Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Szépirodalom Szeleczky Flóra

 Szeleczky Flóra



Szeleczki Flóra Eszter: Láng E-mail
2016. január 10. vasárnap, 13:19

Az asztalon hevert az öngyújtó. „Reménytelenül”, nedvesen, hogy a külsejét borító ázott papír alól kikandikált itt-ott a fehér műanyag váz. A fehér alapon piros pöttyös papíron a „csodák pedig vannak” felirat díszelgett, még mindig. A hónapok múlása, a nadrág és táska zsebek koptatása, ki tudja hány kéz markolása és dörzsölése sem tűntette el róla a kissé nevetséges közhelynek hangzó motivációs üzenetet. Semmiben sem különbözött a társaitól ránézésre, eltekintve attól az apró, de fontos információtól, hogy szinte még csöpög belőle a víz, miután megjárta a mosógépet is – ezzel egyedüli státuszt kivívva magának, hiszen nem szokásom kimosni az gyújtóimat, pláne nem a kedvenceimet. Nem dobtam ki, noha használhatatlannak tűnt. Ahogy a reggeli bágyadt napfény besütött az ablakon, megvilágította, halvány árnyékot vetett az asztal lapjára. Elhatároztam, hogy csak azért is teszek még egy próbát, valami azt súgta, hogy működnie kell.

Amint nyúltam utána, csak a kezem vetületét figyeltem, az itt-ott homályosan elmosódó árnyék kezet láttam, mely hosszú, karcsú ujjaival, finom ügyességgel megragadja a hasznavehetetlennek látszó tárgyat, hogy megkísérelje a lehetetlent. Olyan ismerősnek tetszett a pillanat, az egész kép, az öngyújtót körülölelő kecses ujjakkal. Majd egy hang szólalt meg a semmiből, valahol mélyen az elmém tágas, olykor határtalannak tűnő terében, egy hihetetlenül ismerős frekvencián. „- Ha ez meggyullad, az is csak azért lesz, mert…”

A mondatot nem fejezhette be. Lepattintottam a vihargyújtón a gyerekzárat. Kattanás. Sistergő, süvítő hang kíséretében kilövellt forrón és határozottan a vékony lángcsóva. Azonnal, hevesen perzselni kezdte a cigaretta végét, én pedig szinte megszédülve szívtam be a kaparó dohányfüstöt. Nem az első, reggeli füstgomolyag szédített meg, ezt nagyon jól tudtam, hanem a felismerés. Az emléke annak, hogy egyszer én fejeztem be ezt a mondatot, nevetve, cinikusan odabiggyesztve a fentebb említett közhelyet, s lám a láng akkor is felcsapott, pont úgy, ahogy abban a pillanatban is. Felismertem abban a hangban, a mondatban, a kézben, az emlékben Őt, – egyik megtestesülésében – a Reményt.

 
Szeleczki Flóra Eszter: Az élet ízének zamata E-mail
2015. július 01. szerda, 06:54

Körülbelül egy éve lehetett, nyáron, hogy – mint már élete során számtalanszor – felkeresett egy neves pszichiáter főorvost, hogy lelke zűrzavarának okát segítsen feltárni, a sok régi gubanctól - végre valahára - megszabadulhasson. Nem kellett különösebb szakvélemény sem ahhoz, hogy tudja, a végletes kilátástalanság, kétségbeesett élni nem akarás betegségében szenved – nevezzük nevén: a depresszióban.

Nehéz időket élt akkoriban: egy túl hamar elhibázott, átgondolatlan döntés következményeként, már hónapok óta otthonától viszonylag távol, egy elviselhetetlen, zsarnoki férfival élt együtt, annak okán, hogy a családja cégében vállalt munkát. A modern kapitalizmus megtestesítői voltak: mit számított a fémallergiája vagy a hivatalos időbeosztása; napi 10-12 órában, olajtól és kosztól csicsogó, több száz fém alkatrészt kellett babrálnia, tisztogatnia, majd a súlyos ládákat cipelnie. Egy harmonikus, szeretetteljes kapcsolat kiegészítőjeként talán még el tudta volna viselni, megbarátkozott volna a gondolattal, hogy családtagként muszáj részt vennie a termelésben, megküzdenie azért a bevételért, melyből neki még csak nem is csurran-cseppen szinte egy fillér sem – nem voltak közös kasszán az élettársával – persze, a tanulmányait is elfelejthette volna egy életre. A kapcsolatuk stabil alapját azonban, egymás bevallott és be nem vallott gyűlölete adta, melyhez a férfi valamiért részeg megszállottsággal ragaszkodott, így az ő szabadulási kísérletei minduntalan kudarcba fulladtak. Igazából, talán csak az orvos segítségét akarta kérni, hogy miként tud ő ezzel a gondolattal megbarátkozni, hogy némaságra, olykor szolgaságra emlékeztető élethelyzetre van ítéltetve. Hogyan verje ki a fejéből a minduntalan „menekülj!”-t sipító sziréna hangját?

Reménysugarat vélt felfedezni abban, hogy végre volt valaki – még ha meg is kérte borsos árát a hallgatásának – aki röpke egy órára úgy tett, mintha érdekelné, hogy mi minden történt vele, benne, anélkül, hogy bármi negatív következménnyel kellett volna számolnia.

A szimpatikus főorvos, a kedélyes, ismerkedő beszélgetés során, végig kínosan ügyelt arra, hogy felszínen tartsa kíváncsiságának látszatát. Az egész egy átlagos beszélgetésnek indult, ki is ő egészen pontosan, mivel foglalkozik, miért kereste fel. Amikor szembetűnővé vált a pszichiáter számára is, hogy nem éppen bőbeszédű, úgy döntött, hogy könnyít a helyzetén és feltesz kérdéseket. Nem tudta, hogy jó szándéka nyilvánult- e meg (vagy, mint ahogy egy korábbi orvosa fogalmazta meg: „kínosan érzi magát, ha vele kell társalogni”) abban, hogy elég evidens kérdéseket tett fel, melyek nem igényeltek kifejtős válaszokat.

Feltette azt az igen tárgyilagos, szenvtelenül megfogalmazott kérdést: „Maga él szexuális életet?”. „Természetesen, igen” – válaszolta ugyanolyan udvarias stílusban. Mi sem lehetett volna természetesebb annál, hogy igen, tekintve, hogy együtt élt valakivel. Következtethetett is rá az orvos, hogy valószínűleg igenlő választ fog adni. Hümmögött egyet, aztán gyorsan el is terelte a szót eme kényes témáról. A további beszélgetéseiket is ez a kellemes közönnyel átitatott, intelligens társalgás jellemezte. Számtalanszor igyekezett rádöbbenteni arra, hogy az égvilágon semmi baja, erre példa a nemi élete is. Ha depressziós lenne, akkor bizonyára nem tudná megélni nőiességét sem. Egy idő után belátta, hogy valóban felesleges a vele való csevegés. Talán csak egy munkadarabot látott benne a szakember, mint páciensben, vagy véletlenül siklott el a fizikai világ mélységein túl feltáruló lelki mélységek mellett – nemcsak ebben a témában.

Nemcsak a színeknek, az érzéseknek, a kimondott szavaknak is vannak árnyalatai – éppen ezek hivatottak nemcsak túlélhetővé, de olykor élvezetessé, izgalmassá tenni az emberi életet, melyek nélkül elvesznénk a hétköznapok szürkeségében. Pont ez tette lehetővé ezt a sajnálatos félreértést, mint ahogyan azt is, hogy depressziósan is használja genetikájából és fizikumából adódó képességét a közösülésre. Merte volna nem megtenni, nem alávetni magát a férfi önkényeskedésének. Az ép csontokért is küzdeni kell néha.

Utólag elemezgetve, sokszor rágódott a témán, immár, hogy tudta: biztonságban van, kiszabadult a cezaromániás tőkések szorításából. Ennek örült is, mi tagadás, habár még így is nagy felelősségnek érezte, hogy tud minderről, amiről bár ne kellene tudnia, bárcsak egy gombnyomással kitörölhetné a lelkivilágába ékelődő iszonyúságot. Teljes meggyőződéssel állíthatta: az orvos elfelejtett rákérdezni a lényegre. Élvezte ő az együttlétet? Vágyott arra, hogy a lehető legközelebb kerülhessen ahhoz a férfihoz? Fantáziált azon, hogy mennyire észbontóan izgalmas lenne minél mélyrehatóbban és érzékibben felfedezni lelkük templomának minden egyes parányi szegletét, miközben a két individuum is egyesül? Boldogságos, lélekemelő misztérium számára a szeretkezés, vagy csak egy megszokott cselekvés, a hétköznapok monotonitásának szerves része, elengedhetetlen kelléke a túlélésnek? Ha ezen kérdéskör felmerült volna, hamar rájön az orvos, hogy – hiába  volt kénytelen végezni a társas testmozgást, az önmagát is ösztönlénynek valló férfival, szükségletei kielégítése végett (természetesen, a férfi szükségleteiről volt szó kizárólagosan) – lehet szexuális életet élni, az erotika sallangjaitól mentesen is. Kényszerből lehetséges.

Életem során jómagamnak is voltak már lehangolt időszakaim, néha hosszabbak, máskor rövidebbek. A depresszió számomra olyan már, mintha a kedvenc ellenségem lenne, aki talán minden sarkon ott leselkedik rám, hogy minél szorosabb, fojtó öleléssel üdvözöljön, rátelepedve tudatomra, gondolataim áradatát tökéletesen elrekesztve. Szemem elé tartva a kormos üveget, hogy csak homályban tapogatózzak, az orromig se látva. Ilyenkor, az ember csak saját magával van elfoglalva, fő tevékenysége a gépies önsajnálat, társa a társtalanság, célja az erőltetett elfogadás és a beletörődés. A vonzalmat, a beteljesülés kielégítő érzését is csak a mindennapok szánalmas apróságaiban leli meg: az érzéketlenség légüres terébe menekülésben, a nyugalom és a magány pillanatainak szentségében, az „örömben, hogy végre egy nap zökkenőmentesen telt és senki sem bántotta. A két soron kulcsra zárt fürdőszoba és hálószobaajtó biztonságában, a százszor is megírt, de mindannyiszor kitörölt segélykérő üzenetekben, a gyógyszeres dobozban csilingelő pirulákban, számtalan cigaretta kaparó füstjében. Az érzékek tompák, az emberiség ellenség, a véletlen érintés is kín, melytől védekezőn, görcsösen összerándul a test minden egyes izma, a kitárulkozás veszélyes és lehetetlen; – aki saját magát is szégyelli, ugyan miből gondolná, miért hinné el, hogy valaki más szemében netán értéket képviselhet? Saját, szűk börtönébe nem akar mást is bezsúfolni.

A fekete-fehér, zárt melankólia kizáró oka és egyben szöges ellentéte a pezsgő, élettel teli, színes, kitárulkozni és kiteljesedni, megismerni, tapasztalni, élvezni vágyó erotikának.

Aztán, rendszerint mégis történik valami. Teljesen váratlanul, kiszámíthatatlanul, meghökkentően és zavarba ejtően. Ki tudja, kinek, mi hozza meg ezt a létfontosságú áttörést: isteni sugallat, pár jó szó, valami szépségre való ráeszmélés, a küldetéstudat felfedezése és még sorolhatnám. Én csak azt vélem tudni, lelakatolt szellemi - lelkivilágomhoz egészen pontosan, olykor mi jelenti a kulcsot. Az erotika. Mikor az életigenlés csöppnyi hírnöke felüti a fejét az elmémben tátongó szakadékban; mielőtt még észrevenném, már ki is söpri a gyűrött, csörgő újságpapírhoz, szeméthez hasonlatos gondolatokat. Szenvedtem már eleget a semmiért – ideje ráeszmélni a valóságra.

Olykor elegendő egy illat, máskor egy pillantás, egy kellemesen zengő hang, egy kósza érintés, valamely kedves gesztus, egy mosoly. Az árnyékvilágban máris szűnni látszik a sötétség, a végtelen, időtlen reményvesztettség horizontja is eltűnőben. A lassan, kimérten, takarékos üzemmódban dobogó szív gyorsabb ütemre vált, folyamként árad a vér a kitágult erekben, az arc fehéres, fakó sápadtságát felváltja egy egészséges, rózsás pír, a fénytelen tekintet csillogóvá válik, a pupilla kitágul. Mivelhogy az ember társas lény, egészséges, legbenső, természetes igénye az a bizonyos epekedés, még a gátlás, a félelmek és az erkölcs korlátainak figyelembe vételével is. Egy szebb, érdekesebb, életvidámabb, inspirálóbb világ kapuit nyitja meg az erotika. A vizuális, érzéki fantázia mesés tájaira csábít, melyből a művészet tömérdek ágazata fakadhat, tettekre sarkallhat, a pozitív önértékelés kiindulópontját jelentheti: „Megérdemlem eme gondolatokat, megillet a vágyakozás a közelségre, hogy elvesszek és megtaláljam a helyem egy másik ember ölelésének biztonságot nyújtó melegében, vagy éppen, hogy lényének valamely szellemi aspektusa ragadjon magával!”

Nem tudom ugyan pontosan, hogy a tudomány miként tartja számon az erotika fogalmát, de az én szememben nem elsősorban a tettekben, a fizikában rejlik – arra az állat is képes, mégsem használjuk esetükben ezt a szót; sokkalta inkább egy magasabb szintű, szellemi értéket képvisel. Az erotika nem csak terápia, nem csak a szexuális éhség és falánkság definíciója. Az élet ízének zamata, a férfi – nő kapcsolatok mozgatórugója (még akkor is, ha soha nem kerülnek testi viszonyba), a gyönyörködés egy bizonyos faktora: hiszen egy festmény, egy zenemű, egy vers is lehet erotikus élmény. Egy felemelő tudatállapot, mely igazán termékennyé teszi az embert intellektuális síkon is, kiszorítva a búskomorságot. Az én szótáramban a vonzalom egyik szinonimája, következménye lehet egyfajta rajongás valaki vagy valami iránt, vagy csak az elégedettséget szavatoló szerepet ölti magára. Szüntelen, csillapíthatatlan lelkesedés. Konkrét beteljesülését pedig két személy között, véleményem szerint, kevesen vetik meg.

A rideg, beteges életérzés csak addig működőképes, míg fel nem váltja egy barátságosabb, érzékibb és mozgalmasabb lelkiállapot. Ugyanakkor, ennek a tüneménynek a hiánya vissza is vezethet a kiábránduláshoz, a lelkesedésre való készség elvesztéséhez. Ennek fényében nincs is mit csodálkozni azon, hogy az írásom elején említett időszakban, abban az ingerszegény környezetben, „balladai homályba” vesző hősünk olyan reménytelenül életunttá vált.

Az egyedüli, amit csodálok, a megvetés szikrája nélkül is, hogy az orvos ilyen leegyszerűsítve kezelte ezt a komoly témát. Nem mintha elvárnám, hogy mindenki olyan impresszionizmussal átitatott képet lásson a világról, mint én, de mégis, némi sajnálattal nyugtáztam, hogy számára ezek szerint, ennyire lealacsonyított szerepet tölt be ez a felettébb emelkedett foglalatosság.

 

 

 

 

 

 
Szeleczki Flóra Eszter Egy múzsa születése E-mail
2015. június 25. csütörtök, 07:34

A nő számára olyanok voltak a mindennapok, akár egy sok példányban lefénymásolt dokumentum: az ötvenedik, századik, majd ki tudja hányadik lapon már lényegesen halványabbak voltak a képek és a feliratok, elmosódni látszottak, ahogyan a tintapatron minden egyes lappal, egyre közelebb került ahhoz, hogy kifogyjon. Mind kevesebb intenzitással nyomta az üres lapokra az eredetileg még derűsnek mondható képét a magányos hétköznapoknak, a teendők egymásutániságát. Mintha belefáradt volna. A nő depressziós volt, ahogy azt sokan megállapítani vélték. Ha nem a könyveit bújta szakadatlan monotonitással, akkor gondolataiba mélyedve ült, miközben szinte a tudatáig sem jutott el, hogy mi zajlik éppen körülötte. Eleve csekély kapcsolattartási lehetőségeit is minimálisra redukálta, egy-két baráttal beszélgetett csak. Néha.

Egyik este, hogy megtörje a rutint: a villózó tévé kép és hangfoszlányainak megragadását, miközben fel és alá jár a szoba és az erkély között – több hét gondolkozás után, úgy döntött, megnézi a kortárs irodalom egyik nagysikerű művéből készült filmet.
Érdeklődése teljesen egyértelmű volt, még ha kapcsolódott is hozzá némi ellenérzés: félt, hogy túlságosan mélyen érintik majd a látottak, amikor egyébként sincs felhőtlenül jó hangulatban.

A szobájába zárkózva, lekapcsolt lámpánál kezdte nézni a laptop képernyőjéről szeme elé táruló eseményeket. Kezdettől mintha borzongást érzett volna; nem mintha a fénytelen szoba és a benne honoló csönd és rendetlenség nem lett volna eleve kaotikus.
Figyelmét nem teljesen kötötte le eleinte a lassan, vészjóslóan hömpölygő cselekmény. Vagy a hidrogéntől megviselt, színtelen hajvégeit babrálta, vagy a kacatok között a téli pulcsiját kereste vagy a gépen a film idővonalát nézegette, hogy mennyi van még hátra.
Elsőre feltűnt neki, hogy igencsak tetszetős a történet központi figurája, de akkor még egyszerű marketing-fogásnak, illetve hatásvadászatnak vélte – milyen filmhez választanának ocsmány szereplőt?!

Ahogy a történet (továbbra is lassan) haladt az egyre és egyre megdöbbentőbb, olykor vérfagyasztó eseményeken keresztül az esetlegesen pozitívan értelmezhető végkifejlet felé, már nem tudta megtenni, hogy ne figyeljen oda és mással foglalkozzon. Megszűnt számára a külvilág, minden érzékével arra koncentrált, hogy befogadja a különös képek, olykor elképesztő gondolatok áradatán keresztül, egy formabontó életfilozófia alaptételeit.
A kezdetben tetszetős főszereplő a nő szemében egyre inkább a tökéletesség benyomását keltette. Noha tudta végig, hogy valójában, amit lát, nem más, mint egy elcsúfíthatatlanul szép, valós emberi köntösbe bújtatott gondolat, melyet egyszer az író megfogalmazott, majd megálmodott és zseniálisan naturalisztikus képi világban helyezett el. Ennek tudatában sem veszített semmit hitelességéből és karizmatikusságából a történet hőse.

Ami legfőképpen megragadta és a laptop képernyője elé szegezte kérlelhetetlenül – nehogy véletlenül is máshová vessen akár egyetlen pillantást is – az egy hatalmas szempár volt. Egy nem akármilyen szempár. A percek és órák elteltével csak még hatalmasabbnak tűnt, ahogy gazdája egyre inkább eltűnni, egybefolyni látszott a képek ellentmondást nem tűrő szürkeségébe. Irreálisan élettel teli, ragyogó, igéző - két óriási szem, egy törékeny, élettelen, alig látható „árnyék” testben.

Nem a szó szoros értelmében az a két szem fogta meg. Azt sem tudta biztosan megállapítani, hogy milyen színű: talán kékes, talán szürke, netán világosbarna. A mellbevágó, végtelen sötétség hangsúlyozására szolgáló, vészjósló effektusok, a halovány fények, gigantikus árnyékok szinte felismerhetetlenné tették a valós színeket, ebben a reménytelenül fekete- fehér, máskor szépia világban.
A legkatartikusabb pont azonban, mégis a tekintet volt. Csontig hatolt. A nő úgy érezte, hogy még a képernyőn keresztül, évek távlatából is, ez a szempár belelát. Nemcsak a testén keresztül néz át, mint egy ódon üvegablakon, de látja minden egyes gondolatát. Belelát a lelkébe, ismeri minden egyes érzését, az emlékeit, az élményeit. Jól tudja, hogy egészen kicsi gyermek korától, mióta csak az eszét tudja, visszatérő rémálma egy pontosan olyan környezet és esemény, mint amiben most a tekintet birtokosa szerepét játssza. Egyszerre olyan ismerősnek tűnt, mintha valahol már látta volna ezt a szempárt, valahol, talán egy előző életben – a nő akkor hirtelenül feltételezni vélte, hogy ez lehetséges: másképp miért álmodná mindig ugyanazt, miért és honnan jön a szemek tulajdonosának kétségbevonhatatlan hitelessége, amit tehetségnél többnek vélt, valami mély, tudat alatt gyökerező élettapasztalatnak. (A nőnek volt fantáziája.)

Eufórikus, elvarázsolódott állapotban nézte a továbbiakban is a két csillogó fénypontot. Azon kapta magát, hogy a szavak, a történésekkel együtt mind csupán háttérzajként váltak érzékelhetővé, valósággal eltörpültek. Az a tekintet beszélt, – szinte szükségtelenné váltak azok az alaposan átgondolt, hihetetlen választékossággal megfogalmazott, tökéletesen rendszerbe szerkesztett mondatok, melyeket a szájába adtak – hűen képviselte megálmodója szellemiségét. A történet kétharmada tájt, a nő azon kapta magát, hogy szeméből csak úgy, megmagyarázhatatlanul és visszafoghatatlanul, kis patakokban csurogtak a könnyek. Ez nem volt nála szokványos. Valahol talán büszke is volt rá, hogy ösztönösen tudja türtőztetni magát, ritka az a pillanat, hogy örömében vagy bánatában megengedje magának a sírás általi elgyengülést és megkönnyebbülést. Most, szobája mélyébe elzárkózva, átadta magát a látottaknak, egészen másként érzett szégyent. Csak akkor kutatott a sötétben zsebkendő után, mikor már érezte, hogy nehézkes számára a légzés, az egész arca, mintha „átázott” volna. Súlyos volt számára a felismerés, hogy görbe tükröt tartottak elé. Talán saját életének kesze-kuszaságára talált egyfajta visszaigazolást – hiába haragudott magára, hogy oly sokszor fordult már elő vele is, hogy csak szótlanul, szinte cselekvőképtelenül várt, tűrt a távolba révedve, mind csak „jobb” belátása szerint. Ahogy követett minden egyes pillantást, valami érdekeset vélt felfedezni: mintha a látható és láthatatlan világ összes öröme, fájdalma, reménye és reménytelensége, tudatossága, egyfajta bölcsessége tükröződött volna rá vissza. Az ártatlan lélek tisztasága, amellyel szemben zavarba ejtően simlisnek érezhette magát, habár ő maga sem volt egy „elvetemült alak”.

Kivételes áhítat fogta el, tisztában is volt annak jelentőségével. Saját, különc világa, fantáziája, vizuális típusából adódó képzettársításai szabadon, folyamként indultak meg elméjében. Mindig vonzódott az írásbeli, zenei, vizuális és mozgási kultúrák iránt, ő maga is kipróbálta már magát egyik – másikban, kisebb-nagyobb sikerrel, bár általában csak saját szórakozására, depressziója enyhítésére. Megihletve érezte magát, ahogy fejében dallamfoszlányok, képek, rímek jelentek meg. Felsejlett szemei előtt egyik fő inspirálója, a vihar előtti égbolt. Mindig imádta nézni a viharos eget, érezni a szél vaskos fuvallatait, nyáron, ha megtehette, kiállt az éppen eleredő esőfüggöny alá. Csodálatosnak és egyszerre félelmetesnek találta a kékes-lilás, többfajta szürke árnyalatban gomolygó felhők tömegét, melyek néha a végtelen tenger hullámaira emlékeztették. Szerinte a természet akkor éri el tökéletességének csúcspontját, mikor az eget végighasító, vakítóan fényes villámok cikáznak át az égboltozaton. A kirobbanó - visszafojtott energia, szenvedély, szabadság, tiszteletet parancsoló pillanata. Minden egyes alkalommal vagy az ablakból, vagy az erkélyen vagy más biztonságos helyről nézni szokta a villámlást kislány kora óta. Képtelen kinőni eme szokásából, de talán tudat alatt nem is akar.

A film utolsó perceiben, már mindezt látni vélte azokban a szemekben, mit sem törődve azzal, hogy valójában lehet, hogy nem volt igaza. Tisztában volt vele, hogy saját lencséjén keresztül szemléli, szubjektíven a világot. A katarzis, az elcsendesedés, melyet az alkotás megkívánt, maximálisan bekövetkezett és kiegészült a gondolattal: a történetet muszáj lesz el is olvasnia, hiszen a szemeken túl maga a mű is érdekfeszítő.

„Ideje lett volna”, hogy visszatérjen napjai fakó, elmosódott fénymásolatai közé ezután az érzelemdús kitérő után. Azonban, ez nagy örömére, nem teljesen sikerült neki. Ahogy teltek a napok, a színek mintha élénkebbé váltak volna, a megszokás pedig érdekfeszítőbbé. A nő úgy érezte, hogy eddig értelmetlennek ítélt idejét ki tudja tölteni, legalábbis ennek igénye már megszületett benne. Sokkal lelkesebben csinálta a feladatait, még sikereket is elért. Miközben egyre csak eszébe jutottak a szemek, lopva megjelentek gondolatai között. Ilyenkor újra és újra érezni kezdte az áradatot, melyet a pszichológia csak „flow”-ként emleget. Egy idő után tudatosan gondolt rájuk, élvezte a motiváció édes, izgalmas érzését. Fürdött saját életkedvében, megfogalmazódó, olykor művészi értékű gondolataiban. Észlelte az egykedvűség kellemes hiányát. Egyszer még kíváncsisága arra a tettre is sarkallta, hogy nézzen utána inspirációja tulajdonosának. Gyorsan végiglapozta azt a fikarcnyi információt, mely rendelkezésére állt az internet jóvoltából a férfiről, de elsősorban a képeket bújta. Egy diszkréten dekoratív fiatalember nézett rá vissza. Nem tartotta különösebben a „férfi ideál” címére méltónak, inkább csak olyan „a fiú a szomszédból” hatást keltett. Az évek során változott is, nem is. De a tekintete még mindig ugyanolyan mély és átható volt. A nő szinte itta azokat a ki nem mondott szavakat, érzéseket. Nem a férfit látta a képeken, eszébe sem jutott, hogy bármikor, ha az élet úgy hozná, hogy találkoznak, akkor férfiként tekintsen rá. Ha már álmodozott róla, mint ahogy azt régen, kislány korában tette, akkor is csak ismeretségről, maximum barátságról. Hiszen addigra sikerült már kiismernie valamelyest saját magát. Ismerte már jól a szóban forgó érzéseinek gyökerét és mibenlétét. Talán más erre azt mondaná, hogy szerelem, de ő nagyon jól tudta, hogy ennek semmi köze ahhoz. Hiába a heves szívverés, a szárnyaló hangulat, a szinte már módosult tudat.
Életében egyszer volt szerelmes, letagadhatatlanul és felejthetetlenül. Akkor egyszer - még ha beteljesületlen is maradt hosszú távon – párosult rajongása valaki iránt szeretettel is. Az idő rövidségének köszönhetően még csak ki sem kellett ábrándulnia, csak az élet hozta úgy, hogy elmúlt. Pont ezért maradt meg becsben tartott emléknek. Számos csalódása után rá kellett döbbennie, hogy mennyire, frenetikusan idealista. Vagy bevallja magának vagy nem, megátalkodottan nárcisztikus – talán innen is ered a depressziója. Számára az élet is elégikus, hiszen az ideál és a reál között, olykor áthidalhatatlan szakadék tátong, melyet egy idő után már megunt minduntalan felfedezni. Túl sokszor ábrándult már ki, annyiszor nézett szembe azzal, hogy valakit, azt hitte, szeretett, miközben saját képzelete csapdájába sétált bele önként. A hőn szeretett tulajdonságok valótlanságának felszínre kerülése után pedig vagy az éktelen harag vagy a fojtó üresség maradt jussául. Szeretet nélkül ugyanis, mindez elfogadhatatlan volt.

Tudta magáról, hogy imád rajongani – magát a rajongás érzését szeretette, azt, amilyen ő maga olyankor. Ekkor nem tudta nem szeretni vagy legalábbis nem elfogadni önmagát – amivel egyébként komoly problémái voltak. A varázslat tükrén át magát is varázslatosnak látta, de legalábbis elfogadhatónak, hogy érdemes arra, hogy kezdjen magával valamit. Voltak, akik szerették, bíztatták, de mivel ő maga néha formálisan gyűlölettel tekintett magára, sem szeretni nem tudott, sem ragaszkodni, sem pedig hinni saját szeretteinek.
Önismeretének kulcsfontosságú állomása volt, hogy belátta: ő nem társat keres magának, akit megismerhet és esetleg megszerethet, épp csak „eszközt”, melynek segítségével önnön magához kerülhet közelebb. Senkit sem kívánt elég közel engedni magához ahhoz, hogy netán kiderüljön újból, hogy tévedett. Tévedése tényét pedig újból saját szerencsétlenségének elkönyvelni.

Ebből kifolyólag, nem lehetett szerelmes a szép szemű férfiba sem. Nem ismerte természetesen, de nem is vágyott rá különösebben, hogy kiismerje – benne is csak csalódna, hiszen pont elég magas piedesztálra emelte ismeretlenül is (a megismerésre is csak kósza pillanataiban gondolt). A legjobb szó, amivel illetni tudta, az a „Múzsa” státusz volt. Azoknak a szép szemeknek tükrében ő is oly szépnek érezte magát, mindamellett, hogy szinte életmentő szerepet is betöltött a férfi, anélkül, hogy tudott volna erről, beleegyezett volna abba. Bizonyos mértékig, azért mégis furdalta a kíváncsiság, hogy vajon ki is lehet valójában az az ember, akinek hatására a legjobbkor kapta össze magát, hogy kezdhessen valamit az életével és el tudja fogadni mások segítségét.

„Na meg persze, ki ne tudná elviselni legalább néhanapján, hogy azzal a szemmel ránézzen egy ismerős vagy barát a Múzsa személyében – természetesen abból a tisztes, létfontosságú távolságból!” – gondolta egy este a nő, majd elmosolyodott nagy adag öniróniával és bekapcsolta a laptopját, hogy újból megnézze a filmet, megtörve ezzel a napi rutinját.

 
Szeleczki Flóra Eszter Ki vagyok én? E-mail
2015. június 24. szerda, 10:46

Kedves Olvasók!

Szeleczki Flóra Eszter vagyok, Szabó Zoltán Tanár Úr egyik, idén érettségizett diákja, kis szerencsével ősztől a Szegedi Tudományegyetem média-kommunikáció szakos hallgatója leszek. A jövőben újságírással szeretnék foglalkozni. Tanár Úr kedvességének, az Ő felkérésének köszönhetően oszthatom meg itt, ezen az oldalon a gondolataimat.

Elsődleges feladatom a bemutatkozás lenne, ami nem egy egyszerű feladat. A felnőtté válásom küszöbén, számos nehézség, közel 20 év reménytelenség és néha abszurd kitérők, tapasztalatok után, talán most nyílik először lehetőségem és esélyem arra, hogy eldönthessem, hogy ki szeretnék lenni, milyen célkitűzéseim lesznek az életemben, ha van „küldetésem”, felfedezzem azt. A múltam, annak állomásai ugyan mind szükségesek voltak, de nem szeretném egyértelműen azokkal azonosítani magamat.

A gondolkodás, elemezgetés majd később az írás kezdettől fontos, meghatározó volt az életemben. A „sorstól” áldásként és egyben átokként kaptam egyfajta különös érzékenységet. Ennek egyik megnyilvánulási formája, hogy bizonyos helyzetekben szinte képtelenné válok a szóbeli kommunikációra, ha meg is tudok ugyan szólalni, csak töredezett, egy – két szavas mondatokban. Akadtak viszont teljesen problémamentes időszakok is életem során. Érdekes, valószínűleg lelki eredetű problémám oka és mibenléte mind a mai napig, számos szakember segítő szándéka ellenére is ismeretlen maradt, rejtély.

Ez párosul nálam egyfajta fogékonysággal, mind érzelmekkel, gondolatokkal, benyomásokkal, minél több minden megismerésének vágyával kapcsolatban – ez talán helyzetemből is adódik részben.

Ennek okán vált ösztönössé és létszükségletté számomra az írás. Éveken át szinte kizárólag csak írásban tudtam kommunikálni a külvilággal, a mindennapi életben ez volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy gondolataimat kifejezzem, kapcsolatot tartsak a külvilággal. Sokáig csak „hiánypótló”, kisegítő szerepe volt, egyéb művészeti ágakat (képzőművészet, tánc) próbáltam alkalmazni érzelemkifejezésre. Néhány éve javasolták először, hogy gondolkozzak el rajta, hogy esetleg az íráskészségemet kellene fejleszteni.

Elszigeteltség, kiközösítés és tökéletes esély-egyenlőtlenség, néha durva bánásmód volt az osztályrészem szinte minden közösségben, az általános iskolában és a gimnázium első három évében – a magánéletben is sokszor. Általában a hallgató, szemlélő szerepét töltöttem be, aki az események passzív résztvevője: figyel és következtetéseket von le, anélkül, hogy belefolyna a cselekményekbe.

A szememben olyan az egész világ, akár az irodalom vagy a történelem, – ha nem is találtam meg még a helyem igazán sehol, saját tapasztalatom csekély – minden egyes esemény, melyet láttam / hallottam / olvastam, mintha tudatom részévé válna: tanulság, lehetőség a látókör szélessé tételére, hasznos és értékes nézőpontok megismerésére, még ha nem is tudok feltétlenül azonosulni velük. Kevés dolog hagy csupán hidegen (mint például a bulvár – a „celebek” világa; az aktuális, ész-vesztett trendek), szeretek tájékozott lenni, olvasni minél több mindenről. Érdeklődésem alappillérei azért az irodalom, pszichológia, filozófia és a történelem, különböző kultúrák.

Miután egyszer már kétségbeesetten feladtam, kilátástalannak tűnő tanulmányaimat félbehagytam, „lesz, ami lesz” alapon kezdtem újra, hogy eljussak legalább az érettségiig. Sikerült végül meggyőzni arról, hogy nincs mit vesztenem, csak akkor, ha meg sem próbálom. Váratlan, hihetetlen meglepetésként ért, hogy életemben először a kecskeméti Németh László Gimnáziumban mind a tanáraim, mind a társaim hittek bennem, elfogadtak és támogattak. Mindenkor szeretettel és hálával fogok visszagondolni erre az időszakra, hogy általuk visszakaptam az esélyem, a lehetőségem egy teljes, normális életre. Először találkoztam azzal a felfogással, hogy attól, hogy valaki más, mint a többség, még válhat értékes emberré.

Ez a legfontosabb célom, hogy bebizonyítsam mindenkinek, aki hitt bennem, hogy ez nem volt hiábavaló.

 


Chanson d'automne

Ki van itt?

Oldalainkat 81 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs