Az ember magatehetetlen, amikor szerelmi mélyütés éri. Nem keresi, nem találja a szerelmet, hanem ráismer, bár alig van erre ideje, hiszen a mámor a tornádó sebességével érkezik. Az élet egyszerre meghal és újjászületik.

Olyan az egész, mint egy vulkánkitörés, a múlt Pompei sorsára jut, vastag hamuréteg temeti be drámai gyorsasággal, és a friss láván új élet fakad.

A szerelem okozta szomj csillapíthatatlan, a vágyódás elviselhetetlen. Ennek az állapotnak  egyedüli feloldása a Másikkal való fizikai és lelki Egyesülés  szakadatlan mámora. Kétségbeejtően kiszolgáltatott állapot, az ember mássá válik, mint ami addig valaha is volt, több lesz önmagánál, megszokott pszichikai-testi rendszereiből kilép – a semmibe.

Ennek a semminek - másik világnak - a megtapasztalása, testi-lelki megsejtése maga a megistenülés érintése. Ebbe a térbe az ember nem léphet be, csakis a szerelem örvénye sodorhatja ide, amit az ember ama Másik lénnyel, önmaga csonka Univerzumának másik felével képes csak átélni.