Ember az Isten tükrében - Teremtés |
![]() |
Írta: Pamparam | |||
2010. november 28. vasárnap, 00:00 | |||
Teremtés
Először volt az egy. Az egy magára talált, mint egy. Ekkor kimondta: vagyok. ·Az egy kimondta a mindenséget önmagában, de az egy több maradt. (az egy maga nem csak a kimondás volt, hanem a kimondatlan is.) A kimondatlan szerette a kimondottat. A kimondatlan Szeretete vonzás volt. De ugyanígy éhezte a kimondott a kimondatlant. Egyik a másiknak szerelem, az egy szerelme önmaga másika iránt. (Csak teremtő létezett, így amit ismert, abba rögtön szerelmes is lett) ·Majd ezt mondta az Első: Kimondottként egy vagyok, de őbenne mégis magamat szeretem, Magamban is egy vagyok, de így meg őt szeretem · Evvel nyilvánvalóvá lett: egymásban látjuk egymást, mint kimondva kimondatlan, és kimondatlanul kimondott. Kettejük szerelméből született a lét. · A lét valóság, a valóság gyermek. Minden, ami lett, ki lett mondva, és kimondásába beleszületett a kimondatlan. A kimondatlan így adta önmagát a kimondottnak, hogy az örök szerelmét éljék: Rajtuk kívül nem volt semmi, ami nem ők voltak, kettejük az egy, ami van. · A lét az örökkévalóságé, az örökkévalóság a kimondva kimondatlan egyé. Magyarázat: · Szerelmük a lét, mert azonos mindegyikkel, de sem egyik egymagában, sem másik, ezért gyermek mert ugyanaz de mégis különálló. · Minden ami van, a gyermek. A gyermek lét alakja az ige. A nap, a fa, a kő, minden, ami van, él. Ami él, a szerelem egymásra találása. Ami szerelemben magában létezik, azaz, ami van: ez a gyermek. · Ige minden, ami van. (az ige a kimondatlan és kimondott egysége a lét alakjában) Az ige a szerelem, a szerelem a valóság, a valóság lét, ez a gyermek.
|