|
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (23) |
|
Kazánban a gőz
 Bakterben akkora volt a feladattudat, hogy a történtek dacára se hagyta magát eltéríteni eredeti céljától. Most láthattam igazán rajta, hogy nem szabadulok tőle egykönnyen, amennyiben megpróbálok kibújni a közösen vállalt feladat alól. Minden váratlan közjáték ugyanis azzal a kockázattal járt, hogy beszélgetéseink óhatatlanul mellékvágányokra tévednek, elcsatangolnak, s ember legyen a talpán, aki képes majd visszaterelni őket az eredeti csapásra.
Bakter Bálint viszont igazi pásztortípus volt. Nem kérdeztem tőle, de úgy sejtem, hogy gyermekkorában csöppet sem volt tőle idegen az állatokkal való ősi foglalatosság, s az akkor nyert tapasztalatok hozzásegítették ahhoz, hogy semmi se kerülje el a figyelmét, ami a közvetlen közelébe kerül. Most például azzal kapcsol vissza a versemlékezéshez, hogy minden teketória nélkül rákérdez:
- Történt valami köztetek, mármint családilag, az utazás előtt, amiért ilyen szófukar lett az a vers, az Indulás előtt?
- Ezt honnan veszed? - kérdezek vissza, de ezzel csak az időt húzom. Hiszen én magam voltam az, aki nem is egyszer az értésére adtam, hogy verseim gyökerei szinte minden – ha nem minden! - esetben a valóság talajából nőttek ki, ahogy az szerintem egészen természetes is. Legalábbis esetemben...
- Igen, történt... Az egész élet egy nagy történés... Mondtam volt, hogy életünk megállapodásával együtt kiderült, hogy én magam nem igazán tudok lépést tartani azokkal az elvárásokkal, amiket a családi élet támasztott irányomban. Amikor nagyon kényelmetlenek voltak a számomra, egyszerűen leráztam őket magamról, ahogy mondják, mint kutya a vizet. Igyekeztem volna, de azt hiszem, nem a legjobb apa és élettárs voltam, ezt legalább most bevallhatom... És emiatt életünk továbbra is olyan rögtönzött, kényszermegoldásokkal tűzdelt, ideges és beláthatatlan lett, mint azelőtt...
- Jó, de most már konkréten is rátérhetnénk...
Kérlek, most jön a konkrétum... Nyár volt, rettenetes katlan a város, a gyerekek kicsik, nyűgösek, falun, a Mámiéknál jobban ellennének, s egy-két hétre anyjuk is tehermentesítődne. Elvittük hát őket Erdélybe, azzal, hogy hamarosan feleségem is utánuk utazik... Csakhogy ez a változás nem hozott közelebb bennünket, mert az életünk ugyanúgy folyt tovább – éppen csak gyermekek nélkül -, mint azelőtt. Nem maradt idő és erő a dolgok kibeszélésére, miközben gyűlt bennünk a változásra, a változtatásra vonatkozó igény. Az a pár, magunkban töltött hét ahelyett, hogy gyümölcsözött volna, elúszott, odalett, és erre akkor döbbentem rá, amikor kimentünk az állomásra, hogy feleségem a gyerekekhez utazzon. Ez a sajgó, gyógyíthatatlan veszteségérzet, kudarcélmény sűrítődött az említett versbe, amely objektíven, tárgyszerűen, érzelemmentesen megpróbálja leírni a kommunikáció csődjét két ember között, akik éppen búcsúznak, mert mindjárt indul a vonat, a menetrenddel nem lehet cicázni, azt nem lehet kijátszani, ha valamit tisztázni akarunk egymás között, azt indulás előtt kell elmondani, a még hátralévő időben, de az elodázott dolgokra nincs tekintettel a vasút fegyelme, az öt perc az igenis, öt perc, nem több és nem kevesebb, és ha az életünk tisztázása nem fér bele egy ennyi időbe, akkor nem marad más, mint a hallgatás, a bennünk rekedt, kimondatlan, de annál jobban feszítő fájdalmas, kimondhatatlan ragaszkodással, amit akár taszításként is lehet értelmezni, éppen mert néma, hangtalan és a feszültségnek ugyanannak a palástja mögé rejtőzik...
- Ha neked ez konkrétum volt, akkor azt mondom, maradjunk inkább a vers szövegének kézzelfoghatóságánál. Meggyőztél, elfogadom, hogy egy lecsupaszított, még oly kopár szöveget is be lehet tudni alkotásnak, jóval inkább, mint a köréje szőtt mindenféle magyarázkodást és gondolati hínárt...
Na, ezzel viszont nagyon megsértett ez a Bakter. Kifakadtam:
- Arról volt szó, hogy beszélgetünk, te kérdezel s én válaszolok. De ha nincs ínyedre a válaszom...
- Nem a válaszról van itt szó, hanem a versről. Arról, amit épp úgy könyörtelenül elvitt a vonat, mint bármilyen érzelmi konfliktus feloldásának lehetőségét. A vers meghalt azáltal, mert fennmaradt az elrobogó vonaton, de azt is látnunk kell, hogy ezáltal egyben meg is menekült, mert csak az életben halt meg. Minden, ami azon inneni és túli, ma is ott lüktet, feszül az Indulás előtt-ben...
- Mint mozdonykazánban a gőz? - húztam el a számat.
- Például...
(Pusztai Péter grafikája)
|
|
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (22): |
|
Furmányos ötlet
 Már éppen folytattam volna értekezésemet Bakter számára a szerinte semmitmondó vers ürügyén, amikor a keszekusza vadszőlőindák és levélbozót mögül éles mozdonysóhajtás hatolt be az Ufó zsolozsmás csendjébe – értsd a kocsmai zsivajba. De olyan éles, hogy minden egyéb hangot elnyomott.
Mindjárt utána pedig, a kijárat ellenfényben fürdő ajtónyílásában, amelyben addig az elhagyatott vágányok élettelen látványának kimetszett szeletét láthattuk (a síneken túl, háttérmozgásként időnként elporzott, hol ebbe, hol abba az irányba egy-egy zörgő parasztszekér), most feltűnt, egymást követő szekvenciákban, két jól megtermett, egymáshoz kapcsolt villanymozdony, majd mintha vetített filmet látnánk, elvonulásuk után kezdődött ám a valódi vonulás: elképedve számolgattuk a zakatoló vagonokat, melyeket festői összevisszaságban, csak egy ismeretlen, felsőbb szempont szerint egybekapcsolva állítottak valahol össze s indítottak útnak, de az is lehet, hogy ez a végtelennek tűnő szerelvény, mely nem csak hogy vonult, de anélkül, hogy lassított volna az iramán, elrobogott az állomás mellett, a korábban útjába eső különféle, általunk ismeretlen állomásokon duzzadt ennyire beláthatatlanná, itt is hozzácsaptak vagy tíz vagont, ott is került hozzá hét tartálykocsi, aztán egy egész sor gabonaszállítót csatoltak rá, majd rönkfaszállító pőrekocsikat, zúzalékkövet, hűtővagonokat... Teljesen belezavarodtunk a látványba, pedig hogy jobban lássunk, az első meglepetés után felkászálódtunk és kitódultunk az Ufó ajtaján. Megjegyzem, nem mi voltunk az egyedüliek, akiknek feltűnt ez a szokatlanul hosszú és ijesztően dübörgő, tartós állomási huzatot támasztó szerelmény, s nem csak az Ufó elé álltak ki a vendégek, hanem valamennyi vendéglő, kiskocsma, az állomás épületének valamennyi irodája, helyisége elé, nem is tudom, maradt-e egyáltalán valaki is az állomási épületekben? Mind ott álltunk, a peronon, hátrébb vagy a sínek közelében, mintha egy szokatlan szerelvény érkezését fogadtuk volna nagy felhajtással és kíváncsisággal, az állomásfőnök mellett ott volt a helyettes és mindenféle beosztott, gondolom, ők tudtak a szerelvény érkezéséről, váratlanul csak nem bukkanhatott fel a fővonalon ez az istenesen megrakott tehervonat, csak azt nem gondolhatta senki, hogy ilyen hosszan átnyúlik az állomáson, hiszen már valahol Szentkirály felé járhatnak a mozdonyok, és még Csicsó felől még mindig zúdulnak a kettegő-kattogó vonatok. Valaki azt mondta, hogy régen nem látott ilyen hosszú szerelvényt, bár húsz-huszonöt évvel ezelőtt voltak még hasonlóak, akkor vigyázni kellett egy ilyen állomáson, mert sokszor úgy érkeztek a tehervonatok, mint derült égből a villámcsapás, egyszer csak reccsent a póznákra szerelt megafon, s már mondta is érthetetlen hadarással, román nyelven, erős székelyes hangsúllyal, hogy „Trece marfarul nr. cutarer si cutare, feriti linia intaia...”, de akkor már zúgott és kattogott és süvített a gyorsteher – így hívták ezeket az átrobogó szállítmányokat -, bőgött a kürtje, amíg a mozdony átsüvített az állomás előtt, ami papírhulladék, nejlonzacskó, szalmatörek, por, száraz falevél, csikk, ilyen-olyan tasak csak volt a földön, azt mind felkapta a robogás huzata, a vidéki, falusi nénék ilyenkor csak hányták a keresztet és könyörületért motyogtak, még akkor is, amikor a nagy sürgés-morgás már elült, akár a vándorló vihar...
A gyorsteher jócskán kikopott életünkből, azért tátottuk most annyira a szánkat, kutyástól-macskástól mindahányan, laikusok és szakmabeliek. Visszajön vajon a régi élet, mindaz, aminek egyszer már búcsút mondtunk és leírtunk? Valamilyen magyarázatra várt volna az ember, de nem történt semmi egyéb annál, hogy amikor az utolsó kocsi is eltűnt a távolban – úgy himbálózott a fara, mint egy fürge ménnek, valósággal ugrándozott a síneken és még jó ideig zúgott utána a felbolygatott messzeség -, akkor az állomásiak vállukat vonogatva, nevetgélve, cigarettára gyújtva, erre-arra szétszéledtek. Most valahogy nem akarózott folytatni a félbeszakadt beszélgetést. Láttam, Baktert is izgatta a nem várt jelenés, s ha már kint voltunk a peronon, javasoltam, vásároljuk meg az aznapi lapokat, biztosan megérkeztek már az állomási kioszkba, hátha okosak leszünk. Hónunk alatt három-négy lappal, visszaültünk az Ufóba. Mit sem törődve az eseten kérődző vendégeken, újságjainkba temetkeztünk.
Nem kellett hozzá sok idő és felkiáltottam:
- Ezt nézd meg! Hogy lássad, mekkora az isten állatkertje...
- Miről van szó?
- Erről a hírről, né...
Vonatos évadkezdés a nagyváradi Szigligeti Színházál
Rendhagyó előadással nyitja meg idei évadját a nagyváradi Szigligeti Színház. Az Európa című darabot a Nagyvárad és Félixfürdő között közlekedő vonaton, illetve az állomáson mutatják be az érdeklődőknek.
David Greig skót drámaíró-rendező Európa című darabját szerdán, szeptember 14-én 17 óra 20 perces kezdettel mutatják be, amikor a színházi vonat elindul Nagyváradról a közeli Félix-fürdőre.
A cselekmény szerint a határ menti közép-kelet-európai kisvárosban látszólag minden a szokott mederben folyik. Ám kisvártatva két idegen érkezik a vasútállomásra, ahol a vonatok nem állnak meg többé. A két utazó - apa és lánya - felpezsdíti az állóvizet: minden városlakónak újra kell értelmeznie saját szerepét és helyét a közösségben, méghozzá az újonnan érkezettekhez képest. A formabontó előadás utazásra invitálja a közönséget, az egyre kiélezettebb kérdések "helyszínére": mit kezdünk a be nem teljesült "európai álommal", a biztonság, az irányok elveszítésével, a mögötte leselkedő (idegen)gyűlölettel? David Greig 1993-as darabja szinte látnoki pontossággal jósolta meg bő másfél évtizeddel korábban a jelen közép-kelet-európai állapotait – áll a darab ismertetőjében.
A Szigligeti Színház társulata az előadást "euro- és színházszkeptikusoknak" ajánlja.
A darabot Szabó K. István, a társulat új művészeti igazgatója rendezi. A főbb szerepekben Dobos Imre, Fábián Enikő, Vindis Andrea, Pitz Melinda és ifj. Kovács Levente látható...
- Várj csak, mert nálam, egy nagyváradi lapban egyebet is írnak – jegyzi meg Bakter Bálint, s most én hajolok az ő térfelére. Ezt olvasom:
„Személyvonat indul 17.20-kor a nagyváradi főpályaudvar 4. vágányáról Európa irányába. Kérjük az érdekelt utasokat menetjegyüket idejében váltsák meg a Szigligeti Színház jegypénztáránál, keddtől péntekig 10 és 18 óra között. Színházi utazásunkra jegyek korlátolt számban kaphatók, ezért idejében jelezzék helyfoglalási igényüket a 0259/401-140-es telefonszámon...
A darab furcsa történetben bontakozik ki... Egy kelet-európai koszfészekben vagyunk, egy vonatállomáson pernahajderekkel és megkeseredett alakokkal körülvéve. A hangosbemondón kisvártatva közlik, hogy a vonatok ismeretlen ideig, nem közlekednek. Két idegen: apa és lánya rekednek itt. Nem tudnak továbbutazni. A sötét falakat egyre jobban beborítják: a menetrend, az elhaladó vonatok, a kocsmában legurított kupicák rajzolatai. A szereplők krétával írják fel a falra, amit még kell. Nem lévén díszlet, se kellék - furmányos ötlet!...Aztán persze le is mossák, amit kell. A rendszerellenes üzeneteket ugyanúgy, mint a korbácsütések nyomait. Úgy se látja utána senki. Lehet várni, kétségbeesni, inni vagy átállni a többségi oldalra. Lázadni és megszökni is lehet. De hisz Európa szabadon átjárható?! Igen, de az olvasztótégelyben más szabályok szerint ildomos közlekedni. Aki kilóg a sorból, az takarodjon! Vissza oda, ahonnan jött! Európa hatalmas, álságos, félelmetes képet ölt. Életnek van álcázva a halál is.”
Egymásra nézünk és önkéntelenül összemosolygunk: hiába, ez a nap a furcsaságok napja. És nem tudjuk eldönteni: feltámad-e még egyáltalán a vasút, vagy a nagyváradihoz hasonló „furmányos ötletek” késleltetik a halálát?
|
|
|
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (21) |
|
Indulás előtt
 Már szinte vártam a Bakterrel való találkozást. Sikerült annyira felkavarnia bennem az elsüllyedni hitt élményvilágot, hogy emiatt valahogy szimpatikus lett számomra. Pontosabban nem is annyira szimpatikus, mint inkább nélkülözhetetlen. Amúgy ki nem állhatom túlságosan konkrét kérdéseit – és szerintem nagyon sok fölösleges, együgyű kérdést is tesz fel, amelyekbe belesajdul az ember agya -, viszont nagyon alapos és jóhiszemű. Azt hiszem, nem is tudja, mit jelent az, hogy „hátsó gondolat”. Nehezen veszi be a könnyed, leheletfinom utalásokat, a fű alatti jelzéseket, a sejtetéseket, a lebegtetett gyanúsítgatásokat. Addig nem nyugszik, amíg egy kérdésére meg nem kapja az áperté választ.
Hogy csak egy példát mondjak: három nap kihagyás után ülünk ismét az Ufó-ban, ezúttal nem mondhatni, hogy elhagyatott a lokál, mert majd minden asztal körül ülnek és fogyasztanak, savanyú bor bűze terjeszkedik a levegőben, a vadszőlőlevelek rései között, egyik boxból a másikba, egyik asztaltól a másikig, mi csak azért is sört rendelünk, elvégre ez itt inkább a sör hazája, mert a boré aztán végképp nem; mégis van keletje mindenféle vinkónak.
Szóval, itt ülünk, a felfokozott hangulatú környezetben, és akkor ez a Bakter azzal bombáz engem, hogy mit jelentsen részemről az a kekeckedés, hogy a vasúttal kapcsolatos legjelentéktelenebb dolgokat is fontosnak találom verssé avatni, pontosabban versként eladni.
- Ez nem ugyanaz a helyzet – kérdezi komoly pofával, s ezért meg se tudok rá haragudni, mert érzem szavaiban az őszinte érdeklődést -, mint amikor a viccbeli Mórickának mindenről ugyanaz jut eszébe?
Most rajtam az értetlenkedés sora:
- No, és neki mi jutott eszébe?
Bakteren látszik, hogy ezt nem várta volna éppen tőlem, de udvariasan kimondja:
- Hát a dugás, bocsánattal legyen mondva...
Nevetek, hogy most rajtafogtam, mert hiszen ez a „bocsánattal legyen mondva...”-szerű presziőzködés azt jelenti, hogy tőle sem idegenek a képes beszéd fordulatai, kényszerei, de aztán ráébredek, hogy hiába minden ravasz kitérő, válaszolnom kell.
- Például, miről van szó? Hozzál már fel egy példát...
Ettől aztán szememben is enyhén kérdésesnek tűnik a vers, tűnődve olvasom...
Indulás előtt
vonat az állomáson
lám lám betolat
szabadul mindjárt a lépcső
s te felrakod a cókmókodat
szoknyád meglendül
feszülő lábad fölött
utadat jól bemérték
víg vasúti mérnökök
óránkra nézünk
öt perc és elrobog a vagon
hiába szólnék
hát ülünk hallgatagon
- Mi ebben a jelentéktelen? Pontosabban mi az erőltetett abban, hogy egy érzelmi feszültséggel telített helyzet színhelye éppen a pályaudvar legyen, egy pillanatokon belül elinduló szerelvény mellett?
- Mert banális. Nincs benne az ég adta világon semmi újdonság. Semmi meglepő. Közismert, kopott szavak. Igazából egy vázlat egy tájról, egy állapotról, amit jól ismerünk és amely nem vezet sehová.
- Megálljunk a vázlat szónál, mert azt jól látod, hogy a vers felépítéséhez minimális elemet használtam fel. Épp csak annyit, hogy a banalitásba beleférjen az a ki nem mondott feldúltság, ami két ember közé befészkeli magát, s egy valószínűleg szükséges, rutinos utazást is keserű, tragikus fordulattá torzít. De ettől a ki nem mondott tények, gondolatok és állapotok mögött még sok minden elfér, amit minden további nélkül odaképzelhetünk.
- Például...
- Furcsa lenne, ha én fedezném fel mások, illetékesebbek helyett ennek a versnek a megnyitandó mögöttesét, s nem is teszek mást, mint hogy megosztom azt az élményemet, ami e vázlatot papírra kényszerítette...
És rendre elmeséltem, hogy a „nyolcas vágány” korszaka után hirtelen beállt változás – megállapodottság – a családi életünkben nem csak azt jelentette, hogy megszűnt a létformámat felszabdaló kétlakiságom, az állandó elutazásom-megérkezésem, és hogy a várva-várt lakásba való megtelepedésünk együtt töltött hétköznapjainkra irányította a figyelmünket, hanem ezzel együtt nyilvánvaló lett: az elmúlt évek kényszerhelyzete nem múlt el fölöttünk nyomtalanul; bennem legalábbis megszokottá tette a magányos, többnyire a saját szempontokra összpontosító életmódot. Nem éltünk addig teljes, a nap mind a huszonnégy órájára összehangolt családi életet, nem tisztáztuk a munkamegosztás rendjét, természetes volt számomra az, hogy a reggel korán elszólító munkabeosztás fejében gyakorlatilag késő délutánig magára hagytam élettársamat, boldoguljon hármuk életének irányításával, ahogy akar. És ahogyan tud. Fejest ugrottam a munkába. Nem volt többé mentségem, hogy haza kell utaznom, mert nincs lakásom. Volt lakásom, tehát elvárták tőlem, hogy törlesszek, az elmúlt évek ide-oda utazgatásai fejében. Ha jól meggondolom, bármikor elővehették volna a pénzügyi osztályon azokat az elszámolásokat, amikkel hivatalos kiszállási összegekből elszámoltattam magamnak valamennyi kolozsvári, illetve bukaresti utat. Ami akkor sem volt kevés, bármennyire elmerültünk is azóta az inflációban. Félni nem féltem, hiszen az összegeket nem panamáztam el, jogos emberi szükségletekre fordítottam, meg aztán nagyon vigyáztam arra is, hogy útjaim a szerkesztőség számára is minden alkalommal haszonnal térüljenek meg. Bármilyen instancia előtt vállaltam volna hát tetteim védelmét – amire nem került soha sor -, de maga a számonkérés, a meghurcolás nem hiányzott életemből, ezért igyekeztem a végletekig lojális és korrekt lenni munkaadóimmal szemben...
Látom, Bakter nagyokat nyel, szemét dülleszti, ami nála nagyon sokszor azt jelenti, hogy közbeszólna, nagyon mondana valamit, de kellően fegyelmezett ahhoz, hogy visszafogja magát. Ha jól sejtem, most attól indulhatott be, hogy rettentő hosszúnak találta a történet tálalását. A szöveg egyszerűségéhez illően valami egyszerűbbet várt az én vége-hossza nincs történetemhez képest, és úgy látszik, csalódott bennem, mert az árnyalatok kedvéért én úgy kentem föl egymásra a különböző fedőszíneket, hogy úgy tűnhetett, magam is belezavarodtam.
Pedig nem. Éppen csak, hogy elragadott az emlékvonat huzata... És még egyáltalán nincs vége!
|
|
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (20) |
|
Emlékek talpfáján
Hamarabb ültem repülőn, mint az apám. Ezt tőle tudtam meg, amikor első repülőutam előtt ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen a szamosfalvi repülőtérre. Ahogy láttam, nem is a búcsú kedvéért – hiszen a tervek szerint pár nap múlva hazaérkeztem volna Bukarestből, ahová az egyetem elvégzése után állásügyben pofavizitre hivattak a szerkesztőségbe -, inkább azért, hogy kezével is megérinthesse azt a madarat, aminek a hátára ő mostanig nem fért fel. Búcsúzáskor, amikor megöleltük egymást, szinte szégyenlősen, meghatottságtól elfúló hangon súgta a fülembe: „Aztán utazz szerencsével!... Tudod, hogy én még nem ültem repülőgépen?”
Megdöbbentett a vallomása, s valahogy furcsa volt elhinnem, hogy az előttem álló egyetemi tanár, több kötetes tankönyvszerző, a sokgyerekes apa, közel jár az ötvenhez és még nem volt alkalma megkóstolni a levegőbe emelkedés örömeit!
Pár év múlva aztán számára is megadatott, hogy néhány légi utat megtegyen, de igazából mindig megmaradt földközeli embernek, akárcsak jómagam...
 Most a sírjához igyekszem, a közeli faluba, s mert lekéstem a reggeli személyt, kénytelen vagyok autóbuszra szállni. Így valamivel
könnyebb az út, hiszen a busz a temető közelében áll meg, s miközben a sír gránit peremén elüldögélek, látom a völgy mélyén, az őszi páratengeren is átderengő, távoli vasúti töltést, amelyen a nevezetes „székely körvasút” közlekedik, immár közel másfél száz éve. Hamarosan érkezik is, bágyadt sikkantásokat eregetve, a megállíthatatlan Corona expressz, Brassó irányában, miután letessékelte utasai nagy részét a székely városkák többségében. De ez, innen, csak látvány – apámnak ehhez se volt szerencséje, bár a falu lakosaként szinte naponta kigyalogolt a csíkszentkirályi állomásra. Jó félórás egészségügyi séta volt ez a számára, s hol az állomás közelében lakó barátját kereste föl ilyenkor, hol az átellenben lévő borvíztöltődében akadt dolga, máskor meg egyszerűen csak a postát vitte ki az állomási postaládához, ahol – azt remélte – küldeményei egyenesen a postavagonban kötnek ki, s közvetlenebb útjuk lesz a címzettekhez, nem kell bejárniuk még a községi, majd a megyeszékhelyi postahivatal (s a még ki tudja, milyen más hivatalok) útját. Egy időben, anyám halála után az állomáson túl székelő ládagyár étkezdéjébe járt el kosztolni nap nap után, s útja minden esetben kötelezően átvezetett a szentkirályi vasútállomás vágányrendszerén. Mondhatni, jó rálátása volt az ottani eseményekre.
Nem beszélve arról, hogy valahányszor gyerekek és rokonok hozzá utaztunk, mindig otthonosan várakozott a néhány lépésnyi peronon, ami épp úgy nézett ki, mint az a Kisállomás, amit annak idején Tekéből ihletődve, felépítettem magamnak. Úgy hatott, mintha ő maga lenne az állomásfőnök, nem pedig az a vézna, nyakigláb férfi, aki hanyag eleganciával viselt sötétkék vasutasegyenruhában mindig az utolsó pillanatban állt ki az állomásépület küszöbére, indítókoronggal a kezében...
Ezek az emlékek most mind-mind átrohannak rajtam, ott a temetőben, s elhatározom, ha a fene fenét eszik is, hogy bármilyen alkalmatlan legyen is a menetrend, vonattal teszem meg a visszautat, s az indulásig az állomás környékén múlatom majd el az időt...
Temetői elfoglaltságomat befejezve, csöndesen aláereszkedem a faluba, mintha enyém lenne az egész világ, a maga teljes idejével, a végtelen térrel, melyből mindig csak egy elenyészően kis részt vagyunk képesek befogni. Végigmegyek a kanyargós, poros utcákon, gépkocsik vágtatnak el mellettem, mindkét irányban, bezzeg az autóközlekedés folyamatos, mondhatni olyan, ahogyan az ereken áramlik a vér, hol tolulásosan, hol meg hömpölygő kimértséggel. Az Olton átívelő lengőhídhoz érek, mely a falu két részét összeköti egymással, de inkább a földgáton megyek végig, az Olt folyásirányában. A túlsó parton, jobbára a folyó kanyarulatait követve, húzódik a vasút is. Amíg a borvíztöltőde melletti zsilipekhez érek, ahol már a sorompó és a rendező vágányok húzódnak el, két, egymáshoz kapcsolt villanymozdony gördül el lefelé, Brassó irányába. Lassan, szinte hangtalanul úsznak el a távolban. A sorompó mellett most hirtelen, mintha a semmiből, előbukkan egy fekete, hollóhajú, csinos vasutas menyecske, testhezálló sötétkék mellénykében és egyen-pantallóban, fehér blúzban, nem is illik a sok kora őszi gaz közé, de azért hajlong a sínek mentén és a fővágányt vizsgálgatja, jobbra-balra hajlongva, a sínt s olykor a talpfákat kopácsolva... Milyen régóta nem láttam ilyen aprólékos figyelmet szentelni a vágányoknak! Szinte, mintha egy régóta elsüllyedt múltból köszönne vissza ez a látvány, ám hiába keresem rajta kívül a hajdani állomás mozgalmát: a borvíztöltőde udvarára futó, azóta felszedett vágány melletti ládarakókat, akik szinte éjt nappallá téve rakták-ürítették a borvizes üvegeket szállító tehervagonokat. Odébb tolatómozdonyok illesztették össze a soron következő, „Rendkívül sürgős” jelzésű szerelvényeket, a sorompót ilyenkor nagyon sokszor és huzamosabb ideig leeresztették, a gyárba igyekvő gépkocsivezetők nagy bosszúságára. Azóta megfordult a kocka: a sorompó majd mindig nyitva áll, s a vízszállítmányok is jobbára autótrének platóin indulnak útnak a nagyvilágba.
A rendező vágányokat mindenütt benőtte a fű. Az ipari zóna határát jelző, égre törő, örökké idegesen zizegő jegenyesort eltüntette a druzsba. Sehol lombsuhogás, sehol egy árnyék. Odébb, az állomáson túl, ahol viszont a ládagyáriak rakodó munkája élénkítette az állomás életét, ugyancsak kihalt minden. A mázsáló ajtaja zárva. Ilyenkor, ősszel valamikor óriási, elterpeszkedő krumplihalmok várták itt az üres vagonokat, hogy bevagonírozhassák őket, a forgalmisták le-fel járkáltak, aktákkal a kezükben, olyan életteli volt minden, most viszont sehol egy lélek. Egy eltaposott krumpli, egy göröngy nem sok, annyi sincs a földön. Ki tudja, mikor láttak ezek a rámpák utoljára terményt?
Közben a hollófekete hajú vasutas jelenés eltűnik a forgalmista irodájának ajtaja mögött. A menetrend kopott, eső áztatta, rozsdás. De az világosan leolvasható, hogy délután fél háromig ne is reménykedjek a visszatérésben. Az állomás mögötti kerthelyiségben egy padra ülök, félig napsütésben, félig árnyékban, a falu felől 10 év körüli fiúcska szalad oda s unottan lengeti magát a kerekes kút mellett felállított hintán. Amúgy a kerthelyiség zárva van, a hirdetés szerint csak a délutáni-esti járatok forgalma idejére nyit ki.
Apámra gondolok és a múltra, ahová a környező sínek vezetnek, de kizárólag csak azt, aki hajlandó emlékei talpfáján zokszó nélkül visszafelé lépdelni egy elsüllyedt világba, mely a nyolcvanas évek közepén egy ilyen verset diktált nekem, éppen a csíkszentkirályi állomáson, személyvonatra várva:
Zeneszóra
sej hajladoznak a jegenyék
jegenyejajongás a zenénk
zeneszóra a ládarakók
hajladoznak sej fenemód
kirakják berakják a sok üveget
egy életen át mégsem eleget
hol üresek hol meg teli vannak
egyszer megnyílik majd becsukódik az ablak
odafönt az ég a rögtönítélő bíró
fúj a szél a mindent eltakarító
szeretnék hinni neki senki nem fogja pártját
ahogy az üvegen rajtunk is átlát
táncoló jegenyék alatt a mentség
a hajladozó könyörtelenség
jegenyejajra a ládarakók
hajladoznak sej fenemód!
(A képen: A fényesre csiszolt fővágányt kivéve mindent benőtt a gaz, s a jegenyék
kivágva Szentkirályon)
|
|
