Nem unja meg ez a szél a tombolást és az eső a szakadást. Kibámulok a kertbe. Fekszenek a pünkösdi rózsák szanaszét a földön, szétrázott szirmokkal, mint öntudatlanságba ájult, bedrogozott, kócos-vörös éjjeli pillangók egy átmulatott éjszaka után.

Unottan ellépek az ablaktól. Ahogy fordulok, hirtelen felharsan egy kismadár hangja. Megtorpanok. Napok óta csak a süvítés a résekben, a kopogás a bádogon. Most esik le, milyen monoton és élettelen volt eddig minden.

Visszalépek az ablakhoz.

Egy kis rigó ül a fenyő ágán. Mintha hullámvasúton ülne, úgy rángatja a faágat alatta a szél. Felszegi a kis fejét, és hiába veri az eső, ő csak énekel, ahogy a torkán kifér. Hangosan és tisztán, bele a viharba, konokul. Aztán elrugaszkodik, látom, hogy becélozza az út túloldalát és csak repül és repül.

Néha kicsit egy helyben, néha kicsit oldalra, de hiába lökdösi a szél, nem téríti le az útjáról.

Aggódva követem a szememmel, míg átér a szemben lévő kert gyümölcsfájára. A szél elnyom minden hangot, de tudom, hogy ott is énekel. Oda is visz egy kis vidámságot, egy kis igazi tavaszt, egy kis napmelegét. És én elhiszem, hogy ha valaki, ő képes kiénekelni a napot a felhők közül.

Elengedem a függöny szélét. És jééé...dúdolok.