Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Kocsmai miniatűrök


Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 113.(Élők, holtak, félholtak… 11. – Holtak 3.)

       Vagy másfél évvel utána ment el a nagybányai hagyományokat folytató, áttelepült festőművész Merza Pista, aki egyszer-kétszer bevitte képeit a Malomárokba, és annyira az ital vonzásában élt, hogy néhányat potom áron, általában két-három nagyfröccsért eladott. Másnap nem győzte visszakunyerálni őket. A becsületesebb vendégek vissza is adták neki, de akadtak, akik a szemébe nevettek és tagadták, ami embertelenül aljas dolog volt. Vagy emberien? Egy éjszaka a Malomároktól mintegy ötven méterre levő padon leütötték és kirabolták. Halála előtt sokáig feküdt a kórházban.

Egyszer Carlofranco Istvánnal és néhány törzsvendéggel elment egy kiállítására. Ezt írta a vendégkönyvbe: „Innen, a kocsmából nem is látszott, hogy ilyen kurva nagy festő vagy!” Pista nem tudta meg, hogy ki írta, de már másnap nagyon boldogan és büszkén újságolta el a beírást. Olyan volt a hosszú hajával, hegyes orrával, búzakék szemével, vékony hangjával, mint egy nagy gyerek. Most már olyan is marad az emlékezetekben.

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 112. (Élők, holtak, félholtak… 10. – Holtak 2.)

  A kocsma halottja a cigány Váradi Jani bácsi is. Alacsony, okos, ravasz ember volt, és Carlofranco ismerősei közül egyedül ő viselt rendszeresen mellényt és kalapot. (Az is ő volt, aki le akarta beszélni a „Cigányok, barátok…” megírásáról; Kocsmai miniatűrök 6.) Hősünk még nem ismerte Istvánt (pedig ma úgy tűnik, mintha örökké ismerte volna!), amikor az öreggel beszélgetett, iszogatott. Egyszer csak Jani bácsi az arcába nézett, és jellegzetes vékony, rekedtes hangján megkérdezte, olyan hangsúllyal, amiből hallatszott, hogy ő adja majd meg a választ: „Tudod, mi a különbség a magyar és a cigány közt, Karcsikám? Az, hogy a magyar dolgozni tud, a cigány meg élni! Az ám!” És kuncogott.

 Évtizedekig dolgozott egy vállalatnál marósként, és nem tudott hegedülni! Szeretett volna, sőt volt is neki hegedűje. Egyszer – de csak egyszer – elhozta a Király Sanyi pincéjében tartott mulatságra, ahol István főzte a remek babgulyást háromféle húsból, nagy szemű tarkababból, meg ami kell bele. Maga mellé állított egy két decis konyakos üveget és négy söröset, iddogált főzés közben, és senkit nem engedett a közelébe. A lakoma után félrészegen nótázásba kezdtek. Jani bácsit többször leállították, mert hamisan húzta. A dalárda tagjai énekelgettek egy darabig, aztán rájöttek, hogy mégiscsak másabb az, ha van hozzá hangszer, kérlelték az Öreget, de késő volt: Jani bácsi úgy védte ki a szégyent, hogy titokban elszaggatta a húrokat, és sopánkodott, hogy nem folytathatja tovább.

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 111. (Élők, holtak, félholtak… 9. – Holtak)

A Malomárokról azt mondta valaki régen, hogy az értelmiség és a halál kocsmája. Volt itt: orvos, két jogász, három közgazdász, voltak tanárok, több mérnök, aztán itt volt a Mester, két festőművész, zenetanár, aki zongorista is volt, operatőr-filmrendező, újságíró. Jártak ide A Malomárokról azt mondta valaki régen, hogy az értelmiség és a halál kocsmája. Volt itt: orvos, két jogász, három közgazdász, voltak tanárok, több mérnök, aztán itt volt a Mester, két festőművész, zenetanár, aki zongorista is volt, operatőr-filmrendező, újságíró. Jártak ide persze más szakmájúak is. Kőműves, ács, sofőr (személygépkocsi, furgon, kamion), esztergályos, géplakatos, postás, aki azelőtt ápoló volt a Baktai úton, villanyszerelő, műtőssegéd, asztalos, kórházi beteghordó, bolti eladó, víz- és gázszerelő, rendőr alezredes és őrmester, biztonsági őr, szobafestő, vásározó, pék, cukrász, burkoló, és így tovább. A gyűlöletes vadkapitalizmusra való áttérés után sokuk munka nélkül maradt. A halálnak persze mindegy, honnan viszi el az embert: bársonyszék felől, munkapad mellől, vagy az otthoni ágyból!

Hősünk nem tudta meg Pap Miklósról, hogy mi okozta a halálát. Sok minden lehetett az ok: a koponyaműtétek, az ital, a hiányos és rendszertelen táplálkozás. A nyugdíjazása előtt a dohánygyárban dolgozott. Csak Gyagyának hívta szinte mindenki. Áldott jó szíve volt: amikor Carlofranco cigarettát kért tőle, minden alkalommal így beszélt: „Szó se lehet róla – itt tartott egy rövid hatásszünetet, majd befejezte –, hogy ne adjak, barátocskám!” És nevetett, kilátszott a műfogsora. Ő is Symphoniát szívott. Miklós műfogai akkor is kilátszottak, amikor (elég gyakran) elkezdte énekelni a szerintem egyetlen általa ismert operaáriának egyetlen általa ismert sorát: „Fel torreádor, öld meg a bikát!” Nem tudom, mennyit hallott belőle, mert az egyik fülére süket volt, de a közönség még ezt az egyetlen dalfoszlányt sem méltányolta eléggé, beléfojtották Bizet-t.

 

 

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 110. (Ünnepi áhítat)

Egy, magát (kacsintva, s a feleségére hivatkozva) megnevezni nem kívánó igen jó ismerősöm, egy művész mondta el a Lugasban ezt az egy másik kocsmában hallott, mindkettőnk számára zseniálisnak érzett mondatot, egy vendégnek a pincér lányhoz intézett mondatát: „Olyan szépen mosolyogsz, hazaviszem a karácsonyfámra, hogy beragyogja a szobámat!” 

Hogy lett-e belőle dialógus (vagy bármi), nem mondta el, de ez nem is fontos.

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 109. (Pneumatikus télapó)

A csempekályha és a fatároló fémkalitka mellé egy talapzatra Feri (Feri bácsi, Sztaskó F.) egy hetven centi körüli műmikulást helyezett, amely fokozatosan egyenesedett fel, ahogy több lett benne a levegő. Már-már tele volt, amikor félrebillent. Pereszlei Laci (akit a Malomárokból is, a Vallonból is) ismertem, felrikkantott: „Mi a francnak iszik ez is annyit?” A nevetés után Öcsi summázta: „Alkoholista Mikulás!”

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

9. oldal / 31

Chanson d'automne

Ki van itt?

Oldalainkat 105 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs