|
|
Írta: Tóth Nikolett
|
|
2015. március 25. szerda, 20:46 |
|
Az emberek igen sokszor vesztik el és találják meg újra önmagukat. Ez természetes hisz az emberek a hobbijuknak és a szenvedélyeiknek jobbik esetben a munkájuknak élnek. De ha történik valami rossz az életükben pl.: haláleset,egy jó barát elvesztése vagy épp az oly imádott munkahely megszűnése. Képesek vagyunk "mini depresszióba"esni. Ha rossz passzban vagyunk, sajnos elhanyagoljuk azt, amit igazán szeretünk és napokig-hetekig hozzá se nyulúnk kedvenc időtöltésünkhöz. És akkor valami csoda vagy unszolás folytán újra nekiállunk alkotni és a hobbinknak élni és a belső világunk rendje helyreáll.
Bevallom, őszintén én szeptember óta vagyok ebbe a „mini” depresszióba. Imádok alkotni, főzni, varrni, táncolni, de az utóbbi időben egyiket sem csináltam. Leterhelt a saját magamba omlás. Nem tudom miért talán az új környezet vagy a munka hatására, de képtelen voltam alkotni.
Ahogy javult az idő és megnőtt a napsütéses órák száma valahogy kezdett az életkedvem is visszajönni és egy új hobbit is találtam magamnak: a futást.
2 hete szombaton és vasárnap futni járok. 5 óra felé indulok, zenét hallgatok és felfutok a tőlünk 2 km-re lévő felüljáróig, amit már alig használnak. Onnan csodálom a parasztházak és fák sűrűét és imádattal nézem a ragyogó naplementét, ahogy narancs-rózsaszín csíkokkal festi be az eget és a felhőket.
Így találtam meg újra önmagamba a kreativitást és a futás iránti új szenvedélyemet. |
|
|
Írta: Tóth Nikolett
|
|
2015. március 12. csütörtök, 20:34 |
|
Nem igazán szeretek várakozni, ha csak nincs nálam egy könyv vagy egy keresztrejtvény,mert úgy órákig elvagyok. De tétlenül üldögélni kissé idegesítő. Viszont nem tudtam mit csinálni ezért, csak néztem ki a kis buksim mögül és figyeltem az embereket. Jó párszor megesett már velem, hogy lekéstem a buszomat. Ilyenkor mindig iszom egy kávét (sok tejjel 2 cukorral) hogy teljen az idő. Leültem a középső kis asztalkához és ráérősen kortyolgatni kezdtem az italom.
Felfigyeltem már régebben is egy idősebb férfira,aki mint mindig most is a pult mellett lévő asztalnál ült, még soha nem volt időm tüzetesebben végigmérni. 50-es évei közepén járhat ősz fehér vállig érő haja van,kicsit ápolatlannak néz ki a régies ruhákban. Az már megfigyeltem,hogy mindig egy műanyag pohár van előtte talán víz van benne és mindig ugyan az a kékes fekete borítójú könyv aminek a címét nem bírtam elolvasni. Egy ideig olvasgatott majd kortyolt a pohárból és elővett egy A4-es papírt és egy tollat.
Nem akartam feltűnően bámulni pedig igencsak érdekelt,amit írt. Mire megittam a kávémat teleírta a lapot valószínűleg vers volt legalább is olyan forma. Még egy ideig gondolkodtam rajta ,hogy rákérdezek mit írt de inkább ejtettem az ötletem és komótosan a buszhoz indultam. |
|
Írta: Tóth Nikolett
|
|
2015. március 10. kedd, 14:19 |
|
Egy szép napon amikor édesapám hazaért adott nekem egy bögrét. Rajongva gyűjtöm a bögréket egészen kicsi korom óta. Az évek során összegyűjtöttem külömböző színű és mintájú bögréket. Az új szerzemény sárga volt és szívalakú. Ő volt az első nem kör alakú bögrém.
Ekkor tályt kezdtem el dolgozni. Drága főnökasszonyom Piroska néni megkért , hogy vigyek be egy bögrét amiből inni tudok. Így került a munkahelyemre kedvenc szívalakú bögrém.
3 évig volt lelkes kísérőm munkás napjaimon. Sokat látott,megyszolgált bögre lett az évek sorá. Látta hogyan fejlődtem napról-napra : hogyan tanultam meg csokoládéval süteményt húzni,marcipánnal búrkolni,30 liter somlóit lefőzni,tortát tölteni. Italok és krémek sokaságát fogyasztottam el belőle.
Nem is csoda,hogy hamar elhasználódott: sárgára festett porcelánján hajszálrepedések árúlkodtak,fülének széléből 2 kis darabka hiányzott. De még így ütötten kopottan is Ő volt a kedvencem.
Miután felszabadultam már nem ittam és ettem belőle,szépen gondosan elmostam,eltöröltem és feltettem az emlékekkel teli polcra.
Így járta meg drága bögrém az életútját és foglalta el méltó,dicső helyét. |
|
|
|
|
|
Az én világom 
