|
Nyirőről - így is, úgy is (7) |
|
(Olvasónapló)
Egy hete írom ezt a lassan tengeri kígyóvá váló olvasónaplót. Mentségemre legyen mondva, a téma is olyan, hogy az élet maga nyújtja-nyújtogatja, mint a rétestésztát. Nyirő előszedése a sufniból jó ürügy a politika mindkét oldala számára, hogy egyik a másikon lehetőleg látványosan elverje a port. Egyrészt napirenden a székely író tömjénezése és további fényezése, olyannyira, hogy már eldöntött tény a nemzeti tantervbe emelése, másrészt most levéltárakból előkeresett dokumentumokkal is igazolni próbálják, hogy Nyirő József negyvenes évekbeli politikai állásfoglalásai az antiszemitizmus és a Szálasi-féle fasizmus felvállalásának tettét is kimerítik.
Az Új Magyar Szó (2012. június 1-3.) legfrissebb Színkép melléklete Szőcs Levente két oldalas összeállítását teszi közzé a magyarországi Országos Levéltár vonatkozó anyagaiból. Igaz, hogy a dokumentumok közlése végén megjegyzés olvasható, mely szerint a szándék nem a vita, csupán a tényközlés, a terjedelmes anyag felvezetőjében viszont elhangzik a vád, amit a válogatásnak aztán igazolnia kell - ám sajnos, mérsékelt sikerrel. A bizonyító anyag sajnálatosan "vékonyka", nem elég meggyőző. Ráadásul az idézetek fele nem is a Nyirő állásfoglalásai, ezek legfeljebb csak arra bizonyítékok, hogy az író is végighallgatta Vajna Gábor belügyminiszter és Szöllősi Jenő miniszterelnök helyettes hagymázas, zsidóellenes intézkedéseket igazoló beszédeit, mint annyi más ember a parlamentben. (Igaz, ez nem menti az író felelősségét személyes eltévelyedéseit illetően, viszont nem látjuk azt a sötét ördögöt sem, akinek a lefestését az anyag szerkesztője Nyírőt bekonferálta...)
Szerencsére, az ÚMSZ demokratikus lap és nem uniformizált, egyoldalú vélemények tárháza. Ugyanabban a számban , a népszerű 5. - Vélemény - oldalon megtaláljuk Krebsz János A háború állása c. jegyzetét, amely a higgadt objektivitás nézőpontjáról szemléli a Nyirő körül dúló eszmei Watterloo-t:
"Végakarata volt szegénynek, hogy hazai földben nyugodhasson. S ha valamelyik erdélyi egyházközség (ahol paposkodott) vagy az írószövetség (romániai magyar tagozat) méltó alázattal címzettnek érzi magát, akkor a kellő engedélyekkel felszerelkezve, szépen céltudatosan hazahozza, eltemeti, évenként koszorúzza, lelke rajta. De a baloldal csak azt tudja mondani, hogy fasiszta volt, kitartott Szálasi mellett, megszavazta a zsidótörvényeket… És a jobboldal csak azt tudja mondani, hogy a szülőföldről írt, a hazáról, arról az érzésről, amit tanítani kellene, mert kiveszőben van a világból… És mindkettőnek igaza van: egy közepes író, aki egyben középszerű fasiszta. Semmi különös, nem volt egyedül a maga idejében. Csak most mindkét oldal emeli a tétet, zajlik a licit, már a legnagyobbak között van. Nagy író, nagy fasiszta."
Csakhogy ezzel még nem oldódik meg semmi, mert az író újratemetetlen maradt, potenciális kérdőjelnek a jövőre nézve, amely további harci cselekedetekhez szolgáltathat muníciót. Pedig a Pomogáts-féle tanácsot jó lenne most már megfogadni s nekilátni egy becsületes Nyirő-monográfia elkészítéséhez. Az általam eddig elemzett antológiából ugyanis messzire kitetszik az, amit a szerkesztő így konferál be: "Engem is meglepett, hogy milyen gazdag, vele és munkásságával foglalkozó szakirodalomra, kritikai irodalomra találtam régi folyóiratokban és lapokban kutakodva. Ezekből a hajdani és viszonylag kevés számú mai írásból épült fel ez a kötet." Szám szerint talán nem is kevés benne a jelenkori hivatkozás, ám ha közelebbről vizsgáljuk őket, eléggé hézagosak és egyoldalúak.
Itt van mindjárt Medvigy Endre, akitől a könyv hat írást is átvesz (Az én népem, Székelyek, Havasok könyve, A Megfeszített, Az elszántak, Íme, az emberek!) - valamennyi kivétel nélkül utószónak íródott egy-egy, a Kairosz kiadónál életműsorozatban megjelentetett Nyirő-kötetekhez, a huszadik század utolsó éveiben, illetve a huszonegyedik század legelején. Mint ilyenek, sok bennük az ismétlés, hiszen az olvasónak végül is el kell mondani, kicsoda volt Nyirő József, s milyen ívet írt le írói pályafutása. A konkrét mű bemutatása szinte kivétel nélkül polemikus alapállásból vagy hangvétellel történik, híven az utószó szerepéhez: a könyvet minél jobban el kell adni, ahhoz pedig az író és művének mellőzése, üldözése, a teljesítmény túldicsérése a lehető leghatásosabb eszközök. Így aztán ezek az írások, bár sok részigazságot tartalmaznak, alapvetően nem szolgálják a bölcs elemzést, annál inkább a buzgó rábeszélést: ne tétovázzunk, vásároljuk meg a remekműveket!
Az újrakiadásokhoz írt magyarázó, információs szövegek között találhatjuk a Marosi Ildikó gondozta könyvek egy-egy részletét is (Az utószóban, Uz Bence esetei). Az egyik az Íme, az emberek! csíkszeredai újrakiadását toldja meg néhány eredeti Nyirő-adalékkal, a másik egy hasznos és sikeres kiadvány, az Uz Bence folytatásos lapközléseit összegyűjtő mű bevezetésének részlete. A célnak, amiért íródtak, tökéletesen megfelelnek, inkább csak szerkesztési szépséghibának tartom azt, hogy mindkét írásban majdnem szóról szóra - ráadásul indokolatlanul - megismétlődik a Nyirő özvegye, Ilona asszony életének utolsó, marosvásárhelyi szakaszáról írt személyes emlékezés.
Ez a mozzanat, mármint az írófeleség sorsa, számomra azért is különösen érdekes, mert arra enged következtetni, hogy már az ötvenes években megenyhültek az indulatok Nyirő megítélésében, legalább is ezt sugallja az a tény, hogy Nyirő Ilona nem csak hogy hazatérhetett, de némi hivatalos támogatást is kapott a román államtól. "Nyirő József miután 1919-ben kilépett a papi rendből, megnősült. Felesége Bedő Ilona tanítónő, aki 1984-ben halt meg és Marosvásárhelyen nyugszik a református temetőben, közel a Molterék sírjához. Nyirőéknek három gyermekük volt: Réka, Csaba és Ildikó.
Férje halála után Nyirőné Madridból egy hollandiai szeretetotthonba került, ahol különösebben jól nem érezhette magát, mert amint Nyirő tréfásan mondotta volt „Ilus, lelkem három nyelven tud: magyarul, székelyül s perfektül". Hamarosan kérelmezte a román hatóságoktól a hazatérési engedélyt, amit meg is kapott, sok más ígéret mellett: nyugdíj, udvarhelyi házuk visszaadása stb. Amiből jő szokás szerint semmi sem lett. Marosvásárhelyt jelölték ki neki, ahol kezdetben egy komfortosabb filagóriában lakott, nyugdíjat is csak jó későre és minimálisát kapott, jószerével írószövetségi segélyből élt, a szerénynél is szerényebben."
A Nyirőről szóló antológia több Pomogáts-írást is tartalmaz, amelyek egy része ugyancsak az író műveinek újrakiadását látja el értő kritikusi kalauzzal. A Nyirő József. Bevezetés Válogatott műveihez című tanulmány talán az egyik legátfogóbb, legkimértebb összegzés, ami az íróról máig megjelent. Nem véletlen, hogy ezt az írását használta föl a szerző, hogy megírja A magyar irodalom Erdélyben (I-II., Pallas-Akadémia, 2008. 251-258. l.) számára a Nyirőről szóló fejezetet. Ennek köszönhető, hogy Pomogáts irodalomtörténetében nagyrészt a Tamásiéval megegyező terjedelemben első ízben olvasható tárgyszerű elemzés a ma ismét elevenen vitatott székely íróról, amely túlmutat az üzleti és politikai játékokon.
Csíkszereda, 2012. június 3.
|
|
Nyirőről - így is, úgy is (6) |
|
(Olvasónapló)
Mindjárt egy hete vezetem ezt a Nyirő-naplót, és még mindig nem értem a végére. De ne legyek türelmetlen, hiszen a többször beharangozott román és magyar miniszterelnöki tisztázás is füstbe ment terv maradt a bukaresti kormányzat részére, pedig hogy fente rá a fogát a média! A budapesti kormányfő a román elnökkel tárgyalt - hogy szóba került-e Nyirő, arról egyelőre nincs tudomásunk, azt viszont a kíváncsiskodó újságírók tudomására hozták, hogy a bukaresti EU-tanácskozás annyira fontos volt gazdaságilag (és mindenféle szempontból), hogy a jelenlévők arra összpontosítottak. Nyirő pedig még várhat... ha már ennyit sikerült várnia az áhított hazatéréssel.
Szándékosan hagytam későbbre annak a bemutatását, hogy a tanítvány, a mindvégig jó barát Tamási Áron miként viszonyult a kritikai nyilvánosság előtt mentorához, Nyirő Józsefhez. Ha valaki megérthette ugyanis ez utóbbi írói törekvéseit, eszményeit és módszereit, akkor az ő volt. A Pomogáts-féle válogatásban két Tamási-szöveg is szerepel. Az egyik A székely "kék madarászokról" címet viseli és a Brassói Lapokban látott napvilágot (1933). Az írás nem kimondottan Nyirőről szól, hanem általában a székely kultúra elterjedéséről, megismertetéséről. Ebben az összefüggésben esik szó többek között Nyirő József Júlia szép leány című színpadi játékáról, s az alább idézett passzusok tisztázó erejű bizonyítékok artról, hogy mester és tanítvány között sosem hiányzott a ragaszkodó, ám nyílt hangvétel, barátságukon nem ütött fájdalmas rést az elkerülhetetlen rivalizálás.
"Nekem a művészi vonatkozáson kívül még szinte személyes ügyem is minden Nyirő-írás, mert az első novelláival ő ébresztette fel bennem egészen világosan a székely művészi öntudatot. De hogy ez a művészi öntudat nemcsak megmaradt bennem, hanem meg is erősödött, sőt hovatovább mind jobban más irodalmi és művészi vegetáció felé fúrja magának az utat, mint a Nyirőé: ez olyan természeti törvény, amely egyéb nehéz dolgok között őszinteségre is kötelez. Nem kutatom, hogy mi a magyarázata annak, hogy a Nyirő irodalmi munkásságával és munkáinak művészi értékelésével kapcsolatban kétféle vélemény uralkodik: az egyik szóbeszédben s a másik írásban. Mindenesetre különös jelenség, hogy például a Júlia szép leányról még a jelentősebb beszámolók sem adtak olyan értékelést, amely fedné a számottevő művészi követelményt. Azt sem kutatom, hogy Nyirőnek mi tetszik jobban: a kellemes-e, vagy az igaz, hanem a fontos egyedül az ügy, amelyet mind a ketten szolgálni kívánunk.
Nagyon természetes, hogy minden irodalmi alkotással szemben elsősorban művészi igényeim vannak, a Júlia szép leány azonban láthatólag nemcsak irodalmat kíván szolgálni, hanem irodalompolitikát is. Ez a körülmény teszi szükségessé, hogy a művészi igények mellett engedjenek más szempontot is érvényesülni. Ez a más szempont pedig az, hogy a Júlia szép leány mennyiben hasznos a székely népi kultúra propagandáját illetőleg.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a Júlia szép leány mint műalkotás, Nyirőnek az a munkája, amely művészi igényeimet a legkevésbé elégítette ki. Ha most vetődtem volna ide valahonnét idegenből s elém tennék A Jézusfaragó embert és megmutatnák a Júlia szép leányt, s azt mondanák, hogy ugyanazon egy ember cselekedte azt, akkor azt hinném, hogy veszedelmes félrevezetők országában vagyok..."
Hogy miképpen fogadta, illetve mennyire szívlelte meg Nyirő az elvbarát Tamási kritikáit, arra nézve nincsenek részletes adataink, arról viszont annál több: barátságuk, egymásra hatásuk egészen odáig ment, hogy a huszas években együtt is laktak Kolozsváron a Petőfi utca 46 alatt. Ha volt is köztük olykor feszültség, vita vagy sértődés, az csupán megjátszás volt, a külvilágnak szóló cinkos üzenet, hogy ha éppen nem is volt rá komolyabb alkalom, legyen mivel hírbe keveredjenek. Wass Albert egfy emlékezésében felidézte Tamási és Nyirő kávéházi vitáját arról, hogy miként kellene a székelység ügyét képviselni a világon. Nyirő amellett kardoskodott, hogy a székelység mindenek előtt, Tamási viszont úgy látta, hogy legfontosabb a művészi köntös, azután jöhet belé a székely töltelék. Ez amolyan tyúk és tojás vita volt, ami a lényegen mit sem változtatott.
Egy évvel később, 1934-ben ugyancsak a Brassói Lapok adott helyet Tamási Édes anyanyelvünk című vitacikkének, amelyben elveri a port a "kolozsvári reggeli lapban" megjelenő Nyirő-kritika szerzőjének botrányos, magyartalan nyelvhasználatán. Tamási szerint ez hatványozottan felháborító, hiszen a kritikus egy olyan írónak osztja az észt, nevetséges terjedelemben, aki nem tegnap kezdte a mesterséget, s ráadásul az erdélyi irodalom egyik vezető egyénisége? A cikkben ízekre szedi a botcsinálta recenziót, s érvelés közben egyúttal Nyirőről és szóban forgó művéről (Uz Bence) is pertinens véleményt mond. Végül így zárja cikkét: "Ezzel én is befejezhetem írásomat és kérhetem a kritikust, hogy a jövőben legalább az én kedvelt íróimnak a műveiről ne írjon kritikát, hanem használja inkább ezeket a műveket arra, hogy tanuljon belőlük magyarul."
Nyirő József, bár az idők folyamán bőven kijárt neki a bírálatból is, nem panaszkodhat, hogy ne lett volna, aki megvédje és munkásságát derűsebb, elfogadóbb színekben láttassa. Mint láttuk, életében Tamási volt az, aki ezt következetesen űzte, napjainkban pedig ott vannak azok a szolgálatos elő- és utószó írók, akik szuperlatívuszaikkal tulajdonképpen marketing megbízatásuknak tesznek eleget: az újra kiadott Nyirő-életművet próbálják eladhatóvá, bestsellerré avatni. A székelyhon.ro a napokban arról számolt be, hogy mind a csíkszeredai könyvesboltokban, mind a Kájoni János megyei könyvtárban intenzíven keresik az író műveit. Sokan az újratemetés körüli viharból azt szűrhették le, hogy Nyirő továbbra is tiltólistán lehet, mert - egy könyvesbolti eladó szerint - "sokan csak suttogva kérdik, forgalmazunk-e könyveket az írótól”.
A polcok pillanatnyilag leürültek, a kereskedők előjegyzési listákat állítanak össze, a kiadók (Pallas-Akadémia) újranyomást fontolgatnak...
Csíkszereda, 2012. június 2.
|
|
|
Nyirőről - így is, úgy is (5) |
|
(Olvasónapló)
Tegnapi apropómat, amivel negyedik Nyirő-bejegyzésemet indítottam, továbbra is beigazolódni látom. Késő esti számítógépes rendezgetésem közben ugyanis a csevegőprogramon a székelyudvarhelyi Simó Márton jelentkezett, s beszélgetés közben gyorsan ki is derült, hogy a székelyhon.ro portálon többedmagával vezetett kultúrblogján ő maga is Nyirő-ügyben "utazik", s esetleges véleményemet kérdezte. Kissé elrösteltem magam, hogy magamtól nem bukkantam rá, bár időnként ellátogatok a bloghoz, de olyan ez az írói munka, hogy ha tartani akarja az ember a lépést az eseményekkel, akkor arra van kárhoztatva, hogy az írás kedvéért háttérbe szorítsa az olvasást... Kár, mert ugyanolyan jó volna megtudni, mit gondolnak, írnak, milyen szempontokat vélnek fontosnak mások egy-egy vitatott tárggyal kapcsolatban...
Mint amilyen például most Nyirő megítélése...
Simó, ahogy látom, maga is azt az utat követi feljegyzéseiben (Hazatérő Nyirő József; Nyirő kapcsán a vitézkötésről és a fényképekről), amihez én is tartom magam: megkeresni, mi a maradandó és a jó az íróban, és mi az, ami a Nyirő-jelenségből inkább csak a hecckampányt szítja... Érdekes megállapítása, hogy a tisztázásra általa fölkért szakemberek - irodalomtörténészek -, a szakma nagy öregjei és az ifjú titánok "szép sorban elzárkóztak, kifaroltak a témából. Ez a mostani beszélgetés józan és mértéktartó – úgy véljük –, két olyan embertől származik, akik kötődnek a helyhez, s valamelyest ismerik Nyírő munkásságát és képesek elfogultság vagy politikai indulat nélkül beszélgetni róla: alulírott és Lakatos Mihály szerkesztő és műfordító, Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központjának vezetője." A beszélgetést, akár csak a másik bejegyzést is érdemes elolvasni, mértéktartóak, "építkezőek", előre mutatóak.
Külön nyereség volt számomra, hogy általuk betekintést nyerhettem ama fényképkiállításba, melyet a nevezetes udvarhelyi Kováts-féle műterem immár egyre inkább felértékelődő (Nyirő)archívumából varázsoltak elő a fotográfusi dinasztia utódai.
És akkor térjünk rá napi penzumunkra, kezünkben a Pomogáts-féle antológia. Fellapozzuk, s ma azoknál a kritikáknál, értékeléseknél horgonyzunk le, melyeket Nyirő korának jeles szerzői, Nyirő József kor- és pályatársai, barátai és riválisai írtak róla. És mert számszerűen nem kevesen vannak, érjük majd be néhány jellemző példával.
Vegyük mindjárt Kemény János kritikáját az 1937-es Erdélyi Helikon-ból, aki nem melklesleg szenvedélyes vadászként és természetrajongóként is szemügyre veszi a Havasok könyvét:
"Természetbúvár szemével nézve sok fejcsóválásra adhatna okot ez a könyv. A tavasz a havason, bár úgy illene, a madaraktól s néhány aprócska állattól eltekintve, nem a szerelem időszaka, nyári rekkenőségben üzekedik az őz, a szarvasbika ősszel, amikor a dér kikezdte az erdőt, a vaddisznók bugása idején rendszerint derékig ér a hó. A hegyekben, úgy mondják, az ember-asszony is többnyire nyár végén, ősz elején ébred rá, hogy gyermeket hord a szíve alatt, mert odafönt mindenekelőtt való a természet bölcs rendje, mely szerint ember és állat csemetéje egyaránt tavasszal szülessék, amikor kevesebb a hideg s egyéb veszedelmek is leszelídülnek. A hiúz vajmi ritkán veti magát át fáról fára, mert bár véres, de mégis kényes állat ő s inkább a gyöngéd hajlatú ösvényeken, sziklák védelmező árnyékában szeret közlekedni, mint a macskafélék általában, melyek esőtől, hótól, sártól, karcolástól kényeskedve féltik puha bundájukat s talpukat. Nincs olyan szép hang, mely énekre gyúlva vonzhatná magához a kormosnyakú szarvasbikát s bármily kedves a farkaskölyök, gyermeki ártatlanságban sohase hancurozhat könnyes szemű őzgidával. De kérdem: mi köze a külső igazságnak itt a belső igazsághoz? Vagy levon-é valamit a népmese valóságából az, hogy földrajzilag nincsen üveghegy s a kurtafarkú malac aligha túr egy arasszal errébb attól a helytől, ahol annak a királynak van a palotája, akinek az egyik szeme kacag s a másik egyre könnyezik? Nyirő a szerelemről és a születésről, életről és halálról s ezekben és ezeken túl ember voltunk szörnyűszép terhéről akar szólani s a világról, mely véres és csodálatos, fenséges és átkozott: a teremtő Isten és lázadó Ember kettős arcát viselő világ." Ezután pedig a kritikában ott sorjáznak a Nyirő szimbolizmusát igazoló idézetek, majd a végkövetkeztetés: "...Hogy igaz képet nyerhessünk e könyvről, a huszonegy rész mindegyikéből kellene valami jellemzőt idéznünk. Ez idézetek hosszú sora nélkül, be kell érnünk azzal a megállapítással, hogy Nyirő Józsefnek a. Jézusfaragó ember mellett a Havasok könyve a legszebb munkája." Ennél elegánsabb és igazságosabb kritikát, illetve dicséretet - és ennél hajlékonyabb, elegánsabb példát dialektikából - aligha kaphatott volna Nyirő pályatárstól.
Féja Géza többször is méltatja Nyirő egy-egy művét. És bár eszmeileg egy oldalon állnak, mindketten a népiség vallói és követői, sosem mulasztja el, hogy kifogásait is szóvá tegye. Az Uz Bencéről szóló sorai (lásd Magyar Írás, 1934) nem hagyhatják említetlenül a műre gyakorolt nyilvánvaló Tamási-hatást: "Új könyve regényszerű alkotás. Valószínűleg Tamási Áron Ábel a rengetegben című könyve indította megírására. Nyirő is néphőst próbált csinálni, havasi históriát írt, gyakran ugyanolyan életkörülmények közé is veti Uz Bencét, mint Tamási Ábelt. De míg Tamásinak sikerült Ábelt valóban néphőssé tennie, mert Ábel sorsa valóban népsorsot jelent s képvisel, Nyirő Uz Bencéje inkább havasi különlegesség marad. De nem is történhetett másképpen. Nyirő balladái látása mindenképpen tragikus látás, Tamási viszont mese-szemekkel nézi e földet. Tamási tehát természetszerűleg eljutott a szélesebb, nyugalmas, színes epikai formához, Nyirő sohasem fog eljutni s kár is erőlködnie, hogy eljusson, az ő útja más. E kifogások dacára tagadhatatlan, hogy elsőrangú kéz nyomaival tele ez a munka is. Olyan nyomok ezek, melyek az elhibázott egészért bizonyos kárpótlást nyújtanak. Nyirő e könyvében sem tagadta meg magát, csupán elhibázta a célját..."
Németh László sem csak egyszeri Nyirő-kritikus, s ismervén életművének dimenzióit, vélekedésének hitelét, nincs miért kételkednünk annak őszhinteségében. A Kopjafákról szólva Németh László egyként fúj hideget is, meleget is ugyanabból a lukból: "Ebben a balladái hangulatban az emberek többnyire hangtalan görbülnek el a halál ujjai közt; a meggyötört szépség azonban időnként felsivít s hisztériás asszonyként tépi magát. Van egy vonal, amelyen túl a szépséget nem szabad kényszeríteni, mert elveszti méltóságát; a bájosból édeskés lesz, a hatalmasból dagályos, az ünnepélyesből nagyképű; Nyirő esetében: a sötétben fenségesből keresetten rémes. A giccs ott kísért a művészet alatt, de ott kísért a művészet fölött is. Ez a székely temető túlságosan panoptikumszerű, a halálnemek túlságosan válogatottak. A szülők kiássák a sírból eltaszított gyermekeiket, hogy még egyszer megcsókolhassák; a haldokló legény felköti magát az ökör szarvara, hogy hazavigye teherbe ejtett kedveséhez; az őrült apa egy erdőt ültet karácsonyfából halottjának; a kipusztult hadifogolytábor utolsó katonája kimászik a hóra, hogy egy törökbúzakórót tegyen bajtársa mellére. Megbánás, szerelem, őrültség, barátság igazabb lenne, ha nem ficamodna a végletekbe, s a könyv méltóságosabb, ha a székely balsorsot nem fertőzné meg a képzelet irodalmias szuperlativusza. Pedig Nyírőnek markában az igazi nagyság s vannak a könyvének felejthetetlen, erős jelenetei. Egy férj haza akarja lopni Kolozsvárról a halott feleségét; fölöltöztetí, jegyet vált neki, beülteti a sarokba s még beszél is hozzá. Az utasok mind észreveszik, hogy halottal utaznak, de nem mondja ki senki sem. A kalauz belép, s a lámpással bevilágít a halott vigyorgásra vicsorodott képébe. Alszik, szól közbe hátulról valaki. A kalauz egy pillanatig meghökkenve áll, azután kilyukasztja a halott asszony jegyét. Aki ezt a jelenetet megírta, annak nem kell egy megkésett szülői csókért koporsót bontatni."
Úgy tűnik, a holtakkal való intenzív művészi foglalatosság ütött most vissza, pünkösdkor az író hamvai körüli cirkuszban. Az író által művelt giccsbe forduló morbiditás – láthatjuk - a Nyirőn túli valóságban is megkapaszkodott...
Csíkszereda, 2012. június 1.
|
|
Nyirőről - így is, úgy is (4) |
|
(Olvasónapló)
Minden nap hoz valamit, ami kibillent eredeti szándékomból. Tegnap például az történt, hogy a Hargita Népében terjedelmes interjú jelent meg (a Transindex hasonló részletességgel tálalta a kulisszából gyűjtött értesüléseit). Ebben Lukács Csaba újságíró, az újratemetés kommunikációs vezetője többszörösen megmagyarázta a megmagyarázhatatlant, azaz jó csíkiasan kibeszélte a krumplit a földből. Tisztelem-becsülöm riporteri tevékenységét, azt az eleven, kalandos szellemet, amivel a legnehezebb témákat fölvállalja, Nyirő esetében azonban sajnálatosan kilépett a szerepéből s mesterségesen, a román hatóságokat "megvezetve" (erről valósággal büszkén szól, ráadásul kétszer is, az interjú folyamán!) maga teremti a mesterséges feszültségeket, a riportos elemeket. Amit ott magyarázatként föltálal, amit láthatóan elégedetten elrészletez, az már-már a gyermetegség határát súrolja, hiszen a valóságban nem történt más, mint az, hogy a hatóságok felvették a kesztyűt, belementek az abszurd játékba s ezzel megkezdődött a szokásos versengés (lásd Tom és Jerry), ki jár túl a másik eszén, avagy ki lesz az, aki a végén nevet?
(Annyi biztos, hogy azok nem mi leszünk!)
Ez az, ami aztán végérvényesen túlmutat Nyirőn, olyannyira, ahogy a fürdővízzel együtt szokták a csecsemőt is kiönteni. Ebből derül ki, hogy az egész eseménysorozatban az író csupán apropó és eszköz volt, még akkor is, ha a "kegyeleti aktus" szervezői mást mondanak és azt ráadásul még komolyan is gondolják.
De térjünk vissza az átkos időkbe, azokba az évekbe, amikor a magyar 56 utáni hangulatban Erdélyben sem mentek túl jól a dolgok. A kolozsvári Utunk akkoriban sem állt le azzal a szándékával, hogy megpróbál szembenézni az erdélyi (akkor: romániai magyar) irodalom háború előtti örökével, mintegy átmentve a (szocialista) realizmus követelményeit nagyvonalúan értelmezve egyes vitatott írói életművek vállalható részét. Így történt, hogy az akkor fiatal prózaíró és szerkesztő, Katona Szabó István terjedelmes tanulmányt közöl Nyirő József írói útja címmel, amelyet a kolozsvári irodalmi hetilap két részletben ad közre, az elhíresült Nézzük hát szembe rovatban. Az általunk fellapozott Pomogáts-féle antológia egyik kulcs-darabja ez a szöveg, hiszen a háború, a tiltólistára helyezés után első ízben szól érdemben Nyirőről, s bármennyire igazodik is érvelésében, értékelésében a kor szelleméhez, jó szolgálatot tesz Nyirő megismertetésének: dióhéjban tartalmazza az írói életmű darabjainak tartalmi átvilágítását. Paradox módon, miközben a tanulmány szerzője elítélőleg szól Nyirő egy-egy munkájáról, megnyilatkozásáról, nem csupán a megítéléssel szembesülünk, hanem az addig teljesen elhallgatott mű szinopszisával is. És ez több, mint amit azoktól az időktől el lehetett várni. Katona Szabó kritikushoz illő alapossággal fejti fel egy-egy novella társadalmi hátterét, a cselekmény lélektani motivációját - igaz, közben számon-számonkéri Nyirőtől a realista ábrázolás kánonját, illetve fejére olvassa miszticizmnusát, narodnyik szemléletét. Ezekről a vádakról ráadásul nem is lehet azt mondani, hogy üres vádaskodások - az akkori évek ideológiájába tökéletesen beleillenek s reálisan tetten érhetőek a Nyírő műben; az már más kérdés, hogy az e fajta műelemzésnek nem sok köze van a műközpontú irodalmi elemzéshez.
Érdekes módon, ami az író alapvető értékelését illeti, Katona Szabó István józan, mértékletes ítészi szemléletet követ:
"Nyirő ábrázoló művészetének sajátossága, hogy alig rajzol társadalmi környezetet, alakjai elsősorban a tájban, a természetben élnek. A társadalmi viszonyokat nem mutatja meg elég plasztikusan, hősei tragédiájának társadalmi okait elmulasztja feltárni. Az okokat főképpen a „székely sorsban" keresi (Földig le székely, Jézusfaragó ember, A klánéta). Novelláiban a tragikus elemek emiatt egyedi, különleges esetekként, kuriózumokként hatnak. Ezért nem tudjuk élőnek, hanem csak egy eszmei koncepció megvalósulásának elfogadni a Jézusfaragó ember című novella szobrász-figuráját. A valóság elemeinek - melyeket felhasznál és költőien ábrázol - Nyirő mitikus értelmet ad. Ez a sajátos felfokozás okozza, hogy a novellák mondanivalója nehezen bontható ki, a jelképek értelme nehezen ismerhető fel.
Nyirő novelláinak nagy erénye az író gazdag, egyéni nyelvezete, amely sokat merített a székely tájnyelv értékeiből, s mégis sajátosan nyirői. Nem mentes azonban a túlzásoktól: modorosság, a népies formák halmozása, a homályos hangulati elemeknek tett engedmények teszik helyenként kissé komorrá. Későbbi műveiben sokat levetkezett nyelvi különcködéseiből, s a népi kuriózumok másolása helyett a maga nyelvi kifejezőkészségére támaszkodott."
Számíthatott-e akkor író nagyobb megértésre, empátiára, hát még, ha olyan múlttal rendelkezett, mint Nyirő?
A tanulmány abban is kiemelkedik, hogy nem kever össze politikai szereplést írói teljesítménnyel - bár simán megtehetné, sőt, egyesek szerint akkoriban talán meg is kellett volna tennie, de elmulasztotta (dicséretére legyen mondva), az én nemzedékem pedig hosszú ideig maradt egy olyan alapos - bár mondom, balos - Nyirő-értelmezéssel és -értékeléssel, ami végső soron elvezetett bennünket a mű megismerésének igényéig és cselekvéséig.
Pomogáts Béla széleslátókörűségét dicséri, hogy ez az írás is helyet kapott a kötetben, annyi más, vitatható, de tárgyszerű értékeléssel, kritikával egyetemben. Ezért lehetett megkerülhetetlen alapkönyv ma a Nyirő József, a székely nép krónikása.
Csíkszereda, 2012. május 31.
|
|
