|
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (28) |
|
Gurítódomb
 Anélkül, hogy a leghalványabb közöm is lenne hozzá, Bakter barátja felborította az életemet. Már-már berendezkedtem volt egy hosszadalmas, több lépcsős beszélgetésre, amely – bármennyire is terhes és zavaró volt pillanatnyilag a számomra – visszahozta rég elsüllyedt (elsüllyesztett?) emlékeimet. E látszólag parttalan és nem kevés feszültséggel terhes eszmecsere olyan volt számomra, mint egy vasúti pályaépítés, pontosabban helyreállítás rég nem látott vidékek és emberek felé. Mert a pályák léteztek bennem, korábbi életemben ha kuszán is, de kiépültek, csakhogy benőtte őket a fű, marcangolni kezdte a rozsda, s én, mint a hanyag gazda, messzire kerültem a vágányokat, mintha soha nem is lettek volna.
Baktert most jobban foglalkoztatta balul járt gyerekkori barátjának az istápolása, mint a mi munkatalálkozónk, be is jelentette, hogy egyelőre bemondja a passzt, majd jelentkezik, ha Attila ügyei egyenesbe kerülnek... Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bizony elfogott a féltékenység, s én, aki az elején idegenkedtem Bakter ötletétől, most úgy éreztem, mintha megloptak volna.
Tanácstalanul álltam a rám szakadt időben és bármihez is fogtam volna, úgy éreztem, hogy valamit elmulasztok. Rossz érzésem csak akkor oszladozott, amikor önkéntelenül az állomás felé irányítottam a lépteimet... Ilyenkor mindig számítok valamire. Valamilyen véletlenre. Kiszámíthatatlanra. És legtöbbször bejön. Mint ahogy bejött most is.
Az első, akit kiszúrtam magamnak a peronon, senki más, mint fotográfus barátom, egy a sok közül (mert a vonatok világa mellett a fényképezés is kedves foglalatosság a számomra), de talán az általam legbecsültebb, akivé a leginkább szerettem volna lenni, ha ez egyáltalán lehetséges volna... De mert úgy látszik, csupa képtelenséget hajszolok, s ez is közéjük tartozik, megmaradtam önmagamnak, viszont minden alkalommal annyira büszke vagyok az ő sikereire, mintha az én fegyvertényeimről lenne szó. Ezt ő tudja, s mert eredendően szerény gyerek – akinek azért jól esik a dicséret, csak ügyesen leplezi - , egy pillanatra se vindikálja magának a dicsőséget, s együtt örülünk annak, hogy egyáltalán van minek örvendenünk.
Ez abban jut kifejezésre, hogy kölcsönösen széles mosolyra húzzuk a szánkat és erőteljes mozdulatokkal kezet rázunk. Ebben a percben begördül Brassó felől egy személyvonat. Kiderül: barátom éppen arra vár, egyik lábát fel is teszi a magas vaslépcsőre, felhúzza magát, mint a tornász, aki szokva van mindenféle mutatványhoz, s azt kérdi, nem tartok vele?
Csak ide megyek, a szomszédba, az első állomásig – folytatja az édesgetést, én meg arra gondolok, hogy a vonat mindjárt elindul, nekem meg még jegyem sincsen, a pénztárnál sor kígyózik, mire az ablakhoz érek, elmegy a vonat... - Ne tökölj – olvas a gondolataimban –, gyere, ülj fel... Mire hozzánk érne a kalauz, már le is szálltunk...
Menjek? Ne menjek? - viaskodik bennem a jólfésültség a kalandvággyal, s győz az utóbbi. Barátom mellé tornászom magam. Alea iacta est... Eszembe jut egy negyven évvel korábbi utazásom, apám halálhírére. Amikor csapot-papot hagyva Bukarestben, nyargaltam az állomásra, hogy apám önkéntesen vállalt száműzetésének helyén, Csíkszentkirályban megszervezzem a temetést és az utána következő tort. Jegyvásárlásra már nem maradt időm, úgy ugrottam föl az induló esti gyorsvonat utolsó kocsijára, mindenre elszántan, hogy ha kell, akármilyen büntetésnek állok elébe, csak időben odaérjek az elárvult szülői fészekbe...
Persze, most nincs szó se szülő-halálról, egyáltalán semmiféle temetésről. Bár... hamarosan kiderül, hogy tévedtem. A barátom ugyanis a madéfalvi állomásra készül, az ún. vasúti temetőbe, ahol a vasúti csomópont gépparkjához tartozó, kiszuperált vagonok és vontatóeszközök várakoznak sorsuk végső beteltére, a szabad ég alatt. A pár perces utazás során, majd azután is, miközben a vágányokon keresztül lépkedve a gurítódomb környéke felé tartunk, ahol a tolató és rendező sínpárok húzódnak.
Valamikor itt egy egész napot eltöltöttem, néhány mozdonyvezető és vagonkezelő vasutas társaságában, akik azért fogadtak be engem újságíróként, hogy élőben megmutassák, miként telik egy teljes munkanap. Nem volt könnyű velük szót érteni, de nem is volt nehéz... Februári ködös-fagyos időjárás ereszkedett a völgyre, igazi csíki zimankó, én meg valahol utazás közben meghűltem, napok óta bújkált bennem a betegség, talán enyhe lázam is volt, már nem is tudom, arra viszont jól emlékszem, hogy kutyául éreztem magam, nem volt kedvem semmihez, pedig előzőleg úgy készültem életemnek erre a napjára, mint vőlegény az esküvőre...
De ahogy az esküvő körüli hangulat is megromolhat, miért ne romolhatna meg menet közben a munkakedv? És mert így történt, kényszeredetten vonszoltam magam egyik helyszínről a másikra, kísértem figyelemmel a mellékvágányokra tolt szerelvények szétszerelését, letaszítását a gurítódombról, ami távolról mellesleg egy óriás állati púpra emlékeztetett (a román vasutasok úgy is nevezték: cocoaşă, magyarul púpot jelent...), majd újra rendezését, egy más algoritmus szerint, a fuvarlevélen feltüntetett célállomásoknak és a szállítmány sürgősségi fokának megfelelően. Volt olyan pillanat, amikor terhemre volt ez az ide-oda vándorlás, botorkálás a havas-jeges sínek között, egyik védkunyhótól a másikig, váltók és jelzőlámpák tömkelegében, s egyszerűen leültem egy távolabbi zúzalékkő halomra, ahonnan látni lehetett a madéfalvi (akkor még csicsói) állomáson áthaladó szerelvényeket (egyesek eltértek Moldva felé, a Gyimesek völgyében, mások Gyergyó, illetve Csíkszereda főirányokba tartottak), ugyanakkor a gurítódombi tevékenységet is.
Nagyságrendben egyáltalán nem kicsiny állomásról van szó: Románia tíz első pályaudvara között tartják számon.
Ahogy telt az idő, úgy szállt el belőlem az erő és a lelkesedés. Volt pillanat, amikor a legszívesebben ott maradtam volna, a védkunyhó homályos zugában pattogó dobkályha mellett, égő arcomat a meleg felé tartva, magamba roskadva, mint a kihunyó parázs, de mert igyekeztem leplezni rosszullétemet, erőt vettem magamon s a tolatómozdonyra is felkapaszkodtam. Most viszont ott kívántam lehetőleg örökre tanyát verni, a vezetőfülke szélvédett kuckójában, ahonnan az ember előtt nem csak a pálya nyílik ki a maga lenyűgöző és vonzó távlataival, hanem a világ is, amit szakaszról szakaszra követ, ostromol és igyekszik maga mögött tudni az ember, de akár n-szer is körbeszáguldhatja a világot, akkor is talál mindig egy újabb vasúti vonalat, ami tovább viszi végtelenbe kivetített tervei felé...
Úgy emlékszem, erősen csikorgó, fűrészpor ízű, kényszeredett riportot sikerült összekaparni a gurítódombi élményekből. Amikor annyi év után nemrég előkapartam, elszégyelltem magam. Nem találtam meg benne azt, amiért tulajdonképpen odautaztam. Csupán a kínlódás, a tűnődés, a bizonytalankodás hangulatát árasztotta, amit aztán egy kora hajnalban megpróbáltam verssé konvertálni. És most rábukkantam a Bakter által kiválogatott szövegek között...
gurítódomb
gurítódombon ülök minden éjjel
pár tő katáng imbolyog ott a széllel
a sínek mentén a búcsú hosszú árnya
hűvösen nyúlik s ráterül a tájra
valahol messze mozdony jajgat éppen
az éjszakában fekete-fehéren
mint régi film hősétől egyre-másra
csak hull az ellen szomorú rakásra
vagon gurul le-fel a lusta lejtőn
ahogy a telihold minden hónapban eljön
nem hívja senki de kényszeríti törvény
így jön a hó és így nyel be az örvény
e sín csak arra jó hogy megszülje a rendet
kocsik hosszú sorára kényszerít fegyelmet
későbbi robogást tervez meg hosszú távon
ma még csak tolatás holnap dühödten rád ront
előre-hátra tart mozgása véghetetlen
békakoncert a sápadt szürkületben
a harsanó síp tisztuló derengés
akár a bölcsőt vigasztaló rengés
hogy minden ami él lelked akarja
tán meg sem illet de hosszú a karja
bólogató katáng integet érted
segítő gesztusát sohase kérted
csak egy-egy mozdulat helyváltás volt a fontos
a cipész sose kertel ő csak foltoz
én itt ülök s várom hogy összeálljon
életem szerelvénye gurítódombra álljon
Fotós barátommal a határt járva, úgy érzem, a vers működik, a riport halott. Csak arra volt jó, hogy sínre állítsa a gondolataimat...
...Már jó ideje a roncstemető vágányai mentén járunk. Hirtelen, a felragyogó reggeli napsütésben kiszuperált roncsmozdony magasodik előttünk. Valóságos tünemény. Ilyenben ültem, harminc esztendővel ezelőtt, de akkor még használható szürke volt, erőtől és energiáktól duzzadt, vagonokat vont és taszított napszámra... Én szótlanul csodálom, barátom magától értetődő, prózai mozdulatokkal, kíváncsian becserkészi. Kissé még a nyelvét is kinyújtja, míg több szögből is lekapja a látványt, nem szól semmit, minduntalan a keresőbe néz, mint aki elégedetlen magával, a begyűjtött élménnyel... Hagyom, hogy összeálljon immár az ő szerelvénye is...
(Ádám Gyula fotója)
|
|
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (27) |
|
A seggbe rúgott ütköző
 Bakter Bálint feldúltan, de pontosan érkezett. Már hallott a történtekről, vetette oda idegesen, mégis töviről hegyire el kellett mesélnem neki, amit a saját szememmel láttam. Hiába, konkrét gyerek, ha lehetne, mindenből fényképet – mit fényképet? egész sorozatot! – készítene, hogy minden a maga helyén legyen az eseményen.
Szerencsém volt a korai állomási meditációmmal is, mert most egyszerűen csak el kellett ismételnem neki mindazt, amit a Megafon-ról végiggondoltam, s mikor a befejeztem, közös megegyezéssel kipipáltuk azt a verset is a nyomtatott példányban.
Ezzel rajtam volt a sor, hogy kérdezősködjek, s meg is tettem: izgatottsága felől faggattam Baktert. Családi eseményre gyanakodtam, de aztán kiderült, hogy ez a fura figura egyedül él, se kutyája, se macskája, családi gyökerei a homályba vesznek , és akkor valahogy megértettem, miért ragaszkodik olyan erőteljesen a versgyárhoz, egyáltalán egy olyan helyhez, ami védelmet és otthont nyújthat számára, és ahol megtalálhatja azokat a válaszokat, melyek az őt foglalkoztató kérdésekről szólnak.
Nem sikerült közel kerülnöm a lelkéhez. Legalább is, nem az elején. Úgy látszik, egyoldalú kommunikációra volt beállítva. Ő ugyanis elvárta, hogy vele mindenki nyíltan beszéljen, maga viszont végig a háttérben maradt, mintha nem is számítana és csak egy eszköz lenne a sors kezében. Egy kérdezőbiztos, aki feladatot teljesít, semmi többet, önálló véleményt, gondolatot, érzelmet ne várjunk tőle, csupán csak kérdéseket. A válaszadás ránk, a világra tartozik... Mondhatom, szépen vagyunk, gondoltam magamban, és nem tudtam belenyugodni abba, hogy képtelen vagyok szóra bírni ezt a különben egyáltalán nem ellenszenves emberpéldányt.
Elhatároztam, hogy finom zsaroláshoz folyamodva próbálom meg kiugratni a nyulat a bokorból.
- Úgy látom, nincs köztünk bizalom – mondtam. – Semmi baj, ezennel én is leállítom magam. Befejeztük a szemináriumot!
Hosszasan, sokat sejtetően nézett rám, mint akit mélyen megbántottak, de valami miatt szavát vesztette és nagyot sóhajtott.
– Nem publikus – nyögte ki végül, és tudtam, hogy ezzel megjelent páncélján az első, alig észrevehető repedés.
– Valami baj érne, ha beszélnénk róla?
– Utálom a panaszkodást. Pláne, ha a probléma csak rám tartozik.
– Akkor viszont ajánlatos jól el is rejteni.
– Csakhogy én nem vagyok színész... Az alakoskodás nem kenyerem...
Addig-addig emlegettem a közösen eltöltött órák emlékét és a közös feladatot, hogy végül beadta a derekát. Lehunyta a szemét, mint aki nagyobb biztonságban érzi magát, ha sötétség veszi körül, és beszélni kezdett.
...Tegnap délután beállított testi-lelki jó barátja távoli szülőhelyéről, akivel együtt végezték az iskolákat, majd a katonaságot, azóta viszont nem látták egymást, a kapcsolatot sem tartották. Szó szerint a semmiből bukkant föl a fickó – nevezzük Attilának – azzal, hogy váratlanul erre akadt megbízatása, és arra gondolt, hogy jó lenne egyúttal felmelegíteni a kapcsolatokat. Annyira örvendtek egymásnak, s egymásban az egykori emlékeknek, hogy az Attila unszolására úgy döntöttek: görbe délutánt tartanak a versgyár napsütötte, füves udvarán, amelyről tág kitekintés nyílik a városka határába. Az udvart, mintegy 700 méter távolságban egy iparvágány szeli ketté, enyhe kanyart ír le és eltűnik az ipari övezet vas- és betonkerítései között. A hely jellemzésére Bakter egy saját rigmusát is idézte, amely pár sorban összesűrítette – igaz, egy reggeli hangulatra vonatkoztatva – mindazt, ami a két gyerekkori barátot azon a délután körülvette:
A reggel mindig szép nagyon.
Eldöcög egy tehervagon.
A síneken terjeng a rozsda.
Egy-egy pecázó indul botjával
horgászni a zavarosba'.
Töprengek egy-egy illaton:
jázmin vagy orgona vajon?
A görbe délutánhoz, persze, nem volt elegendő a rigmus révén miniatürizált bukolika, ezért beszereztek hozzá kellő mennyiségű sört, bort és rumot, ez utóbbi Attila kedvenc italának bizonyult. Bakter ebből a legegyszerűbb logika alapján megállapította, hogy barátja szemernyit sem változott; aki hű marad az ifjúkori piához, az rossz ember nem lehet... Az udvaron tüzet raktak, a tűz fölé rostély is került, a rostélyra kolbász, flekken és húsos szalonna, továbbá vastagra vágott hagymakarikák és piros paprika, mindezzel, no meg az üvegekkel ügyesen eljátszadoztak, a kedvük egyre magasabbra hágott, különösen az Attiláé, Bakter igyekezett korlátok között tartani a kanmurit, amennyire lehetett, de azt is tudta barátjáról, hogy ha egyszer belelendül, nehezen áll meg a pohár- és üvegtörésnél, azoknál jóval látványosabb és bizonytalanabb kimenetelű bravúrokra is képes.
Attila minden elfogyasztott pohár után egyre biztosabb lett abban, hogy ő egy sziú indián, természetesen álruhában, de harcos szíve változatlanul rettenthetetlen és nagy feladatokra hivatott. Még néhány pohár és attól kezdve a fejébe vette, hogy valahol elhagyta a tomahawkját és azt neki a föld alól is elő kell kerítenie. Egy idő után neki is látott a kutatómunkának, végigpásztázva a gyárudvar közeli és távolabbi szegleteit, nagy előszeretettel rugdosva szét a fűben látható gyakori vakondtúrásokat és hangyabolyokat, csak úgy porzott belé a mező. Ő, Bakter Bálint meg kényszeredetten mindenütt a nyomában, azon töprengve, hogyan foghatná vissza indián barátja harci lendületét...
Szó se róla, indiánosdit játszottak régebben is, amikor Attila még a szülővárosa melletti bakterházban lakott édesapjával és egy öreg kandúrral. Az apa vigyázott a sorompóra, hogy mindig olajozottan, pontosan működjön és esténként mindig legyen rajta egy pislogó lámpás, hogy akiknek arrafelé vezet az útjuk, nehogy beleszaladjanak a sötétségben a gőzösnek. Ugyancsak az apa gondozta a váltókat és amikor csak tehette, hosszan elgyalogolt a sínek mentén, szemügyre vett minden egyes csavart, sínszeget, talpfát, villanyoszlopot, jelzőt, szemafort, átereszt, hidacskát, egyszóval mindent, ami pontosan behatárolt vasúti birodalmához tartozott. Attilát egyedül nevelte, felesége meghalt, tudott szigorú is lenni a fiához, de olykor szokatlanul engedékenynek mutatkozott...
Nem egyszer történt meg, amikor a bakterház melletti szemafor pirosra állt, hogy félórán át is vesztegelni kényszerült egy-egy tehervonat. Attila ilyenkor szabályosan ostrom alá vette az „ellenséges” szállítmányt, s győztes hadvezérként kapaszkodott fel az ácsorgó pőrevagonokra, Bakter Bálint meg a szófogadó harci tömeget képviselte a támadások során. Istenem, mennyit ugráltak le-fel a félig mozgó, nyikorgó járgányokra! És hiába óvta az apa a rakoncátlan kölyköket, azok egy csepp félelmet sem éreztek. Hiába, ha bátor indiánok voltak...
Bakter attól tartott, most is ugyanaz a virtus hatalmasodott el a barátján, mint ami gyermekkorukat kalandosan megédesítette. Szerencsétlenségükre, az udvari szertelenkedés közben feltűnt az iparvágányon egy buzgón dohogó teherszállítmány, valamelyik gyárhoz érkezett anyagutánpótlás, azzal igyekezett a kicsi dízel mozdony mihamarabb gyárkerítésen belülre kerülni, de előtte még átvágott az orrunk előtt a versgyári mezőn. Attila megiramodott, szemében sziúindián szikrák gyúltak, uff-uff, kiáltozta, de útközben egyensúlyát vesztve kétszer is majdnem elesett. Ettől begorombult, s mert a szerelvény fürgébb volt nálunk, már csak az utolsó vagont érte el. Iszonyú dühvel lendítette lábát az acélosan csillogó hátsó kerék felé. „Szétrúgom a seggedet, te állat!” - kiabálta és még két iszonyatos rúgást mért az ütközőkre, majd zúzott bokával és lábfejjel összeesett és mindjárt utána jajgatni kezdett. A fájdalomtól teljesen kijózanodott. Nem értette mi történt vele, Bakter nem tehetett mást, mint otthagyta barátját a földön, gyorsan a gyárba szaladt, telefonált a mentőknek, akik rekordidő alatt ki is vonultak bőszen szirénázva, s Attilát beszállították a helyi kórházba... Bakter szinte az egész éjszakát bent töltötte a kórteremben, barátja ágya mellett, akit teletömtek ugyan fájdalomcsillapítóval, de így is lázálomban fetrengett egész éjszaka. Akkor aztán a reggeli személyzet leváltotta Baktert, aki lóhalálában igyekezett az állomásra, hogy velem találkozhassék... Most meg ez a baleset is, a söröskocsival...
Átkozott hely ez a vasút... Hát sose lesz már vége?
Bakter Bálint egy másik rigmusa is eszembe ötlött ez alkalommal, ami úgy érzem, remekül passzolt az elmondottakhoz:
A bakter, úgy rémlik, mindenhez ért:
kutat ás, fát vág, befűt, vért
csapol, nyomot olvas, főz, varr,
kerítést foldoz, tornyot mászik, jóddal
fertőtlenít, állatot kúrál, meszel,
szőlőt metsz, s mikor már-már betemet,
havat seper...
(Fotó: Gergely Tamás)
|
|
|
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (26) |
|
Megafon
 Ha már ott voltam az állomáson, úgy gondoltam, bevárom Bakter érkezését, hiszen már csak kb. másfél óra volt hátra a találkáig.
A peronon, a várócsarnokban, mely egyúttal váróterem is, mindenki csak a kárba ment sörszállítmányról beszélt és a hajnali karambolról. Ahogy kivettem, nem is az volt a téma, hogy a baleset egyáltalán bekövetkezett, arra mindenkinek van egy szigorúan személyes számlája, hanem hogy az mekkora kellemetlenséget okozott egy népes utazóközönségnek, mennyire felborította egy kis-társadalom mindennapi életvitelét...
Voltak, akik távoli úti céloktól estek el, másoknak a hétköznapi számításai borultak. Sokan, a munkába sietők vagy a munkából távozók a közeli buszállomás felé igyekeztek, hátha a reggeli buszjáratok kisegítik őket a bajból. De nagyon sokan elveszetten, tehetetlenül rostokoltak a zsúfolt padokon, a kiskocsmák teraszain vagy éppen a közlekedésben megakasztott vasúti járatok lépcsőin vagy ülésein. A dohányosok a kint tartózkodás mellett döntöttek a vasúton bevezetett dohányzási tilalom miatt, a gyerekes családok inkább a vagonokban maradtak vagy bevonultak az állomási csarnokba, nyalánkságokkal csitítva a nyűgös csemetéket. Nem sokan, de akadtak szerencsésebbek is, akiknek tökéletes kikapcsolódást nyújtott az, hogy belétemetkezhettek egy újságba, vagy keresztrejtvényt fejtve teljesen megfeledkeztek a külvilágról. Kisebb-nagyobb csoportok alakultak, az időközben az állomásra érkezők számára a tudakozónál mindegyre el kell ismételni a történteket, a szolgálatos fiatalasszony egyre fásultabban és kurtábbra fogva adja elő a tényállást, maga se tudja, hányadszor mondja már el ezen a reggelen ugyanazt a szerencsétlen sztorit, ami az ő életét is lám, jócskán megkeseríti...
Mindenki, aki közvetlenül érintett az ügyben, egycsapásra népszerűtlen figura lesz, akire görbe szemmel néz a tömeg, aki a balesetet szenvedettekhez képest mégis csak megúszták a minimális veszteséggel... De a bosszús embereken látszik: elegük van már abból, hogy újra és újra részesei legyenek mások ostobaságának vagy balszerencséjének, szeretnék végre egy kiszámítható és bevállalható életrutin mentén eltölteni napjaikat. Ha vonatra ülnek, érkezzenek is meg idejében, mindenféle bonyodalom és mellékkörülmény nélkül, hiszen legtöbbjük szemében az utazás ma már nem kaland, nem expedíciós esemény, hanem a távolság legyűrésének mindennapi eszköze, aminek gépiesnek, precíznek és eseménytelennek kell lennie, ugyanakkor hosszú távon is elviselhető legyen.
Miközben a peron hosszán le s fel lépkedve a felbolygatott élettől duzzadó állomás látványát vettem szemügyre, eszembe jutott az a sok kényszerű várakozás, ami útjaimon mindegyre megakasztott, akkor is, ha én keltem útra, de meg akkor is, ha mások utazásában voltam érdekelt. Ez utóbbi különösen életem második szakaszára volt jellemző, amikor is gyermekeim távolra szakadtak és adandó alkalmakkor haza-haza látogattak az otthoni fészket fölkeresni...
Rendszerint én voltam az, aki a korai vagy a késő esti órákban, ha szép idő volt, ha zimankó, kimentem eléjük az állomásra, pedig ha jól meggondolom, mindegyik nyugodtan hazatalált volna egyedül is, biztosan volt a gesztusomban egy kis elkényeztetés is, mert bármekkorára nőttek és hiába lettek meglett emberek, az én szememben továbbra is gyermekek maradtak, akiket messzire sodort tőlünk a sors (bár igaz, ők vették nyakukba a világot, saját elhatározásukból cseréltek hazát). Azzal, hogy aggódó és szerető szülő módjára fogadtam őket, a közénk telepedett távolságot igyekeztem legyőzni, s hittem, hogy eredményesen, annak ellenére, hogy olykor-olykor nehezen gyógyuló sebeket is szereztem.
Mint azon a télen, amikor még Bukarestben lakva, Budapestről vártam hazaérkezni legkisebb fiamat a kora reggeli nemzetközi gyorssal. Előző este szokatlanul heves hófúvás szakadt a román fővárosra, kegyetlenül süvített-sepert a szél, nem hullott nagy hó, de a hókupacok úgy költözgettek ide-oda, hogy pillanatok alatt átrendezték a járda és az úttest közlekedési lehetőségeit. A behemót, nehezen mozgó trolibuszok tehetetlenül csúszkáltak a laza, puha porhón, a kora reggeli zűrzavart fokozta a nyomasztó, sötét égbolt acélos fellegnyája, az arcunkba csapó metsző förgeteg. Az Északi Pályaudvar huzatos csarnokai megteltek a szüntelen nyitódó-csukódó ajtók résein besodródó hóval, majd a mozaikpadlón csatakos tócsává szennyeződtek. A tudakozónál sorban álltak, ezért az elektromos kijelzőtáblán nézegettem, hogy változik negyedóráról negyedórára a késésben levő szerelvények listája, rajta egyik vezető helyen az én nemzetközi járatom, amely remélhetőleg fiamat hozza egyre közelebb – de vajon mikor ér be valamelyik peron mellé? Mert az eredetileg kiírt 45 perces késésből előbb 55 perc lett, majd 80 perc, aztán tovább csak kb. 150 perc, majd kb. 220 perc jelezte a hozzávetőleges időt, amin utasok is, várakozók is túl kellett hogy tegyük magunkat.
Felsőbb akaratból.
Azért, mert így hozta az időjárás. Ilyenek a körülmények. Számítgattam, mivel járnék jobban: ha hazamennék és a hozzávetőleges idő elteltével visszajönnék? Nem, ez nem jó, hiszen minden olyan viszonylagos ma. Akár a csélcsap, vándor hóörvények és -tölcsérek körülöttünk. Ne mozdulj! - biztattam magam, mert sejtettem, hogy amikor nagy a káosz, akkor az ember legalább magával kerüljön egyensúlyba, teremtse meg magában azt a biztos pontot, amihez igazodhat.
És maradtam. Kiválasztottam egy viszonylag szélvédett sarkot, s addig sétáltam ott le s fel a zsúfolt padsorok között (3 lépés jobbra, 3 lépés balra, elszédülésig), amíg szabadult egy hely, ahová leroskadhattam, sajgó-fázó térdemet simogatva, a szeles nedvességtől átfázva, arcom égett, szememre súlyos álmosság ereszkedett, mintha vastag falon át jutottak volna el hozzám a zajok, az időnként felreccsenő megafon érthetetlen szófoszlányait próbáltam elkapni, s minél kényelmesebbé vált a várakozásom, annál lassabban vánszorgott az idő. Gondolatban nagyon sokszor felálltam már azzal, hogy kész, többé nem üldögélek ott, a fiam biztosan megérti, hogy ez nem várakozásra való idő, hiszen ő maga is ugyanezt éli át, vasúti körülmények között, ugyanúgy berendezkedve a terméketlen várakozásra, a végeláthatatlan reménykedésre, de mindannyiszor visszaparancsoltam magamat: ennek az átkozott reggelnek egyszer véget kell érnie. Teljesen elveszettnek éreztem magam a többi várakozó ember között s végül már azt se értettem, mit keresek én közöttük, mi az az erő, ami ott tart, miben reménykedem még egyáltalán...
Hirtelen úgy hallottam, mintha valaki a nevemen szólított volna. Hiába kutattam a forrást, nem jöttem rá. És a jelenség többé nem ismétlődött meg. Füleltem, hallgatóztam, felpattantam, reméltem, hogy ha valóban megtörtént a dolog, lesz folytatása, következménye is...
Az alábbi vers lett az egyetlen eredmény, meg a dél felé begördülő nemzetközi, amely végül „csak” 215 percet késett a beharangozott „kb. 220” helyett...
(Fotó Tamás András)
Megafon
váróteremben a megafon
nevemen szólít
megrezzenek
e lelkemtől távoli
huzatos állomáson
ki tudhatja a nevemet?
álmodtam tán? félrehallottam
mikéntha nagy mohón
félrenyelünk?
kinek lennék itt az adósa
ki játszadozik itt velünk?
várom a szokásos újrát
hisz ugye hányszor bemondják
ha indul vagy befut egy-egy vonat
a megafon buzgón végzi dolgát
recseg és ugat
mit veszthettem el nem tudom
s azt sem ki tart nyilván
e tájon
ülök magamban roskatag
válaszra várón
a válasz késik mit tegyek
mintha nevem se volna
másról beszél a megafon
magas póznán
fölém hajolva
meglehet közben elmegyek
hisz semmi dolgom itt
szívemben az a megafon
mindent kihangosít
|
|
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (25) |
|
„Nagy havakra betoppanó...”
Éjszaka egy verset álmodtam. Igazából még ma sem hiszem, hogy ilyesmi történhet velem, de hát nem mondhatok egyebet, csak azt, hogy görbüljek meg, ha nem így történt!
Előbb csak a szavak buktak ki, egymás után, a számon, mintha újságból vagy egy falra ragasztott hirdetésről olvastam volna őket, fennhangon. Aztán megteltem a szavak hangulatával, ahogy a meleg szétáramlik a testben, a szívtől a végtagok felé haladva, gyorsított szivárgással, végül már láttam is a verssort magát, akár ha moziban tartózkodnék, de nem ám a nézőtéren, hanem a vászon kellős közepén, ahol a cselekmény zajlik.
Egy nagy, havas udvaron álltam, magas kerítés mögött, amit minden oldalról vastagon befújt a hó, fehér habbal díszítve mindent, ami csak kiemelkedett a földről.
"Nagy havakra betoppanó kedvem óriási...”
Ez volt az a bizonyos verssor, amire most is pontosan emlékszem. A többi egyszerűen szétfoszlott azóta... És ott álltam a közeledő hajnal előtt, kigombolt pizsama felsőm alatt vakarózva, ostobán, a fenti pár szót szajkózva ismételgettem, s az ablakon túl tejszerű köd gördült alá a hegyekről, felhőszerűen, mintha lavina közeledne, lassított fenyegetéssel.
Pedig csak egy szeptember végi reggelre készült virradni. A tömény nedvességtől megtelt az orrom, a légcsövem párával, szipogtam, köhécseltem. És tökéletesen fölébredtem, de nem volt mihez kezdenem magammal. Hiszen csak alig múlt négy óra...
Olvasólámpám diszkrét fényernyője alá húzódtam és átolvastam az eddigi följegyzéseimet, elejétől a végéig. Nem volt könnyű olvasmány, mert mindegyre azt juttatta eszembe, amit elmulasztottam leírni. Egyik hiányzó részlet a másik után bukkant elő emlékezetemből, szavak egész csokra tűnt fölösleges szátyárkodásnak, nyugtalan lettem és elégedetlen önmagammal, s alig vártam, hogy kiszabaduljak a korai reggel fogságából, s megjárhassam magam a pályaudvar és környéke háza táján.
(Lassan már nem is érzem jól magam azon a napon, amikor ki kell hagynom életemből a vasúti környezetet, merthogy másféle elfoglaltságai is akadhatnak az embernek...)
Éppen csak bekaptam a reggelimet (füstölt hering, hagymával és csipkebogyó tea), mit sem törődve a fokozott szálkaveszéllyel, s ahogy az állomáshoz közeledtem, rossz előérzetem sehogy sem akart elhagyni. (Persze most, hogy már megtörtént a baj, könnyű ezt mondani...)
Az állomáson, a derengő hajnali szürkületben szokatlanul nagy embertömeg. Fejetlenség. Ide-oda futkosó árnyak. Szinte valamennyi vágányon egy-egy szerelvény. Személyszállító és tehervonatok vegyesen. Egyenruhás vasutasok sürögnek egyiktől a másikig, mozdonyok türelmetlen sóhaja vág egymás szavába...
Áll a vasúti forgalom, mindkét irányba.
 Nem messze, az első északi átjárónál baleset történt. A forgalom egyszerűen leállt. Legjobb lenne a helyszínen körülnézni. Megindulok a talpfákon, a fővonalon a helyszín felé. Csak egyszer kell lelépnem a sínről, amikor idegesen rám tülköl egy motoros járgány. Azt mondják, hajnali négy tájékán történhetett. Talán éppen akkor, miközben a verset – pontosabban a verssort – megálmodtam.
A tényállás röviden: személyvonat sodort el egy teherautót. A gépkocsi megrekedt a vasúti átjáró kellős közepén. A sofőrfülke már átjutott a síneken, viszont a rakomány fennakadt az átjárón. Mindenütt sűrű köd. Az észak felől közeledő személyvonat vezetői későn veszik észre a sínen veszteglő akadályt. A mozdony elsodorja a gépkocsit. A sofőrkabin egyszerűen leszakad a trénről. A rakományt a fékező mozdony még vagy kétszáz méteren át maga előtt taszítja. A rakomány – dobozos sör. Az autótrén a közeli sörgyártól indult, megpakolva, távoli útjára. A gépkocsivezető és a segédje azzal úszták meg élve a karambolt, hogy az átjárón fennakadva, leszálltak a nyeregből s jelzéseket próbáltak leadni a közeledő mozdonynak, de már későn. A mozdonyvezetőt viszont kórházba kellett szállítani.
A félhomályban a roncsok körül rendőrök, civilek nyüzsögnek. Egyesek a sörösdobozokat próbálják menteni. Körülbelül a felét sikerül is begyűjteni. Néhányan az átjáró melletti őrház rongálódásait mérik föl. Az épület már hónapok óta lakatlan, legalábbis a vasútiak úgy tudták, amióta az automata váltórendszert beszerelték. Mindent a Szent András kereszt irányított. Figyelmeztette az áthaladó forgalmat: Vigyázz, ha jön a vonat!
De az őrházból kócos, álmos, rendezetlen külsejű nő támolyog elő. Nem érti, mi történik körülötte, mintha nem is ezen a világon lenne. Kiderül: hajléktalan, hónapok óta itt húzza meg magát, az egyetlen, még viszonylag épen maradt helyiségben, ahol az ablakkeretre szakadozott, homályos nejlonfóliát szegeztek, nem is a nagy csattanásra, hanem a baleset utáni zsivajra riadt fel és most attól fél, hogy elveszíti ideiglenes menedékhelyét. A rendőrök kérdéseire valahogy elmakogja, hogy korábban az állomási váróteremben húzta meg magát, a többi tucatnyi hozzá hasonló hajléktalan közt, de itt jobb volt, mert nem zavarta senki, a vonat zakatolást és az autózúgást pedig már föl se vette... Az asszonyt a mosdatlanságból és a szennyes környezetből származó dögletes illatfelhő lengi körül, a rendőrök sietnek gyorsan végezni az interjúval, útjára bocsátják, azzal a kikötéssel, hogy ide nehogy visszalopakodjon, ez a hely ugyanis életveszélyes...
Szinte látom, amint az addig is már jócskán megomlott őrház még jobban magába roskad, az újabb sérülések üszkös sebekként tátonganak az oldalán. Lebontani nem bontják le, mert szerepel a nyilvántartásban, de már meg nem javítják, mert a kutyának se kell – a vackáról kikergetett asszonyt leszámítva –, a köd, az eső, a szél, a fagy, a penész, a rothadás martaléka lesz, a közeledő tél első hófúvása majd könyörtelenül beköltözik mindenhová, duzzatag, puffos hókupacok tapadnak meg majd mindenütt és könnyedén életre kel az a hajnali, bennem támadt furcsa verssor, amiből most még csak annyit tudunk, hogy „Nagy havakra betoppanó kedvem óriási...”
|
|
