Tizen éves koromban megpróbáltam elképzelni, mi az-az én, de sohasem sikerült, mindig cserbenhagyódtam, és mint „fogalmam sincs mi-ez”-t félre kellett dobnom. Tehát szemléletem nem rendelkezett az önreflexióval. Tiszta volt elmém a kijelentésről, hogy ez, itt.

 Ehelyett magam voltam a lét, és mint ilyen, fogalmam sem volt arról, hogy is lehetne magamat szemlélni, mikor az van de én vagyok az ami néz, és nem ami mondja hogy én.  Valójában a nézés- és nem valamiféle belső szemlélet- az (az önreflexióra tett mozdulat), ami egyáltalán hasonlatos ahhoz, amiről az én eltévedt, eközben  önmagára mint tettre talált, mivel amit keresett, a belső tekintet, azt nem találta, viszont arra emlékezik, hogy az előbb milyen tette volt. Az én az emlékezet a tettünkre.

Áthajlik rajtunk Isten (a számunkra teljes egész), ebből mi azt szűrjük le, hogy mi vagyunk, és nem azt, hogy a mindenség van. A szenvedés a tettből, a valóságot nélkülöző tettből születik, ám maga az én nem a tett, hanem a tettet követő szenvedésben lesz nyilvánvalóvá. Mivel kapásból, a nem léte miatt hiányként éljük meg, ehhez később aztán az emberben található rosszakat vagyunk kénytelenek kötni, mivel nem pozitív eredménnyel zárult a reflexió.

A szemlélet tisztasága révén lehetne a szellemet megóvni a tekintés ilyetén használatától, ám pont azért van elsilányulva, így nem adódik más lehetőség, mint a létérzésén keresztül meg tapasztalni az általa vélt valóság harmóniáját, és a lét viszonyának  ehhez diszharmóniáját.{jcomments on}