Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Kocsmai miniatűrök


Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 108. (Még mielőtt megismertem)

Beszélek, írok itt hülyeségeket, hisz tudjuk jól, soha senkit nem ismerünk meg, hát még ki teljesen. Erről is beszélgettünk testvérével, amikor szóba került a gnóthi szeauton (ismerd meg önmagad), problémája. „Ez teljesíthetetlen” – mondta Marika s én teljesen egyetértettem vele. Ennyi, azt hiszem, elég fel- vagy bevezetésnek.

 

Mielőtt személyesen is találkoztam Sztaskó Ferenccel, nem tudtam, hogy ő a Lugas tulajdonosa, vezetője. Ilyen tudatlansággal vacsoráztunk (s persze fröccsözgettünk) Halmai Pistával a fent említett „objektumban”. Én brassói aprópecsenyét ettem. Ő mást. Mit tehet egy entellektüel (Ő) és egy félművelt balfék (én)? Beszélget, beszélget, beszélget, mígnem hívatlanul megjelenik egy ismeretlen férfi, s leül mellénk (a pontosság kedvéért: mellém). Be sem mutatkozott, csak elkezdett szövegelni. Egy darabig bírtuk, aztán – valószínűleg az italok hatására, mert nem ilyen a természetem – megkérdeztem: „Mondja, maga buzi?” Pisti csodálkozva nézett rám, ám a fickó (hapsi, ürge, pacák, csávó…) mintha mi sem történt volna, folytatta. Többször próbáltuk elküldeni. Maradt. Mi mentünk egy másik asztalhoz. Nem jött utánunk.

 

Mielőtt személyesen is találkoztam Sztaskó Ferenccel, a sok Lugas-emlék közül kiemelkedik egy régmúlt nyáron kint, a lugasban történt. Tizenegy körül járt az idő, a nap sárgára aranyította korsóink sörét és gyorsan melegítette meg. „Igyuk meg, tanár úr, hozom a következőt” – szólt volt tanítványom. „Nem, Péter, én vagyok a soros!” (Hegyi Péternek hívják, grafikus, a google-ön Hegyusz néven is megkereshető.) „Amíg bemegyek a sörért, olvasd el ezt.” Elé tettem az Egy nehéz nap éjszakáját [ivisz, 2010. december 8.]. „Tegnap írtam. Rövid!” Amikor visszajöttem, láttam, tekintete a semmibe réved, aztán rám nézett, s csak sokára szólalt meg. „Még mindig lúdbőrzik a hátam.”

 

Mielőtt személyesen is találkoztam Sztaskó Ferenccel, akkor is volt élet a Lugasban

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 107. (Morzsák… – Ismerősök)

„Ernő megmutatta, amit maga írt róla. Tetszett. Elolvastam a többit is.” Ezt egy cigány fiatalember mondta, aki erősen emlékeztetet (ne vegye sértésnek, gúnynak) Fantomasra. Különösen a szeme. Mondja, hogy valószínűleg nem találkozunk többé, mégis megígérem, hogy elküldöm neki néhány írásomat. Fanyar mosollyal fogadja, és megköszöni. Meghívom, de visszautasítja. „Írt, ha jól emlékszek, a cigányokról is!” „Igen, Cigányok, barátok volt a címe.” Megszorítja a kezemet. „Jó ember maga.” „Miből gondolod?” „A mai világban ilyet leírni nagy bátorság!” Bejön Bóta Bandi. Kezelünk, kezelnek, bemutatkoznak. „Dorisz hol van?” – nézek lefelé. 

Míg én a kutyával szórakozok, ők ismerkednek. Kiderül, hogy egy időben majdnem szomszédok voltak, sok közös ismerősük van. Beszélgetnének tovább is, de Dorisz „közbeszól”. Bandi megissza italát s távoznak.

Puporka Kálmán nem akárki, nem „egy ingyenélő kokeró, more”! „Tudja…” Megszakítom: „Tudod! Nem emlékszel, hogy tegeződünk?” „A cigányt mindenki tegezi! Te más vagy… Szóval, tudod, hogy egész héten dolgozok, de máma a főnöknek el kellett menni valahova, ezért vagyok itt.” Rám néz: „Örülök, hogy magát… hogy megismerhettelek!” Kitárulkozik. „Hét közben dolgozok, a hét végén meg iszok. Rengeteget! Csodálom, hogy Nagy Ernő megtűr!” A folytatás a cigány sorsról – nem szépítgette fajtáját, de hivatkozott „magyar” bűnökre is – és az irodalomról zajlott. Meglepett tájékozottsága. „Nem akarsz tovább…” „Tanulni? – nevette el magát –. Minek?” Nevetése inkább hasonlít sírásra. „Minek?” (Eszembe jutott egy tehetséges cigány tanítványom, akit felvettek egy Egertől távoli egyetemre, de kollégiumot nem biztosítottak neki. Hazajött. Elzüllött. Eszembe jutott, de nem mondtam el Puporka Kálmánnak.)

Azóta egyszer futottunk össze. Részegen is megismert és szememre vetette, hogy nem küldtem az írásokat. Elröstelltem magam s megfogadtam, róla is írok. Elkészült. Már csak az a kérdés, hogyan küldjem el, mert lakcímüket nem ismerem, és sem vele, sem Ernővel nem találkoztam az utóbbi időben. Más kocsmába járunk. Már nem a Vallonba.

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 106. (Bús magyar sors)

Nem vagyok babonás, de anyai vérem elővigyázatosságra int, ezért nem teszem közhírré boldogságom okát. Elég az hozzá, hogy ebben az euforikus állapotomban tegnap egy közeli kisboltban vettem egy üveg olcsó vörösbort. Örökölt vagy megtapasztalt pesszimizmusom ide, az eddig leírtak oda, nem tudtam megállni, hogy az alacsony, szemüveges, víg kedélyű kiszolgáló hölgynek ne beszéljek. Szemembe nézett, s ezt mondta:

 – Ritka kivétel maga! Ma a magyar emberek, akár férfiak, akár nők, szomorúságukban isznak, felejteni akarják nyomorúságukat! Elhiheti nekem!

 

Elhittem. 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 105. (Morzsák… – Akik már túl vannak a dolgon 7. – Bundás)

Nem mentem el a temetésére, nem mintha rossz viszonyban lettünk volna, hanem mert Soós Károly – a Vizeim Karcsija – temetésén megfogadtam, hogy csak olyannak a gyászszertartásán veszek részt, aki Nagy Lajosnál is közelebb állt a szívemhez. Két miniatűrömben szerepel (16. Hej, horgászok, horgászok, 42. Nevek 2.) Íme, a harmadik, talán az utolsó.

 

Ha – és ez egy időben gyakran megesett – új pultos érkezett, Bundásként vagy Bundiként mutatkozott be. (Én magamban csak Mr. Bursnek neveztem sovány testalkata és fizimiskája alapján a Simpson család egyik figurája után.) Ennyit és csak ennyit a becenevéről.

 

67 éves volt, amikor meghalt. A múlt hét csütörtökén temették. Bádogos volt a szakmája, gyakran mesélt élményeiről. Nem ő az oka, hogy egyre sem emlékszem. Miként – pedig biztosan beszélt róluk – családjára sem, csupán egy unokájára, akinek újszülött kori fényképét büszkén mutogatta. (Meg is hívott egy italra néhányunkat.)

 

Két szenvedélyéről tudok. Az egyik – amíg engedélyezték – a nyerőautomata volt. Szecskó Janival együtt is játszottak. (Bán Mihály Jani epés megjegyzése: „Ha félóráig nem mehetnének a géphez, megbolondulnának!”) Nem nagy összegben játszott, de ha viszonylag sokat nyert, akkor is meghívott minket. Másik rendíthetetlen kedvtelésérő, a horgászatról már írtam.

 

Nem szoktunk elvontabb témákról beszélgetni, nem tudom, volt-e hite. Ha igen, hittelenül (Lásd Adyt vagy József Attilát) is kívánom neki, lelje meg a nagy halat ott, a túloldalon is!

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 57.

 

Tavasz és nyár között

A madár rekedten rikongott, noha a madarak nemigen rekednek be. Szipoghat szél, zokoghat eső, ordíthat orkán, a hőmérséklet lesüllyedhet akár –13˚ C alá, ők eltökélt ösztönnel fújják a magukét, trrrilláznak, harrrsognak, ritkán rrikkantanak is.

    Ennek a madárnak azonban oka volt a rekedt dalolásra, mert olyat látott, amit még a Zeppelinen edződött szemének sem hitt el, s olyat hallott (zakatolt, fújtatott, zörgött, berregett a repülőgép), amit nem hitt el a füleknek sem. A hangot hamisnak, idegennek érezte, és csőrét oly erővel nyitotta szóra – „Ilyen nincs! Ilyen nincs!” –, hogy belerekedt az ártatlan, tudatlanságból fakadó hazugságba.

Mivel a madarak szeme olyan, mint a sasé, nemcsak a repülőgépet látta, hanem a benne ülők arcát is.

Gizikéét,

Béláét,

Gebéét,

Hetedikét,

Sanyiét,

a Főnökét,

Karinthyét

és Kosztolányi Dezsőét,

amint mosolyogva, falfehéren, egykedvűen, fütyörészve, sűrűn pislogva, megilletődötten, nevetve és evoézva figyelnek egy madarat.

 

Az ég egyébként tiszta volt.

Kék. 

 

Véget ért a Tavasz…, és – remélem, ideiglenesen – ez a szöveg is. Történt ugyanis, hogy jócskán benne jártam a nyárban, és most nem találom,talán elfelejtettem lementeni a  művet, ráadásul többször gépcsere történt, így fogalmam sincs, melyik vincseszteren lehet kutogatni. (Természetesen nem nekem, mert én tök hülye vagyok ahhoz, amit csinálok.) Megpróbálkozhatnék reprodukálni a szöveget, de szellemi kapacitásom, lelkiállapotom, hangulatom és egyéb tényezők szinte lehetetlenné teszik a vállalkozást. Szomorú zárásul és egy csepp vigasztalásul fogadjanak el egy elcsépelt közhelyet: „Még úgy sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.”

 

 

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

10. oldal / 31

Chanson d'automne

Ki van itt?

Oldalainkat 1755 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs