Szofi a legtermészetesebb kényelmével nyúlt el a földön, szeme a kutyasors elégedett békéjével tekintett befelé. Voltaképpen merengett, a nélkül a teher nélkül, hogy valamire gondolnia kellene. A puszta jólét terült el benne. Elmesélem nektek, egyszer ugyanígy pihent nyolc hónapos korában, de nehéz napok értek véget ebben a pihenésben akkor, amikor térdemre fektette fejét és elaludt.
Történt egy nap, hogy kiugrott a kerítésen és belement a vakvilágba. Apja egy utcahős, hasky-szemű, roppant értelmes fickó. Ezért a neve is Fickó. Az ő vére vitte ki ezt a kiskutyát az utcára, a szagok közé, a hangok közé, amik azt ígérték, hogy több lesz, majd mindent meglát.
Valami olyat látott a világból, talán a felé rúgó idegenektől, esetleg más valakitől, aki aranyossága miatt becsalogatta, majd fogva tartotta, ami miatt, ma már, egy nagyon komoly dolgot tud, amit nagy filozófusok is parlagon hagynak: Rájött, hogy a világ nem kint, hanem bent van, ma már nem gondolkodik azon, hogy elmenjen-e. Azt hinnénk, a gondolkodás az ember privilégiuma, de ennél nagyobb tévedést talán elsütni se lehet.
|
Hozzászólások
Természetesen a kutyát, eszközként használom a szeretet leírására, megformálására, egyébként nem direkt, hanem mivelhogy mellettem ül. nem másról van szó, mint az ember léte feletti ünnepről.
azonban az erősebb kutya és a penészes kenyér közé egy picit egyenlőség jelet tennék. Talán valamiért nem szívesen írjuk le milyen elfogyasztani egy penészes kenyeret, bár megtörténhet. De mégis jobban szeretünk a valóság ízesebb formáiról nevet adni a gyermeknek. Noha egyébként jogos kérdés, hogy az oroszlánnak miért van foga.
Meg aztán, vannak dolgok, amiket az Ember már ugyanvalóst eltanult a kutyától. Mégpedig az erősebb kutya törvényét. Hogy mindig az erősebb izél... Na, hát ezt például nagyon!