő két hét, de azért nem árt megjegyezni, netán hasznát veszi az ember...

 

Stefinek minden vágya az volt, hogy a haja a derekát verdesse. Ha megkérdezik tőle, mi hasznát veszi, adós maradt volna a válasszal. Egy biztos: kirí a közönségességből, az átlagból. A vágya teljesült... Most meg azt számolgatja, milyen súlyosak lehetnek a hajfonatai. Ha mérlegre tehetné őket, azt is kiszámíthatná, mennyi ütné a markát, ha...

 

Még rágondolni is rossz!

 

De azért lássuk csak... A fején levő hajtömeg lehet olyan félkilónyi. Ha nem több. De legyen csak fél kiló, kerekítsünk lefele... (Uramisten, mire vetemedtem!)... Szóval, a fél kiló az 650 lej. Forintban  cirka 100 ezer, euróban 154, dollárban 220. Még soha nem volt ennyi pénze... De ekkora haja sem lesz többé!

 

Vajon? Hátha megnő még egyszer? Ahogy mostanig sikerült, úgy talán...

 

Eljött a nagy nap. Mielőtt a kultúrotthonba ment volna, Stefi felkereste legjobb barátnéját, Dórát, aki valamikor szintén szeretett volna hosszú hajat magának, de sehogy sem akart megnőni 10 centinél hosszabbra. Amivel túlhaladta a tíz centit, az megrepedezett, eltörött. Stefi megkérdezte Dórát: mit szól a tervéhez? Tegye pénzzé a haját vagy sem?

 

Igazság szerint sose volt még ennyi pénze. Mi mindent vásárolhatna rajta! Előbb is egy szép kendőt, hogy eltakarja a rövid haját. Meg egy gyönyörű nyári holmit. Meg cipőt. Menő cuccokat! Dórával beülhetnének a városi cukiba is...

 

Dóra titokban örvendezett, hogy barátnéja ilyen elhatározásra jutott. Mindig is irigyelte Stefit a szép haja miatt. Tessék, most akkor egyformák lesznek. Ha nekem nincs, neked se legyen. Szomorú, de így igazságos. De nem tudta, hogy adja tudtára, nehogy kilógjon a lóláb... Ezért aztán kitalálta, hogy a hajvágás előtt menjenek el Berci bátyóhoz, örökítse meg a pompás trófeát, azt Stefi elteheti idős napjaira, így majd mindenki láthatja, hogy a szép hosszú leányhaj valóság volt, nem mese.

 

...Mikor a faluban jártam, azt mondták, Stefi elment "magyarba". Dóra kereste elő ezt a két képet, amit boldogan szokott mutogatni ismerősöknek és idegeneknek: lám-lám, milyen csodás hajú barátnéja volt neki! Arról viszont hallgatott, mi lett odaát a Stefi sorsa. Talán jobb is így...

 

 

- Tud-e egy úthenger robogni? Ez itt a kérdés! - vitatkoztak Berci bátyó ablaka alatt holmi legények. Június elején járt, az ablak nyitva állt, a bátyó minden szavukat hallotta. Felkacagott az ágyban, csak úgy nyikorogtak belé a matrac alatti, megereszkedett rézrugók.

 

"Méghogy robogni!" - ismételgette magában, s elképzelte, amint a pár napja a főutcán tanyát vert behemót masina egyszer csak elszabadul s versenyautóként nekiiramodik a nagyvilágnak... Még a traktor se tudja megtenni - hűtötte le a saját, nekilódult fantáziáját, megfeledkezve arról, hogy az ötlet nem is az ő fejéből pattant ki. 

 

De miért is nem robognak ezek a jószágok? - tette fel a következő, logikus kérdést, s miután gondolatban felgyorsította előbb a traktor, majd az úthenger rohanását, elképzelve azokat a hepehupás talajon, amely kicsiny falujukat minden oldalról körbevette, már látta is lelki szemei előtt, hogy a nagy sietségben az első komolyabb halmocska vagy árok végzetesen kibillenti a gépeket egyensúlyi helyzetéből és kampec!

 

Micsoda karambol lenne!

 

Bátyó ezzel a maga részéről el is döntötte a vitát, de a fiúk még mindig csak a semmit osztották, miközben az útra szórt kavicsot döngölő, mirgő-morgó, élesen csikorgó úthenger le-fel masírozott az ablaka alatt, nyergében a két városi csibésszel, akik úgy néztek el a tanakodó legények feje fölött, mintha ott se lettek volna.

 

Berci bátyó kiszólt az útra:

 

- Akarjátok-e látni, milyen egy robogó úthenger, és hogy közben föl se forduljon?

 

Persze, hogy akarták a legények Csakhogy bátyóból a tudálékos ember készült kiszólni, az ezermester fotográfus, akinek nincs filmezőgépe, de  nem ismer lehetetlent és mindennek megtalálja a lehető legegyszerűbb megoldását; már-már azt kezdte magyarázni, hogy ha filmre veszik bárminek a mozgását, így az úthengerét is, ha a mozgást kevés számú filmkockára bontják - mondjuk csak 12-re vagy akár csak 10-re, akkor a sebesség gyors lett, de a mozgás szaggatott. A lehetőségek tárháza szinte végtelen, csak kellő számú képre, mozgásvariánsra van szükség...

 

Aztán mégse kezdett neki a mondókának, inkább fotózta az úthengert, az ide-oda töfögését, végül a legények megkérdezték, mikor jöjjenek el megnézni a robogó úthengert? Berci bátyó úgy számolta, egy hét alatt előhivatja a filmet, összeállítja a képsort s akár meg is tarthatják a házi vetítést...

 

...De a filmet már nem ő hívta elő, hanem a kíváncsi utókor. Mert az úthenger két nap múlva úgy elrobogott a bátyóval, többé vissza se nézett...

Berci bátyó két dolgot várt minden egyes naptól, de azt nagyon: 1. hogy derűs napsütés köszöntsön a világra (a vérbeli fotósok tudják, miért!), 2. hogy megjőjön az újság - a mindennapi. Ami az ő életében az Előre című bukaresti magyar lapot jelentette. Rendszerint nem talált sok olvasnivalót benne, de hát ez volt az az újság, ahová a fényképeit közlés reményében beküldte.

 

Várakozásai számtalan meglepetéssel jártak, mert a napsütéses reggeleket nem mindig garantálta az anyatermészet, és az újság se érkezett meg minden nap ugyanabban az időben. Olykor előfordult, hogy egyik nap kimaradt, másnap viszont kettő is érkezett. Volt, igaz, ritkábban, olyan eset is, hogy egy-egy lapszám egyáltalán nem érkezett meg, a postán pedig azt mondták Grétikének, hogy menet közben számolási hiba történt, s a kisebb falvakba már nem jutott belőle...

 

Ilyenkor Berci bátyó nem csak hogy dühös volt, hanem végtelen keserűséget is érzett. Úgy érezte magát, mint a szegény ember, akinek szinte semmije nincs, s azt a keveset is, amije van, mások durva kézzel elhappolják. Valahányszor nem jött meg az Előre, Berci bátyó szomorú lett és haragudott az egész világra. (Aminek, persze, Gréte itta meg a levét...)

 

Egy ideje Gréte, aki reggel tíz után (ilyenkor szokott befutni a postai terepjáró a postai küldeményekkel a közeli városból) rendszerint átszalad a bátyóékkal szemközti postahivatalba - igen, szalad bizony, mert a bátyó az ablakból árgus szemmel követi minden mozdulatát! -, s ha megjött az újság, még a kerítés mellett a magasba tartja, hogy minél hamarabb elmúljon Berci bátyó idegessége s átforduljon izgatott várakozássá, ami csak akkor csillapul, amikor kezébe veszi a négyrét hajtott újságot.

 

Ma különösen izgatott: a levelezők rovata rendszerint csütörtökön szokott megjelenni, s ő hétről hétre várja, hogy a szerkesztőségbe beküldött fényképeiből egyszer csak leközlik valamelyiket. Hiszen megígérték. Azt nem mondták, hogy mikor. Ő viszont reméli, hogy minél hamarabb.

 

Grétének külön jelbeszédet kellett megtanulnia ahhoz, hogy a bátyó minden esetben tisztában legyen a helyzettel. Még a postahivatalban át kellett néznie az újságot, s ha nem talált benne a bátyótól származó fényképet, akkor úgy hajtogatta össze, hogy a fejléc ne legyen látható. Ellenkező esetben a magasba tartott újság fejléces részét mutatta föl.

 

És láss csudát! Gréte ma úgy tartja a lapot, hogy messzire virít róla az Előre szó. Megdobban ettől a bátyó szíve, sürgősen orrára teszi a szemüvegét s várja, ó, hogy várja, nyílna meg már az az ajtó...

 

A negyedik szomszédban unoka született. Vagyis hát nem éppen ott, csupán az ott lakó idős házaspár lettek újra mámi és táti. 

 

Ez úgy derült ki, hogy az egyik vasárnap délelőtt Berci bátyót szíves vendégnek hívták, fotografáló masinájával együtt. A bátyó - nem mai csirke! - értett a szóból, át is szekerezett-motorozott időben a portára. Ahol akkor már, a kiskertben álló asztalra, leterített pokrócon, hófehér pólyában ott hasalt közszemlére a kisunoka, akit a felnőttek - szülők, nagyszülők, rokonok, szomszédok - csodálata vett körül.

 

Mikor Berci bátyónak sikerült mindent beállítania (amit be kellett állítani, de ezt ő jobban tudja, mi hadd ne emlegessük), a kisunoka, aki addig gyámoltalanul, hason fekve, ide-oda járó szemekkel, gurgulázva, öklét szopogatva nézte maga körül a nagyok sürgölődését, hirtelen felpöndörödött, mint parázson a szalonnahéj és a mutatványon maga is meglepődve, gyenge nyakával egy pillanatra levegőbe emelte a fejét.

 

A körül állók nem hittek a szemüknek. Hangosan álmélkodtak, kacagtak, a térdüket csapdosták, brávóztak és újráztak, miközben a csoda csak egy pillanatig tartott: a fejecske esetlenül visszahullott a pólyapárnára, a kis lény pedig nyöszörögni, majd sírni kezdett, hátacskája csak úgy rázkódott a rátört szomorúságtól.

 

Az apukának - tanítóember volt - akkor úgy tűnt, hogy ez a hihetetlen pillanat kísértetiesen emlékeztet egy száz valahány évvel korábbira, amelyben Petőfi Sándor megpillanthatta két hetes Zoltán fiát, amint az a szeme láttára, csodálatos módon ülő helyzetbe tornázta föl magát. Hogy is írta a költőnk a naplójában?

 

" Első bravourja az volt a fiamnak, hogy két hetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást practizálta. Persze csak néha sikerült neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösült és elkékült bele."

 

No, hát ez nem volt éppen ülés, állapította meg magában a büszke papa, de csodának azért csoda. Ebben megegyezhetünk. Ezért nem szólt egy szót sem, megtartotta magának a Petőfi-párhuzamot, s azt nézte közelebbről, nem kékült-e, nem zöldült-e el síró csemetéjük a nagy attrakció nyomán, amit attól kezdve ha nem is unos untalan, de egyre biztosabban és sikeresebben "practizált".

 

Igaz volt ismét csak a tanulság: minden csoda három napig tart. Vagy addig sem...

Berci bátyó szereti az estéket. Bár fél is tőlük, a hosszú éjszakáktól, amiket altató nélkül nem tudna átvészelni. Szerencsére, altatója még van, de olykor elfelejti bevenni, annyira belefeledkezik az alkonnyal beköszönő este hangulatába.

 

Ablaka alatt terebélyes orgonabokor áll. Nyáron hűs árnyat nyújtó paraván, s minden időkben találkahelyet nyújtó madártanya, ahol a környék égi vendégei találkát szoktak adni egymásnak. Ezek legtöbbször a verebek. Ők vannak többségben, legalább is itt, a falu szívében. Az énekes madarak inkább a kertek fáin keresnek maguknak fórumot, ahol nem csak trécselni, hanem dalolni is lehet, ha kell, akár magányosan is, csak úgy, az éneklés öröméért.

 

Berci bátyó szereti a lírát is, de a hétköznapok még jobban érdeklik. Ezért sose mulasztaná el szemmel tartani az esteledő madártanyát a háza előtt, azon egyszerű oknál fogva, hogy az orgonabokron túlról a főutca élete is odalátszik az ő ablakába, s ezzel az esti kukucskálásával két legyet is üt egycsapásra: kilesi az esti verébzsinatot, illetve falustársai alkonyi jövésmenését.

 

Berci bátyó soha életében nem próbálkozott versírással. Minden egyébbe belevágott, de ezt a luxust meghagyta azoknak, akik nappal is álmodoznak. Bezzeg ő, éjjel is csak a napi gondokat forgatja, őrli, teszi-veszi a fejében. Pedig ha megpróbálná, ha rájárna a gusztusa, talán őbenne is megszületne ez a néhány igénytelen strófa, ami nem változtat ugyan egy fikarcnyit sem ezen a világon, de valahogy elviselhetőbbé, szerethetőbbé teszi, akár az ő fotográfiái.

 

Ha nem, hát nem, megtesszük helyette, odaképzelve a homályos ablaküveg mögé az ő halványan áttűnő busa fejét, pamacsos bajuszát, csillogó-villogó szemüvegét s mögötte a kiapadhatatlan kíváncsiság tágra nyílt pupilláját...

 

*

 

Ott hol az orgonaágak

kesze-kuszán csupaszon

várják amíg a madárhad

összegyűlve zsinatol

 

ott ahol az ablak mögül

ki-kilesve hallgatom

csicseregve és fecsegve

mint száll ránk a nyugalom

 

minden dolgunk kibeszélve

egy szál titkunk se maradt

belőlük szőtt álmaikkal

ülnek el a madarak

 

olykor halkan felsipítnak

kileng az orgonaág

én meg álmatlan tűnődöm

milyen lesz majd odaát

 

(Imreh Albert fotói)