TÜCSKÖK, BOGARAK, VADAK, HALAK, MADARAK…)

Távolban a Bim-bam hegység örök süvegcukor borította csúcsai magasodnak. Ezer meg lepkeöltő óta állnak ott fenségesen, némán, gondos őrei a nap hálószobájának. A látóhatár nyugati szélén a Giling-galang dombság lankái.

Nagyon messze vannak egymástól, azt hihetnénk, hogy nem is tudnak a másik létezéséről, ha valaha nézegették is egymást, öreg szemeikkel ma úgyse igen messzire látnak. Pedig Bim-bam mindig értesült arról, ha eltört egy fácán szárnya, ha új őzike jelent meg Giling-galang ligeteiben, ha Nyúlanyó tizenötöt kölykezett. És Giling-galang is tudott mindarról, ami a távoli hegység erdeiben történik. A Csingilingi pataknak és halainak köszönhetik mindezt. Köszönik is! A hegyek bő forrásvízzel, a dombok nyugalmas kanyarulatokkal, pihenőkkel, a patak fölé boruló fákkal.

Egy reggel izgatott csilingelés verte fel álmukból a lepkéket, bogarakat, virágokat, Csillámló Nagy Síkság lakóit.

-     Mi történt, patakocska?

-     Zengő látott valamit!

Zengő az öreg Bim-bam legfiatalabb hegye. Még nem szorult szemüvegre.

-     Mit látott?

Nem kaptak választ, hisz senki sem tudta. Ehhez meg kellett várniuk az Öreg Sügért.

Ő volt a pataknak, de talán a Csillámló Nagy Síkságnak is a legöregebb lakója. A gyors fiatal pisztrángok, angolnák, kecsegék rohantak a hegyek vagy dombok üzeneteivel, néha odakiáltottak a Sík népének, az Öreg Sügér rendszeresen – vagy rendkívüli esetben, mint ez a mai – elindult, hogy megfontolt, bölcs szavakkal elmesélje, mi történt a Síkon kívül, no meg, hogy ő maga is híreket gyűjtsön be. Lassan, komótosan úszott, a megszokott helyeken megállt közel a parthoz. Elbeszélgetett az ott rá váró virágokkal, bokrokkal, tücskökkel, szöcskékkel, méhekkel. A kis rovarok aztán hetedhét Síkságba vitték tovább a hallottakat.

-     Ott van, közeledik az Öreg Sügér! – fújta meg kürtjét a szitakötő. A parthoz tódult mindenki, a fűzfák közelebb hajoltak a vízhez, a sások széttárták leveleiket a felkéredzkedőknek, a békák – mint amikor napoznak – szétterültek a víz tükrén helyet adva a pókoknak, rovaroknak. Rendes körülmények között bekapták volna őket, most tágra nyílt szemmel figyeltek.

-     Mindent láttam és hallottam. Elmesélem nektek, figyeljetek! Nincs sok időm. Öreg vagyok már, lassan haladok és a Katicabogarak Földje előtt még egyszer meg kell állnom. Biztosan tudjátok, Zengő látott valamit…

AZ ÖREG SÜGÉR BESZÁMOLÓJA

Pirkadt. A nap kikászálódott felhődunyhái közül. Bim-bam legkedvesebb hegye, Zengő ébredt elsőnek. Friss felhőben megmosdott, az északi széllel megfésülte fáit, bokrait. A szél, aki tudta, hogy Zengő szereti ezt a zenét, felébresztette a madarakat, füttyel, trillával telt meg a levegőég. Egy-két tücsök is hegedülni kezdett – a nagyobbaknak már háromnegyedes hangszere volt –, de a hajnali párás levegő legyengítette a vonót, ezért abbahagyták. Zengő hallgatott s körülnézett birodalmán. Most se tudott betelni a Csillámló Nagy Sík látványával. Minden fűszál, virág apró harmatcseppeket ringatott, a nap fényétől olyan lett a Síkság, mint egy ezüstszalaggal kettéosztott gyémántszőnyeg. Millió szín, millió csillogás. Ha szellő suhant át a Síkon, megváltoztak a színek. Minden mozgott és minden nyugalmat árasztott. Zengő kedvtelve nézelődött. Alszik még mindenki, hegytestvérei és a naptól felkeltett dombok visszafeküdtek, a patak halkan, egyenletesen csilingelt. Ő, a nap, a szél és a madarak nem alusznak, vigyáznak és örvendeznek.

Ekkor pillantotta meg a Valamit. A harmatfény szőnyeg színesen hullámzott, alakult, ez a Valami ugyanúgy ragyogott perceken, órákon keresztül. Gyönyörű, már-már leírhatatlan, kék, barna ragyogás. Zengő megdörzsölte szemét. „Gyönyörű, gyönyörű – suttogta –, hála néked, napocska!” Pedig a nap sem értette, tanácstalanul hunyorgott. Zengő felébresztette testvéreit. Az egész Bim-bam família figyelte a tüneményt, annak változásait: többször eltűnt előlük s egyszer csak – folytatta az Öreg Sügér – végleg megszűnt csillogása.

Zengő bajt érzett. Hiába volt szép, hatalmas, megvoltak a korlátai, például nem tudott menni, röpülni. De ha a hegy nem a Valamihez, hívja az ég madarát.

Mire a pacsirta odaért, nagy állatsereglet vett körül egy éjszaka nyíló virágot. Hevesen mutogattak feléje. „Ó, ti balgák!” – förmedt rájuk a pacsirta. „Félre innen!” Csőrével szétfeszítette a bezárt kelyheket, s a szirmok közül kihúzott egy gyönyörű teremtést. A kislány elmosolyodott és csak ennyit mondott: „Oá!” Ami azt jelenti: „Köszönöm!”

(Igen, a te szemed csillogása volt az, amit Zengő Valaminek vélt.)

A FAJ MEGHATÁROZÁSA

Az állatok összenéztek. Ki ez, miféle szerzet?

-     Természetesen szamár! – mondta a szamár. – Hallottátok, azt mondta: iá!

-     Természetesen vakond! – mondta a vakond. – Látjátok, elbújt!

-     Természetesen tyúk! – mondta a tyúk. – Látjátok, kapirgál!

-     Természetesen tücsök! – mondta a tücsök. Ő nem indokolta, de rákacsintott a kislányra.

Majdnem szőrbe, taréjba, tollba kaptak, mindegyik saját képére próbált formálni téged. Lettél te borz, kecskebéka, sáska, nádirigó, sokféle poszáta, bajuszos harcsa, rák.

Ha jól emlékszem, a földigiliszta szavába vágtál bele.

-     Ebből elég, barátaim! Én csak egy kis ember vagyok.

A gólya természetesen nem hitt neked. „Nem is én hoztalak!” – kelepelte a bajsza alatt.

Az állatok szétszéledtek

Zengő erdejéből kikémlelve, a Nagy Sík füvében meglapulva, a magasból figyelve, a Csingilingi patakból kibukkanva néztek téged, ahogy elindultál hosszú utadra.

(Katalin lettél, de a legtöbben Katicának szólítanak. Emlékszel arra a bogárra?)

EGY BOGÁR SIRALMA

Igazán szerencsés vagy te, kislány! – A hang tulajdonosa, a szomorú bogár ágról föléd hajolt. – Nézd, milyen szégyen: én fiú vagyok, bátor, erős, megfordulnak utánam a lányok, másfél szalmaszálat bírok el, tíz pipacson át se kell, leszállnom, amikor repülők… És tudod, mi a nevem? Ami a tiéd. Katica. Egy délceg fiúkatica!

Ó, hogy irigylem a szentjánosbogarakat! [Nem gondolt a lány szentjánosokra, de ez bocsánatos bűn!] Lehetnék béla-, gyurka-, ábrahámbogár! Pedig ezt gyűlölöm! Az az ember is Ábrahám volt! A „tudós”. Elmesélem.

Régen, nagyon régen mi, fiúk fekete páncélt viseltünk. Tekintélyünk volt, és mi büszkék voltunk rá. Aztán jött a „tudós”! Elfogott néhányat őseink közül, betette őket üveg alá s vizsgálgatta. Öreg bácsikám egyik ősét el is altatta, és egy dobozban hazavitte.

Volt ennek a „tudósnak” egy gyereke. Sűrű, fekete, vállig érő hajú kislány, Kazica. Miközben az apja törte a fejét, hogy milyen nevet adjon „nekünk” (a ti világotokban mánia a megnevezés), a kislány bekukkantott a dolgozószobába. Csak a fejét dugtabe, de ez elég volt! A „tudós” hátrapillantott.

Így lettünk mi katicabogarak!

Ük-ük-ükapám nem hitt hallószervének. A szégyentől és a dühtől elvörösödött. A „tudósnak” csak néhány fekete pettyet sikerült megmentenie.