Nagy Háború mint múlttá málló jelen

Mentséges szavak egy vallomásgyűjteményhez
 

Ismét egy könyv, mely nem az enyém, mert nem én írtam, mégis atyaian ragaszkodom hozzá, elvégre magam hordtam össze, szabad akaratból és senki által nem kényszerítve, mintha a sajátomon szorgoskodnék.

A tégla nem enyém: a ház viszont igen...

De miféle tégláról is van szó?

Emlékek málladozó romjai közt turkáltam hónapokon át, a Nagy Háború centenáriumának hangulatában. Használható, ép darabokat kerestem az egymás összevisszaságában is rendkívül kusza illeszkedésű, valamire való téglacsomók között.

Kínos és kimerítő élmény ez a mindenre figyelő, éber tallózás a hitelesnek látszó feljegyzések között. Kétség akkor támadhat, ha a tanúságot utólag vetették papírra – legtöbbször igazolásul, magyarázatképpen. A többi esetben a háború mibenlétét – levegőjét, életrendjét, folyományait – rögzítő azonnali jegyzések magukon őrzik a pillanat melegét, az események még nem állnak csatarendbe, egyszerűen megtörténnek, valami előre nem látott logika, ám mégis sejthető törvényszerűségeknek megfelelően. Amikor papírra kerülnek, még nem emlékek, csak tények, benyomások, pillanatnyi gondolatok, társítások, sejtések lenyomatai, nem egyszer formátlan, darabos kifejezései, rögtönzések, sietős, fáradt csírái majdani tényrajzoknak, vallomásoknak vagy – hétpróbás hallgatásoknak.

Van valami, ami miatt a háború naplószerűen megörökített töredezettsége ma olykor többet mond – mert hátsó szándék nélkül mondja – minden tudományos megállapításnál. Nem okok, tényezők, szerteágazások, titkos szövetségek, árulások és beugratások szinte-szinte kibogozhatatlan szövevényéből akar folyamatos, végtelenbe vesző pamutszálat sodorni s belőle egynemű, öltéseivel egymásba simuló egyen-szvettert kötni a történelem kidüllesztett mellkasára. Viszont képes kitapintani a múlt egyre gyengülő pulzusát a mind jobban fakuló, mind jobban rejtezkedő személyes emlékezetek révén.

Azt is próbáltam elképzelni – miközben a háborúra emlékezők irományai után keresgéltem (most, hogy ezt leírtam, jövök rá, mennyire nagyképű lenne, ha azt írtam volna helyette, hogy – kutattam...), bármiféle stratégia és módszer nélkül, ahogy virágot keres egy gyanútlan fickó a mezőn, aki egyáltalán nem fűves ember, de nem is patás állat, hogy a mező mindenütt maga legyen a terített asztal –, és nem is egyszer, hogyha az én életemet arra a száz év előtti időre szabják, úgy vajon a naplóírók közé tartoztam volna, vagy hagyom szemem-fülem mellett elosonni a percek és napok láncolatából összeálló történelmet.

Amilyen felszabadultságot jelent az írás műveletének végére pontot tenni, annyi görcsös ellenállást vált ki belőlem minden kirótt írói feladat, még ha e muszájt magam szabom is ki saját magamnak. Tanú rá néhány öntudatosan elkezdett és félbe maradt, megunt, elpanamázott naplókísérletem, ami mindenre jó volt, csak arra nem, hogy tények, események halmazát rögzítse a történések mentén, a maguk gazdagságában. nagyképűen hajtogattam azt a ki tudja, honnan felszedett nagyképűséget, hogy – sebaj, ami fontos egy életben, az amúgy is megmarad az emlékezetben, ami viszont kihull, azért biztosan nem kár, merthogy az nem is volt fontos. Tetszetős, magabiztos dölyfe ez a mindent legyűrni vélő fiatalságnak, amikor a legkisebb siker is egekig emel, a nagy kudarcok pedig már csak akkor látszanak, amikor az ember ténylegesen a gödör legmélyén találja magát.

Ma is megválaszolatlan kérdés: ha mindez mégis másként történik, ugyan, mihez kezdhetnék a sok felhalmozott ténnyel, adattal, jegyzettel? Értelmeznem kellene és élettapasztalatom során felhalmozott legjobb tudásom szerint kellő kritikával illetnem. Önmagukban eredendő forrásaim semerre sem mutató, holt értékek maradnának, kritika nélküli mesék, fantáziálások, spekulációk. Elképzelem, hogy egy veszedelmes ütközet kellős közepén találom magam, ahol élénken, tisztán látom a körülöttem felbukkanó események közeli apró részleteit, de pár méteres körzeten túl mind sűrűbb lőporfüstbe, zűrzavarba vész az egész, az összefüggések koszorúja, a vezérszemlélet áttekintő ereje.

Látom, amit látok – és az az enyém, az én igazságom. De azon túl nem látom az összetevőket, a mozaikot, ami kiadja a végső rajz színes, forma-gazdag forgatagát. Így érezheti magát a tengeri permet, ég és föld között, mielőtt szétfreccsen a parti sziklán, de a viharokról, a tengeráramlatokról, a változatos vízi világról csak többé-kevésbé színes történeteket tudna mesélni. Miközben maga is elenyészik.

A huszadik század hajnalán élő és alkotó Bársony István egyik novellája, néhány bevezető mondatot leszámítva, abból áll, hogy elolvashatunk egy asszonyi levelet, amelyet az a férjéhez írt, s amely a következő mondatokkal kezdődik: „Mert a mit én írok, azt nem szánom senkinek sem. Csak az emlékezetnek, ami szintén meghal, elmulik egyszer. Ha nincs a ki emlékezzék, akkor emlék sincsen; és én nem gondolok rá vágyó örömmel, hogy vajha lenne idő, a mikor e sorokban összekeresgéli valaki a lelkem foszlányait.”

Azt remélem, hogy az ilyen érdekmentes ambíció szülte sorok, feljegyzések, ha nem is kimondottan távolra tekintők, de saját köreiken belül legalább pontosak, becsületesek; szándékaikban azt célozzák, ami felé e könyvvel magam is törekszem. Válogatásom alapja a véletlen ugyan, a merő esetlegesség, célja viszont a sok forrásból merítés révén a nézőpontok sűrű felsorakoztatása, helyszín és eseményközeg meglepetésszerű kipécézése, az emlékező műfajok változatossága (megkülönböztetett előszeretettel tallózva naplók, levelek, beszámolók szövegében és egyéb, az eseményeket még azon melegében rögzítő feljegyzésekben), az emlékezők kellően megoszló társadalmi rétegződése, hátország és hadszíntér közötti megkülönböztetés teljes semmibevétele, a formai szempontok mellékvágányra terelése. A válogatás nemegyszer járt a bőség zavarával, amit úgy oldottam volna föl, hogy türelemre intve, visszafogtam magam, arra gondolván, hogy a túlcsorduló edényből amúgy is menthetetlenül odavész a fölösleg, s a könyvtáblák közé rendelt vizsgálati anyag se lehet több mint amennyit megbír a természetes emberi kíváncsiság. Ez volt munkám vezérelve és -fonala, s óvatosságból inkább álltam meg a teljesség élménye híján (az éhesen maradt kíváncsiság kevésbé figyelemromboló a gondolati túlterhelésnél), mintsem hogy túllépjem az előttem megnyíló medret.

A hályogkovács-féle ügyködés veszélyét elkerülendő, néhány témába vágó munkát is fellapoztam, s örömmel nyugtáztam, hogy a történelmi kutatás neves szakembereit is élénken foglalkoztatja a múltbeli események írásos (rögzített), személyes emlékekben lecsapódó továbbélése és értelmezése. Érthető, hogy őket elsősorban az érdekli, mennyire vegyenek komolyan egy-egy naplót, emlékiratot, utólagos tanúvallomást valamely történelmi eseményről, a történelmi idő jellegzetes csomópontjairól. Szenti Tibor, aki 1988-ban megjelent (Vér és pezsgő. Harctéri naplók, visszaemlékezések, frontversek, tábori és családi levelek az első világháborúból. Tények és tanúk, Magvető, Budapest) gyűjteményét jóval alaposabb tudományos beágyazottsággal, de hasonló elképzeléssel állította össze, ezt írja a munka bevezetőjében: „Az emberi sorsot ott lehet igazán megismerni és a kör ott zárul, ahol a sok millió egyéni életből kibontakozik a világesemény, a történelem egy korszaka, amely országok vagy valamilyen eszmei, gazdasági érdek alapján társult szövetséges nemzetek további sorsát meghatározza. Ez a fajta dokumentum sohasem pótolhatja a hadtörténeti, történeti munkákat. Nem az a feladata, hogy velük versenyezzen, hanem az, hogy hitelesítse, kiegészítse azokat.”

Szenti Tibor rendet rak gyűjtött anyagában, értelmez és összehasonlít – valódi tudományos munkát végez. Felvázolja az ábrázolandó világháborús események sors-stációit, majd nagyító alá veszi dokumentumait, gazdag jegyzetanyaggal kötve be azokat a tudományos forrásállomány vérkeringésébe. Könyvében az olvasmányosság szempontja nem szerepel fő helyen, többre tartja a tudományos precizitást és formai követelményeket. Pillanatra sincs szándékom versenyre kelni véle, ezért is tekintettem művét – az eligazító módszertani értelmezéseken túl – mindenek előtt forrásnak, mint ami egy a sok közül, s a maga jelentésességében elhelyezhető a nagy háború rugalmasan kezelt idővonalán.

Hasonlóan viszonyultam a VII. Hungarológiai Kongresszus (Kolozsvár, 2011. augusztus 22–27.) egyik panelje előadásainak kötetben megjelentetett anyagához (Emlékirat és történelem. Szerkesztette: Horváth Jenő és Pritz Pál. Magyar Történelmi Társulat, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest, 2012), amelynek bevezetőjéből néhány tanulságot nem szégyelltem a magamévá tenni. Mint ezt például:

„A magyarságtudomány mindannak a hiteles ismeretnek a tárháza, amely a magyarság múltjában és jelenében való eligazodáshoz szükséges. Tehát a teljes társadalomtudomány (és benne természetesen a bölcsészet) olyan tudástára, amely nem a magyarságból akarja megismerni a világot, hanem a népünkre, nemzetünkre hatott és ható erők és folyamatok világában kutatja a magyarságot. Az emlékiratok kiválasztásánál is ez volt a döntő szempont. Ezért van az, hogy a tizenöt szerző közül a többség... külföldi memoárt vizsgál... Ezért van az, hogy nagy hangsúly került a szomszédjainkra...”

Bevallom, s ez a dokumentumok szerzőinek lajstromán is ellenőrizhető, hogy hasonló arányt jómagam nem céloztam meg, de így is sikerült kellő súlyúan tágítani az emlékezők földrajzi körét – mind, ami a magyar-külföldi, mind ami a magyar-erdélyi viszonyban arányaiban kifejezésre jut. Igaz tehát, hogy valamennyivel több hangsúly esik a magyar világháborús emlékekre, de ez soha nem fajul köldöknézéssé. És tény, hogy a magyar emlékezésen belül az erdélyi világháborús állapotok iránt nagyobb figyelmet tanúsítottam, de igyekeztem még a látszatát is elkerülni annak, mintha ott lenne a világ közepe. A válogatás szempontjainak élén a forrás elérhetősége állt, majd a szövegben föllelhető irodalmi-történelmi expresszivitás, illetve sajátos hangvétel. Igyekeztem kellő eréllyel visszafogni a nagy számban felkínálkozó emlékezés-, memoár-részletek meglehetősen beválogatását és olykor utat adtam publicisztikai hangvételű, rövidebb elmélkedéseknek is, amelyek egy-egy tényszerű helyzetábrázolás közötti űrben a éppenséggel a kötőanyag szerepét töltötték be.

A források lelőhelye mindenek előtt a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK), illetve a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma (MTDA), de olykor rendelkezésemre állt az Arcanum sokoldalú háborús adatbázisa is. Számos eredeti forrásanyagot leltem föl a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban s nem hagyhatom említés nélkül Koszta István kollégám – maga is a nagy háború körülményeinek, magyar és erdélyi vonatkozásainak következetes kutatója önzetlen támogatását, odáig menően, hogy saját archívumában található forrásokat bocsátott a rendelkezésemre, nem egyszer a maga fordításában, szerkesztésében.

Most viszont, hogy alkalmam nyílt oly nagyszámú (első) világháború feljegyzést, benyomást, gondolatot, naplólapot elolvasni és átérezni, mintegy a múlt fölé hajolva megköszönöm a neves és névtelen szerzőknek, hogy vették a fáradságot és papírra vetették soraikat. Kimondhatatlanul nagy kincset hagytak ezáltal hátra, amiről maguk sem álmodhattak, de talán azok sincsenek teljesen tudatában, akik az idők teltével jogszerű örököseikké lettek.

Kezdődjék hát az általam elképzelt irodalmi játék, amely nem akar több lenni játék-irodalomnál. Annak viszont véresen komoly. Mert az eltelt száz évben múlttá málló jelenben minden elhalványulhat, kifakulhat, ám egyvalami változatlan marad: élet-halál a tét.

Csíkszereda, 2015. október 18.

Cseke Gábor