Kismadár |
Írta: Bodnár Zsuzsi | |||
2014. május 16. péntek, 07:50 | |||
Nem unja meg ez a szél a tombolást és az eső a szakadást. Kibámulok a kertbe. Fekszenek a pünkösdi rózsák szanaszét a földön, szétrázott szirmokkal, mint öntudatlanságba ájult, bedrogozott, kócos-vörös éjjeli pillangók egy átmulatott éjszaka után. Unottan ellépek az ablaktól. Ahogy fordulok, hirtelen felharsan egy kismadár hangja. Megtorpanok. Napok óta csak a süvítés a résekben, a kopogás a bádogon. Most esik le, milyen monoton és élettelen volt eddig minden. Visszalépek az ablakhoz. Egy kis rigó ül a fenyő ágán. Mintha hullámvasúton ülne, úgy rángatja a faágat alatta a szél. Felszegi a kis fejét, és hiába veri az eső, ő csak énekel, ahogy a torkán kifér. Hangosan és tisztán, bele a viharba, konokul. Aztán elrugaszkodik, látom, hogy becélozza az út túloldalát és csak repül és repül. Néha kicsit egy helyben, néha kicsit oldalra, de hiába lökdösi a szél, nem téríti le az útjáról. Aggódva követem a szememmel, míg átér a szemben lévő kert gyümölcsfájára. A szél elnyom minden hangot, de tudom, hogy ott is énekel. Oda is visz egy kis vidámságot, egy kis igazi tavaszt, egy kis napmelegét. És én elhiszem, hogy ha valaki, ő képes kiénekelni a napot a felhők közül. Elengedem a függöny szélét. És jééé...dúdolok.
|