(Olvasónapló)

Tegnap bejelentette a román belügyminiszter, hogy a tárca nagy lendülettel gyűjti a tudnivalókat megboldogult Nyirő Józsefről, annak érdekében, hogy a miniszterelnök, amennyiben sor kerül egy tuisztázó beszélgetésre közte és a budapesti kollégája között (hogy fognak egyáltalán szót érteni, azt csak ők tudják), legyen felvértezve minden pertinens tudnivalóval Nyirőt illetően. Derék dolog ez, mindenképpen... Az adatgyűjtés is, meg az is, hogy mindezt nyilvánosan be is vallják. Mert hogy mióta a belügyminisztérium az írók viselt dolgainak a letéteményese, pontosan nem is tudnám meghatározni, a gyakorlat olyannyira az idők ködébe vész...

Persze, most mi is ezt tesszük, ezen a helyen: Nyirőről elmélkedünk, életének egy-egy zugába, mnozzanatába világítunk be, de még inkább azt a tükröt vesszük szemügyre, amit a kortárs sajtó és kritika, majd később az irodalomtörténet tartott neki.

A Pomogáts Béla szerkesztette antológiából - mert az vizsgálódásomnak a központi tengelye - mára egy hivatalosan is elismert, gyakori használatban is kipróbált forrás Nyirőről szóló megállapításaival kezdem a mai penzumot: Hegedűs Géza közismert Arcképvázlatok. Száz magyar író c. gyűjteményéről van szó, amely a Móra Kiadónál jelent meg 1980-ban, de bármikor elérhető az interneten is, ahol már A magyar irodalom arcképcsarnokaként, 222 szócikkre bővítve áll bárkinek a rendelkezésére.

Épp ezért nem is kellene elidőznünk e szövegnél, de mégis megteszem, hiszen van néhány igen komoly tanulsága. Az első: hogyan lehet világosan, illő szavakkal, röviden jellemezni nem csupán egy írót, hanem egy életutat és életművet. Persze, előfordulhat, hogy az itteni értékelés sincs valakiknek az ínyére, de hát az elfogultak amúgy is külön emberfajta, s mi most nem velük foglalkozunk.

Hegedűs szerint ugyanis Nyirő József iunduláskor sokat igért - már-már a mindent. "Amikor 1924-ben Jézusfaragó ember címmel kötetben jelennek meg legkorábbi novellái, az olvasó valóban új, eredeti, ismeretlen világot láttató, igen költői íróval találkozhatott. Ebben a székely falusi világban semmi sem volt népszínműszerű: társadalmilag is, lélektanilag is hiteles, mindig érdekes és töretlenül költői ábrázolás volt az induló Nyírő világa. Természeti képeiben egy kitűnő stiliszta lírája szólalt meg. Nyírőtől nagyon is indokoltan várták, hogy hamarosan az a nagy erdélyi elbeszélő lesz, aki azonban nem ő lett, hanem Tamási Áron." Olyan igazság ez, amit legjobb pillanataiban Nyirő maga is nagyon jól tudott. Talán szenvedett tőle, talán párviadalra is sarkallta ez az állapot, de ez olyan tény, amit csak elhallgatni lehet, tagadni nem.

De Hegedűs nem áll meg itt, kijelentését lebontja: "Az Ábel a rengetegben megjelenésétől (1932) az értő olvasó, aki nagyon is indokoltan szerette Nyírőt, biztosan tudta, hogy Tamási a nagyobb író. Nyírő Ábellel akart versenyre kelni, amikor azonnal megírta az Uz Bencét. Majdnem remekmű, illetve annak indul. Uz Bence lehetett volna a magyar Till Eulenspiegel. De nem lett. A népi tréfacsináló mulatságosan, kicsit anekdotázóan, kicsit mesésen induló, érzékletes természeti képeket idéző története egyre zavarosabbá válik, misztikumba torkollik, és ebben a misztikumban kereszténység, pogányság, mindenféle babonaság vegyül olyan misztikus népimádatba, amelyben maga a nép fogalma a legmisztifikáltabb. Nyírő népszeretetéről egyre inkább kiderül, hogy ez nem a nép igazi problémáinak megoldását jelenti, hanem egy irracionális mítosz keresése, amelynek állítólag a nép a hordozója."

Kell-e ennél világosabb, igazságosabb helyére rakása az író korlátainak? Mert ha valaki azt állítja, hogy mindez nem igaz, és csupán tendenciózus lejáratása Nyirőnek, csak azért, mert stb. stb. (ismerjük a szöveget), akkor azzal automatikusan Tamásitól tagadja meg ugyanazon írói eszmény hitelesebb kiteljesítőjének a jussát.

A summás értékelés egy következő lépcsője életet és életművet jellemez: "Élete és életműve előtt zavartan, tanácstalanul áll, aki jellemezni akarja. Annyi ellentétes jelző érvényes egyéniségére is, műveinek irodalmi értékére is, hogy végeredményben egyik jelző sem hiteles. Vallásos? Igen, annyira, hogy ifjúkorában hittanár, majd plébános, és élete végén szerzetes. Pogány? Nagymértékben: panteizmus, ősi mítoszok, babonák kavarognak benne, és keverednek vallástagadással. Érzelmi életében és ezt tükröző vallomásos oldalain szinte összefonódik erotika és aszkézis. Mélységes emberszeretet és vérgőzös fasiszta öldöklésre uszítás együtt fér meg ebben a ködgomolyos lélekben. Stílusában a finom költőiségtől a közhelyeket halmozó giccsig, a magasztos egyszerűségtől a modoros túlcifrázásig, a havasok és fenyvesek illatától a durva alpáriságig néha nem is műről műre, hanem oldalról oldalra változik a művészi egyéniség." Hegedűs Géza itt annak az értő olvasónak a szerepében mond határozott véleményt, aki jól ismeri tárgyát és nem érzelmek alakítják az értékítéletét, hanem az objektivitásra törekvés.

Igaz, a politikus Nyirőről kerekperec kijelenti: "háborús uszító, tömeggyilkosságok felbujtója, büntetőjogi értelemben is háborús bűnös lett. Odatartozott Szálasi szellemi vezérkarához. Még az emigrációban is, Amerikában és Spanyolországban megjelent könyveiben is ezt a szellemet próbálja igazolni..." Ezek az 1980-ban leírt mondatok (bár időben korántsem voltak az elsők!) csengenek vissza ma akkor, amikor valaki le szeretné őt seperni hagyományaink, szellemi tudatunk asztaláról, de hogy ebben mennyi a realitás, azt gondolom, ma is őrzik dokumentumok, hiszen a legsötétebb korszakok idején megnyilvánult sajtó- és a parlamenti nyilvánosságnak ellenőrizhető nyomai vannak, az állítások tehát könnyen kideríthetőek. De tegyük fel, hogy csupán a hűsége s kevésbé eszmei szolidaritás kapcsolta életfogytiglan a háború végével levitézlett magyar kormányzathoz, e hűség is választást jelentett, amivel önként vállalta azt, hogy a vétkes kurzus oldalára áll.

Szó sincs arról, amit e napokban számosan hangoztattak - miszerint Nyirőt kirekesztették volna az irodalmi köztudatból; persze, hivatalosan azért nem tartozott a sokat idézettek közé -, hiszen az 1980-ban megjelent Hegedűs-féle portré azzal, hogy az irodalomtörténész beemelte őt az első százas írói listára, felért egy tisztelgő elismeréssel, amiként különben az írás konklúziója is ezt sugallja: "Kétségtelenül tehetséges író volt, kétségtelenül eltévelyedett lélek lett, életében aligha találhatott volna bűneire bocsánatot. De a már halott író életműve - ez a rendkívül egyenetlen, zűrzavaros életmű - mégis olyan örökség, amelyből előbb-utóbb ki kell válogatni a maradandó értéket." És ez a felvállalás - ismétlem: 1980-ban - a tömör kis írás másik nagy erénye.

A Pomogáts-féle antológia viszont olyan példával is szolgál, hogy 1957-ben, Kolozsváron, bár balos érvrendszerrel és esztétikai normáknak megfelelően, az Utunk terjedelmes tanulmányban kísérelte meg átvilágítani a Nyirő-féle írói örökséget Katona Szabó Istvánnak köszönhetően. De erről majd később.

Csíkszereda, 2012. május 30.

(Olvasónapló)

Tegnap Rónai Zoltán emlékezéseit említettem, kezdjük mindjárt azzal. (Pontosabban: azokkal, mert Rónainak két emlékezése is szerepel a kötetben, de majd a későbbiekből kiderül, hogy a kettő szinte-szinte egy és ugyanaz; és ez valahogy se szerkesztőnek, se lektornak nem tűnt föl!) A szerző 1923-ban született, újságíró, 1945-ben külföldre került, Madridban volt egyetemista, 1956-ban végezte a bölcsészetet. Fordító lett, a madridi rádió, majd később a Szabad Európa rádió madridi munkatársa, Spanyolországban él, s végigkövette Nyirő ottani életének eseményeit, különös tekintettel haldoklásának utolsó óráira, melyeket az író özvegye, Ilonka társaságában, a haldokló ágya mellett töltött. Tőle származik minden lényeges információ az életpálya és az írói munkásság legutolsó szakaszáról, az egyetlen hiteles leírás Nyirő végső búcsújának perceiről, legapróbb mozzanatairól. Nincs hát okunk kételkedni szavaiban, már csak azért sem, mivel a másik koronatanú, a feleség is halott már - 1984-ben hunyt el Marosvásárhelyen, ahová gyermekeihez és unokáihoz férje halála után megtért.

Ezeket természetesen mind a Rónai-féle emlékezésből hámoztam ki, s ha már itt tartunk, nézzünk meg néhány életrajzi mozzanatot, amit nem egyszer vitathatóan emlegetnek vagy éppenséggel homály fed. Ilyen a katolikus egyházzal való viszonya. Nyirő, aki papnak tanult, 1919-ben kilép a katolikus papi rendből és megházasodik. Végzetes betegsége súlyosbodása idején úgy-ahogy rendezi vitás ügyeit az egyházzal. Ennek belső rajzát maga Nyirő adja, Rónai Zoltán csak idézi a folyamat egy-egy mozzanatát és kommentálja, imígyen:

"[Nyirő]Részletesen leírja állapota romlását, mely megakadályozza, hogy fekve aludjék. Baj van a szívvel, de még nagyobb a tüdővel: „Nagy, árnyék sötétedik rajta, mintha a halál térképe volna." Az orvosok biztatják, vigasztalják, ő azonban tudja, a felét sem mondják meg az igazságnak. A valóság pedig tüdőrák. „Meg sem lepődöm - írja -, amikor feleségem egy szomorú délután hiába titkolt félelemmel és megrendüléssel mondja: »Holnap meglátogatja egy franciskánus páter... Meg kellene gyónnia és áldoznia...« Szelíden ránézek, átfürkészem szemeimmel, és lecsuklik a fejem, mert tudom, mi van az egyszerű mondat mögött." (Ügyét rendezték a katolikus egyházzal, melynek fiatalon, 1912-tól 1919-ig papja volt. Az elintézésben segítette P. Megyer és az ő közvetítésével talán Tomek Vince piarista rendfőnök is. Nem lett azonban "megint pap", mint egyes kiadványokban olvashattuk.)... Az írás vége belenyugvás és imádság: „Tégy velem, amit jónak látsz, de áldd meg ezeket a magyarokat és minden magyart..."

Ugyanígy, Rónai Zoltán emlékező írása az, melyből kitetszik Nyirő óhaja afelől, hogy mely tájakon kíván nyugodni.

"Spanyolországban elterjedt dolog a fali sírfülkébe való temetés. Több sor kerül így egymás fölé, arai nagy helymegtakarítással jár. Nyírő József első nyughelye is ilyen fülke volt egy legfelső, ötödik sorban. Az író mintha megsejtette volna; halála után noteszében bejegyzést találtak: „nicho=falban sír".

Az ilyen temetésen nem kopognak a rögök a koporsó fedelén. Helyette egyszerű, kézzel hajtott felvonó nyikorog, a koporsó súrlódik a fülke alján, majd a malteroskanál cseng, amikor a temetői Mműves téglával lezárja a nyílást. A téglák elé kerül azután a kőtábla. Az övé fehér márványból volt, ezzel a szöveggel: József Nyirő író" (így!), majd születésének és halálának a dátuma: „18. VII. 1889 - 16. X. 1953". Ott nyugodott 1966. június 30-ig, amikor a temető újabb részébe szállították és földbe temették barátja és írótársa, Vaszary János sírja mellé. Később amerikai magyarok adakozásából szürke gránit sírkövet kapott, ezzel a kétnyelvű felirattal: „Nyirő József székely apostol. Escritor húngaro" (azaz magyar író).

E sírkő alatt várja - mint már másutt is írtam -, hogy magyar földben nyugodhassak a Székelyföldön, a házsongárdi temetőben régi fegyvertársai közelében, vagy Budapesten."

Ezek szerint ő is tudta előre - megsejtette?! -, hogy nyughelye ügyének végső rendezése körül ugyanvalóst problémák lesznek még, ezért kínált fel annyi alternatívát...

Egyféleképpen magyarázatot kapok arra is, hogy honnan származik a Nyirő jellemzésére használt "székely apostol" minősítés. Hát persze: a sírkőállító amerikai magyarok nagylelkűsége és rajongása folytán... Az utókor így minden klisét tulajdonképpen majdnem készen kapott...

Semmi sem magyarázza ugyanakkor Rónai két írásának (Ember a havasokból. Nyirő József halálának 30. évfordulóján - 330. l. és Nyirő József külföldi évei - 373. l.) együttes jelenlétét egyazon kötetben, ugyanis néhány oldalt leszámítva - az első tanulmány bevezető passzusairól illetve arról a bevágott tudósításról van szó, mely az író halálát elbeszéli, s amelyet a másodikban csupán megemlít - egy és ugyanazon szövegről van szó, még a jegyzetanyag is maximálisan megismétlődik! Mivel mindebben semmiféle magas logikát nem sikerült fölfedeznem, feltételezem, hogy szerkesztői hanyagságról, felületességről van szó - magyarán gyanítom, hogy se a válogató, se a szerkesztő nem olvasta el a közlésre kiszemelt szövegeket!

*

Nyirőnek nincs szerencséje a minősítésekkel, a jelzőkkel. A román szellemi életben eleddig szinte egyáltalán nem hagyott semmilyen nyomot - most egy egész húszmilliós ország hangos attól, hogy "poetul maghiar Nyirő József". Hogy mikor és mitől lett szegény meghurcolt Nyírő költő, azt csak a jó ég tudja. Annyi igaz, hogy prózájának erőteljes lírai felhangjai vannak, de a költőség nem ennyiből áll. Tény, hogy valahol megszületett ez a téves besorolás, valamelyik hivatalos kancelláriában, ahol állást kellett foglalni, hivatalos nyilatkozatot kellett kiadni, hát akkor legyen "poet", poéta szegény Nyirő, aztán mondjuk el mindennek, ami rossz csak rámondható...

Az ilyesmit kár is idézni, hiszen benne van az éterben, a csapból is az csorog.

Azaz, vannak kivételek is. Ilyen az Ovidiu Pecican kolozsvári író, történész, publicista, egyetemi tanár állásfoglalása a Romania libera tegnapi, május 28-i számából (Radicalizari nedorite - Nem kívánatos radikalizálódás). Sajnos, annyira ő sem ismeri Nyirőt, hogy ne vegye át a "költő"-i minősítést,. ezt leszámítva azonban írása józan hangú és elegánsan európai. Nem háborodik fel Nyirő jobboldaliságán, azt is érthetőnek találja, hogy 1940 után Nyirő még inkább jobbra és nacionalistább (fasisztoid) vizekre tolódott, s rámutat azokra a román személyiségekre, akik hasonló utat tettek meg, azzal a különbséggel, hogy vezérlő csillaguk nem Budapest, hanem Bukarest volt (Octavian Goga, Nechifor Crainic, Radu Gyr). Ami, persze, mit sem változtat a lényegen...

Aggasztónak tartja viszont Pecican, hogy mind Romániában, mind Magyarországon egyre nagyobb keletje van azoknak az eszméknek, melyek a két világháború között és idején vezérelték térségünket. Képmutatásnak tartja, hogy a román nacionalizmus - bár ugyanolyan értékrendhez tartozik, mint magyar társa -, ez utóbbit képes lenne keresztbe lenyelni. Pedig csak arról van szó, hogy mindegyik túlszereti saját népét, olyannyira, hogy képes a hosszú távú érdekeit is veszélyeztetni...

Az újratemetés kérdésében az a véleménye, hogy az nem kellene vita tárgya legyen: az emberi jóérzés természetesnek találja a kegyeleti gesztusokat, amelyeket illik tiszteletben tartani. Nyirő kultusza a székelyek, az erdélyi magyarság opciója - érvel Pecican -, ezen nincs is mit vitatkozni. Persze, személyesen okosabb dolognak tartja, hogy ha a látványos, propagandisztikus gesztusok helyett inkább az író műveinek megismerését, elemzését, kritikáját, megmérettetését szorgalmazzák a Nyírőre emlékezők és emlékeztetők, mert a székelyeknek sem lehet mindegy, hogy miként ítéli meg őket a nagyvilág - könnyen előfordulhat ezek után, hogy az a látszat alakul ki, hogy az ellentmondásos, nem a leghaladóbb politikai szerepet játszó író személyében a fasiszta típusú ideológiát támogatják.

Pecican, aki jó pár évvel ezelőtt a Provincia c. kétnyelvű (román-magyar) erdélyi folyóirat román vezető szerkesztője volt, s magyar kollégáival együtt Erdély közös sorsának javításában gondolkodott, sajnálatos módon fehér hollónak tűnik a Nyirő körüli pillanatnyi közbeszédben, s azon gondolkozom, mennyire képes temperálni a szellemi leleplezésbe saját magát belehajszoló, nekibőszült romániai hatalmat...

Csíkszereda, 2012. május 29.