|
Egy évvel ezelőtt, rekord idő alatt, valóságos erőltetett menetben szövegeket gyártottam egy fotóalbumhoz, amelynek szerzője igen jó barátom.
Az albumot s a képekhez illő szöveget féligmeddig felkérésre állítottuk össze, de hiába kaptunk hozzá némi támogatást, a kiadónak túl mélyen kellett volna a zsebébe nyúlnia ahhoz, hogy üzletileg is elégedett lehessen. Ha arra számított, hogy sóvár szerzőkként összetányérozzuk a hiányzó piculákat, nagyot tévedett. Fogtuk az egész munkát, s úgy ahogy volt, betettük a fiókba. Most meg ott csücsülnek: képek is, szövegek is.
Ahogy telt az idő, egyre jobban érdekelt: a nyilvánv alóan a képek segítségével és azok hatására született szövegek vajon önállóan megállnák a helyüket? Eredeti formájukban aligha, hiszen fagyöngyként tapadtak a képekre, a látvány annyi mindent elárul már az első pillanatban, hogy a szavak csupán a hézagokat töltik ki, a gondolatokat hosszabbítják meg bizonyos irányban.
De munkált bennem a kétely is: van-e egyáltalán jogom életre kelteni ezeket a szövegeket a képek szerzőjének engedélye nélkül? Hiszen szimbiózisunkat mindketten közös megegyezéssel vállaltuk, s a visszalépésben is ugyanilyen természetes konszenzus döntött. Merhetek-e ezek után maszek alkotóként előállni velük, alávetve őket némi esztétikai műtétnek is, hogy a hiányzó képek helyett is, önálló módon szólhassanak az olvasóhoz?
Képtelen helyzet szülte képtelen szövegek gyűjteményéből válogatom ki a következőkben azt a tekintélyes csokrot, amiről most úgy gondolom, hogy megérettek a képtelen feladatra. Távolról sem érik utol a nélkülözni kénytelen képeket, de beszédesebbek az eredeti szándéknál. (csg)
Képtelen szövegek / TALPALATNYI
Apó s anyó reggel óta ássák, morzsolják a roppant földet, szűkülő körökben. Egymáshoz kényszeredettségükben mindjárt-mindjárt összeérnek a maradék, talpalatnyi föld-szigeten.
„Menjen odébb, kend...”
„Kend menjen odébb...”
„De nem, mert kend...”
Pedig már lépni se tudnának, a következő mozdulatra egyikük menthetetlenül belévesz a barázdák tengerébe.
A felásott terület meg csak nő, a talpalatnyi szigetecske fogy alattuk. S ha az is elfogy?
Fogynak a szavak is, valaki odébb megy, talán végleg lelép, s marad utána az elmúlás bilincses mellkasi fájdalma, szúrása.
Képtelen szövegek / MEGOSZTOTT MAGÁNY
Az öregség találkozik a kályhasuttal. Ez, valahogy, elkerülhetetlen. Tisztességgel köszönnek egymásnak. Az öregség pedig, aki már jócskán eltörődött, csöndesen megkérdezi: „Öledbe fogadsz-e?”
A kályhasut eddig mindenkit befogadott, aki nála keresett menedéket. A fekete macska már régi-régi lakója. Miért ne fogadná be hát az öregséget is?
És ha már befogadta, akkor az öregség kénytelen megosztani a helyét a macskával, aki, mert régebbi vendég, tudja a szabályt: mindaddig ura maradhat a helyzetnek, amíg símulékonyan viselkedik.
Miért is ne tenné? Kedvére való az életfogytiglanig tartó, megosztott magány. |
