blogolkodom, tehát vagyok

Ma besétáltam egy régi, amolyan falusi kis utcába a Bertalan híd Újszeged felőli lábánál. Az első ház ablakában egy vékony, kék ruhás néni állt. Nézett kifelé. Mikor rájöttem, hogy zsákutcában vagyok, és visszafordultam a néni még mindig ott állt és nézett kifelé. Arra gondoltam, milyen magányos is lehet. Neki már csak ennyi maradt. Az ablak maga a világ és nyáron talán a kert, amit már fáradt művelni. A férje régen meghalt és ő teljesen egyedül maradt. Meglát engem. Arra gondol, fiatal vagyok. Arra gondol, egyszer ő is fiatal volt, de akkor még más idők jártak. Volt szerelem, bánat, tisztesség, gyermek…Most csak öregség van. Öreg a világ. A halál már mellette ücsörög, mint egy régi-új ismerős.

 Segít, ha a régi időkre gondol. Az emlékekben nyoma sincs az elmúlásnak. Csupa fiatalság, csupa sárga és kék, Tisza és illatos iszap, finom borok és egy-két mátrai nyaralás a családdal. Sok munka, amikor még volt erő a lábában. Ez mind ott van, mikor kinéz azon az egyszerű, poros ablakon és arra gondol, milyen nagyon is fáj, hogy nemsokára vége és ami még van, azt is csak az vénség reszketős kalitkájában töltheti el. Ha az öregség ösztönös belenyugvása nem csitítaná, a szíve most úgy összefacsarodna, hogy azt túlélni sem lehet!

Én pedig megyek. Éppen azon gondolkodom, hogy az élet mennyire nagyon fájdalmas és a szerelem elkerül mostanában. Észrevétlenül 22 éves lettem és mindig csak panaszkodom. Vele is így történhetett. Egészen hirtelen, sok élmény és szomorúság közepette, az élet sodrában, meg sem figyelve a pillanatok különös bájait, az embereket, a mosolyokat, a szeretetet természetesnek véve egyszercsak nagyon öreg lett és ide csöppent az ablak elé. Maga sem tudja, hogy mióta áll ott és mióta gondolkodik, hogy vajon mi történhetett? Hova tűnt ő? A többiek? A színek és a hangok? Mind olyan tompák. Egyedül van. Mindig is ezt hitte, de most érezte csak igazán, hogy mit jelent ez. Tényleg egyedül. Vele csak a fényképek és a régi hangkazetták. Naponta egyszer szólal csak meg, az ételhordő fiúval beszél. Úgy, de úgy mesélne, elmesélne mindent. Kiadná magából az összes a magány terhe alatt bennragadt szót, de a fiú csak idegesen topog és pár perc után közli, neki mennie kell. Ilyenkor kiáll az ablakba, nézi, ahogy elmegy. Elmorfondírozik, vajon milyen is lehet a fiú élete, aztán eszébe jut a sajátja, és míg el nem kezd alkonyodni, ott is marad, az ablakban, míg a szoba szorongató homálya el nem indítja a villanykapcsoló felé. Így láttam őt én is, de mentem tovább. Újra és újra lecsúszom életem rózsaszín, cukorka csúszdáján, nem gondolva arra, hogy talán egyszer nekem is lesz egy ablakom. Egy ablakom és csak egy ablakom és semmi más.