Füst az Ufó felett

Bakter Bálint már-már csak emlékként élt bennem, amikor a tegnap a telefonkagylóban hirtelen fölreccsent érdes, harsogó hangja:

- A Cseke lakás?

Ettől aztán meglódult bennem minden, addig szunnyadó gondolat. Egycsapásra elememben éreztem magam és a kedvem is megjött, újra kezdeni a tényleges járőrözést, még ha az önkéntes is (vagy talán éppen azért...)

- Hol voltál? Úgy eltűntél, annyit se mondtál, félkalap...

- De hiszen jeleztem, amikor Attila... Hogy majd jelentkezem...

- Igen, de azóta se adtál magadról életjelt. Aggódtam...

- Miattam kár volt. Az a szerencsétlen viszont...

Nem hagytam, hogy telefonon mesélje el a barátjával történteket, pedig már-már nekilátott volna, mert a találkozás, az élőszó, az Ufóban való ücsörgés, az állomási levegő beszívása sokkal fontosabb volt számomra mindennél. És talán nem is az eleven szavak hiányoztak az életemből, mint inkább az általuk keltett hangulatok.

- Ráérsz holnap délelőtt? - sürgettem meg Baktert és nagyon reméltem, hogy igent mond.

Úgy is tett.

Ezért aztán most nagy lendülettel tartok az állomás felé, szokott járőrutamon. A környéken szürke és fakó lett minden, mióta elhanyagoltam a rendszeres kijárást. A tavaszi-nyári buja vadnövényzet elszáradt, megroskadt a deres-zúzmarás-ködös reggelek nyomán, alóla kikandikál a sivár föld kopottas, csupasz ülepe: a bokros nyári gazba rejtett mindenféle hulladék. Az ösvény mellett cikkcakkban futó betonkerítés szélvédettebb sarkánál hasas, műanyag sörös palackok hevernek porosan, szutykosan egymás hegyén-hátán, átható húgyszaggal megfejelve. Pár méterrel odébb egy étkezővagonból menet közben egy zsáknyi szemetet lökhettek ki, aminek a nagy része kávé vagy ital felszolgálása után visszamaradt, egyszer használatos műanyag poharakból és evőeszközökből, elázott papírszalvétákból, csikkekből és hasonló vendéglői hulladékból állt. Bármerre nézek, bomlás, leépülés, pusztulás. Elég volt pár hétig félrenéznem, s ősz máris végigcsurgatta undorító nyálkáját az egész világon.

Mozdony gördül el lassan, vigyázkodva, ráérősen a harmadik vágányon. Mintha mindegy lenne számára, hogy halad-e vagy egy helyben áll. Pár perc múlva ugyanaz a mozdony már a hetediken nekigyürkőzve igyekszik, ellenkező irányba, három tartálykocsit tolva maga előtt. Most veszem észre, hogy odébb, ugyanazon a vágányon már vagy egy tucatnyi tartálykocsi áll, ugyanolyan világos krémszínűre festve, és valamennyire rápingálták a marosvásárhelyi műtrágyagyár nevét. Méghozzá élénk pirossal. Feléjük tart a tolató mozdony, de az így összeálló szerelvény további sorsa egyelőre ismeretlen. Jó ideje nem láttam már teherszállítmányt – egyáltalán tehervonatot – vesztegelni az állomáson, annyira furcsa, hogy ismét benépesültek a régi, távoli vágányok, és szokatlan a le-fel masírozó tolatómozdony látványa is, közben meg azt látom, hogy a máskor oly eleven életet élő peronon most alig van mozgás, néhány ember lézeng csupán, azok is inkább csak szétnézni állnak ki a placcra, s kis idő múlva fordulnak is be az állomásépület törött ablakszemű, nyikorgó acélajtaján.

Ha megfigyelték, mai jelentésem hangulata kifejezetten bővelkedik negatív tónusokban, ami azért nem csoda, hiszen a nap is valahol a felhők, a szmogos szürke réteg mögött rejtőzik, csak némi többszörösen megszűrt fénnyel szolgál, s azt is inkább csak dél felé ereszti rá a világra. Alig néhány óra az egész...

De ne legyünk telhetetlenek. Az évszakok váltógazdaságához hozzászokhattunk. Mint ahogy a vasút világának a kiürüléséhez, hanyatlásához is. A szakma elsivárosodásához. Amit jobban érzékelni lehet ilyenkor, télvíz idején, hiszen az ember nem egyszerűen csak utazik, hanem menedéket keres a vasútban, ahol otthonosan, magába merülve vagy utastársai társaságában feloldódva töltheti el azt a pár órát, amire úticéljáig szükség van. Örök találós kérdés, hogy az éppen befutó szerelvény vagonjaiban levethetjük-e utcai öltözékünket, vagy télikabátunkba burkolózva, morcosan pillantunk ki a feltűrt gallérszárnyak közül.

A félig szabadtéri kiskocsmák, falatozók körül is megfakult a világ. Az élet odabent zajlik, a bódékban, a szorosra csukott, elfüggönyözött ablaktáblák mögött. Az eléjük kitett asztalok és székek néptelenek, már a fázós verebek se szökdécselnek rajtuk, mert már minden fellelhető morzsát többszörösen is eltakarítottak. Az egyik poros, hóharmatfoltos asztal alatt két kutya torzsalkodik – az egyik kitúrná a másikat, amelyik addig összegömbölyödve, szinte önmagába bújva szunyókált a baklábak alatt. Nem ez az egyedüli üres asztal a környéken, a békétlen állatnak bőven jutna hely másfelé is, de nem, itt most akaratérvényesítésről van szó, valamelyikükről ki kell hogy derüljön, melyik az erősebb, következésképp a másiknak kotródnia kell...

Az Ufó tetejéről magasba meredő kályhacső csak úgy löki, már-már egy lustán lüktető szív ütemére, a szürke füstöt. A vadszőlő indái csupaszon lógnak a falakról, ablakszemekkel fedték el a szabadra néző tornácrészeket. A bódé közepén dobkályha duruzsol, ontja a meleget a hűvös szeparék felé. Az a kevés vendég, aki megül odabent, önkéntelenül a tűz közelébe húzódik. A helyiségben nem villognak már a napelemes szentjánosbogarak, bekapcsolták a neonvilágítást – kékes, sápadt, lidérces idebent a világ, és már csak Bakter Bálint hiányzik ahhoz, hogy ez a jócskán elferdült valóság valamiképpen helyrebillenjen a képzeletemben.

Az ajtó üvege mögött a kinti világ zsugori metszete: egy darabka peron, távolabb ugyanannyi sín és egy vagon részlete. Ez előtt időnként egy-egy eleven ember halad át hol tetszőleges irányban. Most éppen egy két éves, dundi csöppségre figyelek föl, vasgyúró, szakállas, kopasz apjának mutatóujját szorongatja s akkora vágyakozással nyúlkál a peronon várakozó személyvagon lépcsője felé, mintha az élete függne tőle. Reszket belé, toporzékol, hogy nem éri el, az apja viszont nem engedi közelebb, nem tudni, mikor mozdul meg a szerelvény, akár az üres fegyverben, a hosszan vesztegelni látszó vonatban sem bízhat az ember. A fegyver elsülhet, a vonat meglódulhat. Mindkettő kivédhetetlen. A kis ember ezt nem érti, a felnőtt meg nincs hogy elmagyarázza neki, ezért aztán marad a gyeplőfeszítő rajongás egyfelől, a vasúttal ismerkedő gyermek nyüszítő delíriuma és az apa körültekintő józansága, amely úgy ad, hogy tulajdonképpen visszavesz...

Az üvegajtó mögött most Bakter alakja tűnik föl és kitölti az egész „képernyőt”...És ettől úgy tűnik, máris értelmet nyernek az addig eltékozolt napok.

Éjjeli gyors. Fotó Henning János

Átutazóban

De mert Székelyudvarhelyre éppen csak megérkeztem – emlékeim vonatán, persze – és alig szálltunk le Sándor barátommal a vonatról (az én hátamon hátizsák, az övén még nagyobb – így utazgattunk akkoriban, minden úti cókmókunk egy-egy vászonzsákban elfért), mindjárt jelentkeztünk a forgalmi irodában, ahol az állomásfőnököt gyanítottuk megtalálni. Néhány ember látta el az udvarhelyi állomáson zajló mindennapi tevékenységet, s nem is került nagy meggyőző munkámba rávenni a főnököt, hogy elsősorban az ő érdekükben fontos ennek a riportnak az elkészítése, amely révén az egész országban ismertek lesznek, bekerül a képük az újságba. Mellesleg – nyugtattam tovább a zavartnak látszó helyi lelkeket – a mi kettősünk nem ellenőrizni jött, és nem csomót keresni a kákán, hanem kiemelni az ismeretlenségből az erdélyi magyar embereket, akik szorgalmasan dolgoznak, hogy életünk rendben-csendben menjen. Ami mellesleg igaz is volt, bár az egész amolyan kincstári dumának hangzott, mint annyi minden akkoriban kirakathoz hasonlatos életünkben – ami közvetlenül az üveg mögött volt, az próbálkozott a csillogással, ami viszont háttérbe került, ott a pókhálók és a légytetemek tarkították a látványt, szerencsére csak a homályban. Nos, Sándorral ketten mi a kirakat fényesebbik, közszemlére érdemesebb síkjait pásztáztuk, ez volt a feladatunk, ezért fizettek bennünket, ez volt az utazásaink valóságos motorja is: oda állítottuk az embereket, a csillogásba, a rendezett előtérbe, hogy mosolyogjanak és munkájuk iránti elkötelezettségben örökítődjenek meg az időben.

Akkoriban nagyon kellett ügyelni arra, hogy hol vesszük elő a fényképezőgépet, mert elég volt, ha csak megcsillant valakinek a kezében az objektív üvege, elég volt egy kósza kis villanás egy gyanakodó szembe, máris célgömbbe került az ember, odaléptek hozzá, igazoltatták, szándékai felől faggatták, gépét vizsgálgatták, s ha mindent rendben találtak és semmilyen „gyanús” jelbe nem tudtak belekötni, akkor továbbengedtek, de azzal a kis közjátékkal, amire a feladathoz egyáltalán semmilyen szükség nem volt, sikerült elűzni azt a kevés munkakedvet is, ami e nem túl biztató körülmények ellenére még bennünk szorult. A Sándor – és a magam – érdekében igyekeztem elhárítani minden hasonló közjátékot, ezért aztán magunk mellé kértünk egy hozzáértő kalauzt is, aki megmutatná nekünk a székelyudvarhelyi állomás pályarendszerét és pontosan megmondaná, hol, milyen szakaszokat, tárgyakat, építményeket, eseményeket stb. szabad egyáltalán fényképezni. Megelégedésemre, a feladatra maga a főnök vállalkozott, s hármasban – pontosabban kettesben, mert Sándor mindegyre le-lemaradt vagy éppen elibénk vágott – ráérősen végigbaktattunk az állomásról egy kiserdő alá kanyarodó pálya mentén a fagyos, havas, kopár töltésen. Én a főnök magyarázatait hallgattam az udvarhelyi vonalszakasz történetéről, és arról, hogy hányszor vetődött fel az idők során a Székelyudvarhely-Csíkszereda közötti összeköttetés megépítése, és mert műszakilag igen költségigényesek voltak a tervek, minden esetben elvetették vagy elfektették őket.

Elértünk a vasúti világ végét jelző bakhoz, minden szögből és irányból sikerült le is fényképezni, tetejében a kormos-füstös régimódi vasutas lámpával, amiben még kanóc égett és amelybe piros üveg járt, és amit valamikor esténként mindig meggyújtottak... A lámpa mellől visszapillantottam az állomástól megtett útra, s arra gondoltam, hogy tulajdonképpen egy forrás tövénél állok, amelyből elindul csörgedezve egy magányos vízér, hogy később, megerősödve-nekibátorodva belezúduljon a nagy hálózatba. A naponta kétszer induló és érkező „székely expressz”, amely a város több kisállomásán is megállt, hogy az utasoknak ne kelljen minden áron a nagyállomásig kutyagolniuk – kivéve a közelében lakókat – , Segesvárig családias, fapados vicinális volt, onnan viszont az utas előtt kinyílt a pálya, méghozzá két irányban – nyugat és délkelet felé egyaránt.

Délkelet felé indulva, Brassó, Bukarest, majd a román tengerpart, Szófia, Isztambul, Görögország, de épp úgy Moldova, Oroszország és Távol-Kelet felé eső úticélok könnyű elérhetőségével kecsegtetett, nyugatra viszont Kolozsváron, a Királyhágón, Nagyváradon túl jelentette rendre egész Európát, Párizson keresztül egészen a brit szigetek fővárosáig és akár tovább is, a kontinens szigetvilágán. Ez volt ugyan a vég, ahol álltam, de ha úgy akarom, ez lehetett a kezdet, a kiindulás. Mindenképpen meditáláshoz méltó, nélkülözhetetlen pont ahhoz, hogy a világban mindenütt egyforma eséllyel otthon érezhessük magunkat.

Ez volt az a hely, ahol fényképész kollégámat teljes felelősséggel szabadjára engedtem a főnök társaságában, mert úgy éreztem, ami az otthonosságot illeti, „sínen vagyunk”, baklövés, kellemetlen közjáték már nem igen következhet be, a fotóriporthoz szükséges takarékos szöveget akár helyben el tudnám készíteni, így aztán fogtam magam és elköszöntem, hogy néhány egyéb megbízatásomnak is utána nézzek...

Bevallom, a tekei kisállomás után nem volt sem kedvem, sem késztetésem arra, hogy egy újabb állomási világot a szívembe zárjak és magammal vigyek. Ezt akkor a fiatalabb Sándorra hagytam. Én megelégedtem a felületes látogató benyomásaival, aki néhány pillantással képes felismerni és bemérni a terepet, érzelmileg nem kötelezi el magát, átutazó, mint annyi más ember, alig jött meg, már a visszatérés körülményeit és módjait fürkészi... S mivel számomra a következő újságírói állomás Csíkszeredát jelentette, kénytelen voltam autóbuszra ülni, hogy átkeljek a Hargitán, s leereszkedjünk a Csíki-medencébe, a vasútállomás közelébe, az egykori gabonasiló mellé, amely kiköpött mása a székelyudvarhelyi állomás közelében magasodó silótoronynak, valósággal lerí róluk, hogy egyazon tervező asztalon készült, ugyanannak a vidékfejlesztő ambíciónak a lendületében, mely mindkét városból örök riválist fabrikált, és egyúttal vasúti elérhetetlenségre kárhoztatta.

Nosztalgia / Fotó: Biró Károly