Bár már 2 és fél éve van jogsim, nagymamám ma délután ült mellettem először. 
Kb. 50 méter után már úgy nevettem, hogy le kellett húzódnom az út szélére, mert nem bírtam vezetni. 
Az első 10 méter után:
Ő: - Te! Hát úgy kanyarodsz ki, hogy szét sem nézel?
Én: - Szétnéztem. De nem jött semmi. 
Ő: - Ott meg kell állni.
Én: - Miért álltam volna meg, ha nem jött semmi? Stopp tábla sincs. Szétnéztem.
Ő: - Dehogy néztél. Csak kivágódtál.
Én: 
Kb. huszonöt méternél: 
Ő : - Jajjj, jajjj rángat a kocsi, mit csinálsz?
Én: - Ne parázz már csak vizes a cipőm talpa és lecsúszott a pedálról. 
Ő: - Kezd halálfélelmem lenni.
Én: - Mama, így hosszú lesz az út (3km). Lazíts, lélegezz mélyeket. És biztos ami biztos, kapaszkodj. 
Kb. 45 méternél: 
Ő : - Héjjjj, mit csinálsz? Egyenesen megyünk neki a villanyoszlopnak!
Én: - Dehogy megyünk! (Épp megyünk amúgy) Csak kerülünk egy aknát.
Ő: - Mindjárt nekimész!!! És fél kézzel fogod a kormányt. (1 másodpercig fogtam egy kézzel!) Tessék két kézzel fogni!!! 
Én: - Ez hihetetlen. Nagggyon kész vagy!   (Leállok, röhögök, folyik a könnyem)

Valami azt súgja, hogy a „The Mother Road”-on ( 66-os út) nem együtt fogunk végigautózni. Nem vállalnám, hogy valamelyikünk inkább kiszálljon a sivatag kellős közepén