Vészjelzés?

 

Arra ébredtem, hogy hajnalban hirtelen eszembe jutott: ma „könyvtár-napom” van. Lejár annak a néhány, hetekkel ezelőtt hazahozott könyvtári kötetnek a kölcsönzési határideje. Aminek a betartására mindig nagyon kényes vagyok. Még akkor is, ha nem sikerül betartanom. Sőt, akkor még inkább!

 

Összeszedtem hát valamennyi tartozásom (4 kötetről van szó, az egyik Jorge Semprun: A nagy utazás...) s irány a könyvtár. Ha pedig már úgy is ott vagyok, bekérezkedtem a folyóirat-lerakatba, ahol a régi időszaki kiadványokat őrzik... Bakternek említést tettem egy esszéről, amit úgy tudom, 1967-ben követtem el és amiben az akkor éppen időszerű, kolozsvári és bálványosváraljai kétlakiságom élményeinek adtam hangot. Csakhogy én azt az írást azóta egyáltalán nem láttam, abban is kételkedhettem volna, hogy egyáltalán létezett-e, vagy csak az én szándékaimban öltött testet...

 

A lerakatban, a polcokon elhelyezett régi, poros lapok között forgolódva lassanként eszembe jutott, hogy az egykori Utunknak szántam az írást, amikor éppen pályázatot indítottak a szülőföldről. Fel is fedezem egy fél óra leteltével a lap első, 1968-as évkönyvében, s azon melegében ki is másolom. Tessék, itt van:

 

Keserű szerelem

 

Nem volt bölcsőm és nem lesz — majd szépen kiégő — testem őrzője. Bálványosváralja számomra: izgató, keserű szerelem. Szemem lehunyom, s már látom is; most éppen ringó dombú, szelíd panoráma a szélvédő üvegén át. Kocsik hordoztak legtöbbször odáig: porosak, ócskák, rozogák, néha egy-egy fényes (ugyanakkor pénzes), s végül a szerkesztőségi autó, melynek Miklós bácsiját örökre magamba zártam.

 

Első kapcsolatunkat két újságírói élmény jelentette, csöppet sem felületes, ám mégis egészen más jellegű ismeretség. Aztán évek múltán, hogy feleségem állás-ügye sehogy sem tudott úgy rendeződni, ahogy azt hajdani tervezgetéseink naivul lefestették, belénk vetítették, egy esztendőre tanárnak szegődött, vidékre. S éppen ide, Váraljára. Mert közelebb nem akadt hely. Magával vitte az akkor kétéves gyereket is.

 

Nehezen jutunk lakáshoz. Az igazgató (munkájába, sorsába belefáradt, jóravaló ember) gyanakodva fogad - ő maga több mint tíz éven át dolgozik, él egyhuzamban ebben a világtól elzárt, idegnyugtató és idegőrlő veremben, tudja, hogy vállalkozásunk nem lesz hosszú életű, de kedves.

 

- Jani bácsi — hívja a néptanácsi mindenest, kinek csuli-kalapja van, megtört arca, és szívéből egy regiment naplopó vígan elélhet.

 

— Hogyne, meglátjuk. A tanár urat már ismerem, alutt egyszer nálunk... 

Felkínált szobája földes, kátránypapírral beborítva. Künn szél süvít, eső csapong, fakádból  cseresznyét szemelgetünk.  Itt már  mindenki  unja.  Nedves, pállott a levegő, a kemény ágyon összebújunk.

 

Cseresznye, meggy, barack, körte, alma, szőlő — Décse mellett is híres gyümölcstermő vidék ez. Zöldség csak a háztájiakban terem, családi használatra. Kenyeret nem kapni, csak ha süttet az ember, ahhoz meg liszt kell... Mindegy, mit viszek majd a városból. Akkor már jobb a kész. Autóbuszjárat nincs, a határban egy fahidat tavasszal elvitt a nagyvíz, most majd megépítik — betonból, őszire kész lesz. Addig a rögtönzött úton kóberes teherautó szállítja az embereket.

 

A költözés: mindent kell vinni, edényt, ruhát, élelmet, ágyneműt.

 

Megszusszanunk a szobában: feleségem sír, a gyermek birtokba veszi a kanapét — ezután állandó játszóhelye lesz. Fát vágunk, apró ablakokból nézzük a párálló, erdőhátú dombokat, idáig úszik a malom keszeg dörömbölése, a kavargó por fölött két méter magasban repülni próbálnak a szép tollú libák; salétromos, kotlós ízű vizet hozunk a szomszédból (más víz nincs is a faluban), késő éjszakáig dolgozik alattunk a község cipésze. Hajnalban: „Jó reggelt, tanító bácsi! Kolozsvárra?" Jól összeráz az autó, már majdnem Désre érünk, mikor a kocsi faránál beözönlik, fölkel a nap.

 

Egy hétig rovom a város kövét, majd ahogy tudok, utazom: éhgyomorral vagy néhány sietős falattal. Désen órákat várakozom, néha egy filmet is megnézek, mindegy, mit. Élelmet veszek, lehúzza a kezem ... Sokszor már azt sem tudom, hol vagyok: Váralján élek vagy Kolozsváron? Oly hirtelen az átváltás egyikről a másikra, mindkettő vonz és taszít — nyugtat a hétvégi kikapcsolódás, a katlan lomha csendje, az új barátok, ismerősök népesedő serege: a doki, a tanácstitkár, a jólelkű szomszédok, az igazgató, tanárok, néhány gyermek, a csapos, a pap, aztán — fiam és feleségem. De aggaszt a gond, az ő gondjuk, a mindennapok őrlő nyugtalansága, hogy itt ez a gazdag, lenyűgöző szépségű község, és a kívülről jött idegennek nem lehet megélni benne... Nehezen tudunk zöldséget szerezni. Vagy almát, mely különben a fán rothad (annyi terem, sosem tudják leszedni), s jó párszor körbeudvaroljuk az átvevő-központot, míg ötven kilónyi nekünk is jut,

 

Mikor ott vagyok, rám marad: sokat kószálunk a fiammal. Ketten fölfedezzük magunknak a falut. Első számú látványosság: a malom. Órákat ülünk a lisztporos, homályos gépteremben, csattogó szíjakat bámulunk, fényesre kopott géprészeket, a molnár mosolyog rajtunk... Majd a ház melletti dombocska: gerincén temető nyugszik, innen dobolják ki a híreket, mind a négy égtáj felé. „Figyelem! Mindenkinek..." Csenevész akácok, bodzák, mezei növények, térdig érő fű. Az úton eltörpülnek a játszadozó gyerekek. A kolduló, öreg-öreg cigányasszony lassan vánszorgó, fekete bogár. Az új házak, vaskerítések színes, hivalkodó babajátékok. S a távolban, magasan fölöttünk trónol a Vártető, szanaszét heverő szikladarabjaival, csupasz csigákkal. Túloldalon a Felszeg hosszú kígyója távoli tanyákig emelkedik: az egyik tanár onnan gyalogol be naponta, felesége a tanyán tanít.

 

A Kertmegben van az iskola: a falu legsárosabb fertálya. Az út sarát nehezen szárítja föl a nap, legtöbbször ölben viszem a fiút az iskolakertig — ott szuszogva kapaszkodunk föl a füves oldalon, gyümölcsfák között, szünetekben idáig harsog a gyerekek zsibvásári lármája.

 

Iskolai kirándulás: hátvédként botorkálunk a véget nem érő Bátoni utcán. Aki ezután építkezik, itt kap magának házhelyet. Már terjeszkedik az új telep, de a falu-táblát még nem haladta túl. Jobbra térünk, füves ösvényre, aztán meredek a kaptató, lengedező rozstábla — kénytelenek vagyunk átgázolni rajta. Kökénybokrok, sehol egy forrás, helyenként kiégő, szikes talaj...

 

Jó talaj ez a föld, sok versem itt fogant. De nem lelkendező sorok: vívódás, kétség, lemondás, magyarázat feszül bennük, vágy innen kiszakadni, és visszajutni ebbe a környezetbe... Azt hiszem, ez hiányzik a falunak is: a váraljai gyerekek számára még ez a világ. S alig egy-kettő próbálja évenként tágítani a kört, hogy kedvére szétnézhessen. Fű, fa, állatok, termés — kötik az embereket. Mert rengeteget dolgoznak. Itt van a rajon egyik legerősebb MTSZ-e. S ha szétpattanna valamiképpen a közöny szorító abroncsa, új és új emberi erők, energiák sugároznák be a katlan festői környezetét, értelmet nyerne szépség, szorgalom.

 

A körülmények egyelőre még burkolatlan hagyták Váralja útjait. A hidak jó részében ócska, gircses-görcsös gerendák roskadoznak; patak-nyalta lábaik nagyvizek idején hangosan riadoznak. Vadászterülete gazdag: vadkan, őz, nyúl, róka, fácán, farkas... Egész kis lövészkompánia szokott össze az évek során a billegő-székű cukrászdában. Konyakot isznak indulás előtt, egymás fegyverét ócsárolják, s csúfságot űznek közös kalandjaikból.

 

Jó és sok bora van a községnek, meg pálinkája. S akik elszármaztak e roppant szülőföldről, őszönként megérzik a hívó szót — jönnek seregestül, személygépkocsin és gyomorrázó teherautón, szombaton-vasárnap, rövidre fogott városi gyerekek csiripolnak, a szülők lába mellett demizson, fonott kosár, ilyenkor mindenkinek eszébe jut öreg anyja, apja, testvérei, rokona, viszik a föld mosolygó, verejtékkel fizetett kincseit, hull az ártatlan jércék s tyúkok ízes serege...

 

Házigazdánk igazi szerencsétlen ember: özvegy, sokgyerekű, gazdasága, háztája folyik el az itthon maradottak kezei alatt. De a városon élő gyerekek jönnek, ha levágódik a sovány malacka, viszik a részük kevéske szőlőből, borból; jobban élnek, mint az öreg s a maradék három apróság, de ami kijár nekik, nem hagyják.

 

A munka mindennapjaira egyedül marad a község. Épít, remél, szüntelen túrja a földet, s örül rangos háznak, szép kerítésnek, harsogó rádiónak.

 

A jelenkori általános gondviselésből ide is cseppent, s még felnő ez a része a földnek: villany, új üzletház, készülő orvosi rendelő; rebesgetik az utat is...

 

Párálló, szeles, mezőségi hegyek-völgyek: fogadjátok be az itt megtelepedni vágyó, segítséget hozó embereket! Napotok ne csak kifelé ragyogjon!

 

Megosztott életünk évének vége lett. De nem tudok lemondani a belém plántált gondról: ha eszembe jut a, község — csikorgó télen is! — elfog a vágy. Keserű szerelem mocorog, munkál bennem: megszabadultam valamitől, elvesztettem valamit. Marad a titokzatos, legendás Feneketlen tó, utánunk hajlanak az útszéli almafák — szállongó por szitálja be a képet. Homályos, békés, alkonyi, múló ...

 

(Forrás: Utunk Évkönyv, 1968 / 115-118. oldalak)

 

Ha már a könyvtárban vagyunk, beülök az olvasóterembe is, átnézni a friss lapokat is. Kis idő múlva ilyen címbe botlok: Felszedik a sínek egyötödét...

 

Megálljunk csak: hol, kik és miért? Kikerekedő szemmel olvasom az újságírói vészjelzést: hamarosan ötödével megrövidítik a romániai vasúti pályákat, az ésszerűsítés és a gazdasági haszonkulcs jegyében... Egész délelőtt a lapokat bújom...

Ördögök

 

Egy ideje kocsmajáró páriának érzem magam, mint aki a fél életét fehér asztal mellett töltötte volt el, s felállni is csak azért állt fel, hogy utat engedjen egyéb szükségleteinek. De úgy látszik, a hosszúra nyúlt üldögélés és beszélgetés csak nekem okozott feltűnést, a világ úgy ment el mellette, mintha mindennek így és éppen így kellene történnie...

 

Bakter végtelenül türelmes és gyűrődés mentes volt, zokszó nélkül viselte el a másodhegedűs szerepet, amibe minduntalan beletaszítottam azáltal, hogy be nem állt a szám, mert azt hittem, hogy ha á-t mondok, akkor mondani kell a bé-t is, sőt a cé-t meg a dé-t is, ezért aztán mindig toldottam-foldottam a mondanivalómat és azon kaptam magam, hogy nem látom a végét...

 

Odakint ezalatt pedig a maga szokott rendjében minden azon volt, hogy érvényt szerezzen az éppen esedékes menetrendnek. Az Ufó világa egyszerre volt menedék és gócpont, amely – úgy véltem -, megóv a síneken száguldozó, hihetetlenül felturbózott, kalandor energiáktól, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy akár az idők végezetéig is megülhessünk karnyújtásnyira a vágányoktól, a vasúti jövés-menés sajátos huzatában.

 

Mert a sínek mentén – figyelték-e valaha? - más a levegő sodrása, talán az idő is másképpen telik és az élet is az örök mozgás, a sebesség, az utazás, a lihegő erőfeszítés, a tovagördülés jegyében zajlik. Erről csak úgy lehet igazából meggyőződni, ha az ember megőrzi nyitottságát, érdeklődését a vasút iránt, ha megélhetési módon talán nem is, de lelkileg mindenképpen elkötelezi magát a bonyolult kor lüktetését és kérlelhetetlenségét kifejező szervezet, a vasút mellett; ha hisz benne, még akkor is, ha úgy esik meg, hogy hellyel-közzel durván a saját törvényei ellen fordul...

 

Nem tudom, mindebből mi és miként hangzott el az Ufó árnyas asztala mellett ülve, és miként értelmezte szavaimat Bakter Bálint, mert mindaz, ami itt olvasható, utólagos fogalmazvány, egy rögtönzött, dadogós vallomásnak a csinosított formába öntése – azzal a verssel kapcsolatban, amely a Nyolcas vágány árnyékában, pár hónap elteltével született és amely szintén a paksaméta része, itt van:

 

Ördögök

 

vonat kúszik a völgybe fel

sikkant egyre: jövök-jövök

acélkerekek nyűgölődnek

zabolátlan kis ördögök

 

sírnak az élesre fent kanyarban

göcögnek a váltók felett

könnyedén mintegy öntudatlan

vonszolják el a terheket

 

játékos kedvük ronthatatlan

hallgatom forgalmuk dalát

jönnek nappal és éjszakánként

egy egész életen át

 

Ennek a három szakasznak mindenekelőtt a muzsikája és játékos hangulata az, ami keletkezésének alapjául szolgál. Szinaján, a királyi üdülőhelyen történt, 1968 kora tavaszán, amikor már csak pár hónap volt hátra második gyermekünk világra jövetelétől, néhány hétre szakszervezeti üdülőjegyet váltottam ki, hogy amíg a család ott tartózkodik, addig is elérhető távolságba legyenek. A kényszerű üdülés ideje alatt, ha nem is naponta, de jóval sűrűbben és a korábbinál kevésbé megerőltetően ingázhattam a hegyi városka és Bukarest között, átérezhettem a naponta munkába utazók kemény, hányatott körülményeit. A Bukarestig tartó, illetve az onnan megtett két és fél óra utazás eleinte gyerekjátéknak tűnt, amihez hozzájárult az a tavaszváró hangulat is, mely akkoriban – a társadalmi olvadás jegyében - szétömlött az egész országban, s a Prahova völgyében különösen. A fagyos, napfényes reggel felhajtóereje akkorának tűnt, hogy a munkába igyekvők egész seregén meglátszott az az élénk bizakodás, amivel a nap beindult: az ébredező természet, a visszahúzódó, fogyatkozó hófoltok, a madársereg egyre hangosabb zsinatolása és lármázása mindenkit elbódított, az embernek valósággal támadt kedve táncra perdülni. Vagy csak bennem kelt életre a természet, mert jól éreztem magam a családom közelében, a régi nagyúri villa emeleti szobájában, ahonnan remek kilátás nyílt a hegyekre, s ott a mélyben, ahol a Prahova folyócska igyekezett lejutni az alsó régiókba, két pár sín kanyargott, fényesre fenve, s valamennyi szerelvény, mindkét irányban, ott vonult át, a szemünk előtt Erdély és Havasalföld között... A vonatok sípszója már negyed órával hamarabb felvisított a távolban, s felerősödve végigsiklott a völgyön: hol jajkiáltásnak, hol vakkantásnak vagy éppen örömsikkantásnak hallatszott. Testvérkéjét kíváncsian váró első gyermekünk bevett szórakozása lett azokban a napokban, hogy a hegyoldali tisztásra kiülve számolgassuk egyre-másra az elhaladó szerelvények vagonjait, különös tekintettel a tehervonatokra, melyek között olyan kőolajszállító monstrumok is vonszolódnak hol hegyről lefelé, hol hegynek fölfelé, hogy nyolcvannál is több tartálykocsit regisztrálunk. Az érdeklődést nem nehéz átadni egyik nemzedéktől a másiknak: elég csupán felhívni a fegyelmet a vasútra, éppen csak megmutatni egy befogadásra kész gyermeki figyelemnek, s már csapdába is esett a lélek...

 

Gyakori hajnali ingázó útjaimon aztán többször is felfigyeltem egy számomra döbbenetesen furcsa jelenségre, aminek magyarázatát, a vonatablakból könyökölve, spekulatív módon nem igen tudtam megtalálni. Jóval később, hosszú évek múltán sikerült váratlanul választ kapnom akkori meghökkenésemre, amiről aztán írtam is valamit – jó, hogy megtaláltam:

 

Ketrecben a bakter?

 

A bukaresti rendezőpályaudvar egyik bakterháza előtt láttam először, majd Ploieşti, illetve Feteşti felé sorjázó kisállomások tájékán fedeztem föl újra: az apró őrházak mellett dróthálóból készült ketrec s a rácsok mögött, előírásos tartásban, a sárga zászlócskát feszesen a feje fölé emelve, ott állt a bakter. Hirtelen asszociációval a szájkosár villant eszembe, egy-egy sétálók közé kieresztett kutya pofáján, de gyorsan elhessegettem magamtól a bornírt gondolatot. Majd azon morfondíroztam, hogy netán az őrházak mellett elrobogó vonatok fizikai vonzó hatását ellensúlyozandó tessékelték a drótháló mögé a forgalom őrét, nehogy végzetes módon a csattogó kerekek alá szédüljön. Ugye, a fizikában tanultak alapján... nos, minden lehetséges. Pedig sejthettem volna, hogy „tudományos” magyarázatom nagyokat sántikálva, messze kerüli az igazságot; mert hát miért nincsen akkor minden őrházunk mellett drótkalitka?!

A minap aztán egyszerűen odabátorkodtam egy ilyen ketrec mellett ténykedő vasutashoz, mondaná meg, miért bújik zászlójával a háló mögé?

- Az ingázó vonatok – sóhajtotta legyintve -, tudja, egyesek jócskán italoznak még rajtuk, s amúgy kapatosan, újfajta társasjátékot eszeltek ki: eltalálják-e az üres butykossal a baktert? Néhány kollégámat, bizony, eltalálták... Azóta a ketrec...

Döbbenetesen „egyszerű” hát a magyarázat. Egyformán árulkodik egyes ingázóvonatok közvéleményének lanyhaságáról, s az adminisztratív intézkedések erejében vakon megbízók tévedéséről. Mert ha már ketrec, ne azokat állítsuk beléjük, akik ártatlanok. Az újfajta „sportembereknek” jobban illenének mindenfajta rácsok és csíkok... (Előre, 1979. október 18.)

 

(Csak a valósághűség és miheztartás végett írom most ide, hogy az Ördögök c. vers körbejárása után ufóbéli irodalmi kupaktanácsunk közös megegyezésre feloszlott, mivel hogy nagyon eltelt az idő aznap. Abban maradtunk, hogy három napot kihagyunk, aztán vár ránk a lángvörös vadszőlőbe öltözött szeparé...)