|
TIZENEGY ÉJSZAKA MESÉI (Zsuzsika Könyve) A MÁSODIK ÉJSZAKA |
|
A MÁSODIK ÉJSZAKA egy karácsony előestéje elevenedik meg, s mivel ünnep lesz, hétköznapi csodák is történnek
A tél leküldte fehér havát az egész tájra. A fákra, hogy ne fázzanak, a bokrokra, hogy a fák mellett, az utak mentén ragyogjanak a neonfényes éjszakában. A karácsonyi halált választó fenyőkre, hogy megtisztuljanak s Szenteste új ruhába öltözzenek.
Gondolt a gyerekekre is: a hegyeket, a dombokat, a síkokat vastagon megszórta a szánok, a nadrágfenekek számára, ráfújta hideg leheletét a tavakra, folyókra, patakokra, s a jégtükröket hamarosan korcsolyák szabdalták, patkolt csizmasarkak karistolták.
A Nap is beburkolózott hófelhődunyhájába. A ciha lyukas volt, hótollpihéket sűrűzött, de ő nem érzett hideget. Ha álmos, ködös szemét kinyitotta néha, csak azért tette, hogy lássa, mire haladnak a gyerekek. Ma Eger kerül látókörébe. A Rákóczi út. Nem csodálkozik, ismer mindenkit s látja, mind itt vannak. Fejére húzza a takarót.
Itt vannak. Tolongnak, zsibongnak, visongnak, elesnek, nevetnek, fölkelnek, lecsúsznak, felmásznak, visszacsúsznak, nevetnek, és újra feltápászkodnak a havas lejtő legtetejére, a járda mellé. Itt van Apa, az Anya csinálta Buzabizi, a Nagymama hímzette Zebra, Pupúteve, Elefántka, Balattos Strucc, Oroszlánka (róla költötte Zsuzsi a rigmust: „Én vagyok az oroszlánka, nem bántanak, csak én bántok!”, ennek ellenére vidáman játszik a többiekkel), Malacok minden színben és mennyiségben, a szivacs Majom, Vízilóék, a porcelán Teknőc, a Medvék, akik téli álmukból ébredve kibújtak a kisszobából, Rosica, Temenoga, meg a többi baba, a kerámia Óriásgyík, a Rég Eltűnt Zsiráf, Chip és Dale is kikeltek az ágyból, a tollkalpagos Kacsa, az Apa vásárolta Szivárvány Kutya, a kiégetésre váró Agyag Katicabogár és a bóbitás Katica és a gyöngyfűzér Katica, a Krokodilok, a Torzonborz, a fia érkezését váró mindenórás Mária képe, Zsuzsi rajzai a Nagymamákról, Anyáról, Katicáról, tűzzománca Apáról. Itt van Zsuzsi, Katica, Apa és itt kotnyeleskedik a Tündér is. (Bent kik vannak? Anya és a Nagymamák. Díszítik, vigasztalják a Fenyőt, sütnek, főznek. Izgulnak.)
Itt kinn siklanak a szánok, a sapka-sál keretezte arcok kipirultak, a szájakból leheletfelhő árad, kiáltások harsognak. Hógolyók röppennek, s akit eltalálnak, az is nevet a többiekkel. Visong, zsibong, tolong, elesik, feláll, felsegíti játszótársát itt mindenki. A töltésoldalon karácsony előestéje készülődik.
- Gyerekek, gyertek! – szólította őket az erkélyről Anya.
Levetették ruhájukat, cipőjüket, a sárosakat, ázottakat, lucskosakat. A rongybabákat, állatokat a lányok a radiátorra tették.
- Úgy nézünk ki, mint a fecskék a villanydróton – állapította meg a Rég Eltűnt Zsiráf s kérdezte: - Apropó, van-e köztünk fecske?
- De ostoba vagy! Ők most elutaztak messze, Európába!
- Talán Amerikába – helyesbített az egyik malac. Sokszor hallotta szüleitől, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek hazája. (A szülei is hallották valahol.) Szóba került még Déli-sark, Maszkat és Omán, Észak-Peru, Hajdúhadháza, Burundi, ENSz, Nepál stb.
- Az is lehet, hogy Újszászon vannak – dörmögte a Kék Maci, aki hátizsákban utazva csak a nyári szünetekben járt ott.
A zsiráf, mert ő megtehette, kinézett az ablakon. Nem voltak fecskék. A téli este volt. A hóesés.
Az ajándékosztás előtt beözönlöttek a nagyszobába, a színes égőkkel, üveggömbökkel, ezüst- és aranypapírba csomagolt diókkal, szaloncukrokkal, gyertyákkal, csillogó ezüst szalagokkal díszített Fenyőfa elé, alá. A fa csúcsán fehér angyalka tárta szét védően szárnyait.
Énekeltek. Zsuzsi és Katica az esti premier főpróbájaként hangszert ragadtak, kísérték az éneket.
„Kis karácsony, nagy karácsony, kukuríkú, brum-brum, züm-züm” – közben csatlakoztak a mesekönyvek állatai. A Csorda pásztorok hallatán a papírbárányok megrezzentek és összébb húzódtak a betlehemi istállóban. „Röf-röf, iá-iá, gá-gá-gá!” „O Tannenbaum” – énekelte egy német baba, „Szúrva, szúrva godna vészela” – köszöntött újévet bolgárul Temenoga és Rosica. „Kitrákotty, nyihaha!” Chip és Dale csak a John Brown balladáját tudta, le is pisszegték őket e bábeli zűrzavarnál is nagyobb koncerten. Amikor Oroszlánka bőgni, a sakál üvölteni, Elefántka trombitálni kezdett, Anya intett karmesteri pálcájával.
- Köszönjük, barátaim! Meghatott az előadás. Vegyétek el ajándékaitokat és menjetek aludni!
Megértették. Gyorsan visszapakolódtak, ki az ágy alá, ki a falra, ki a dobozba, asztalra. „Kellemes karácsonyt nektek!” – ment ki a kisszobából a két leány.
Kibontották az ajándékokat.
A Tündér odasúgta Zsuzsinak: „Nézd, egy könyvecske! Jófélének látszik. Bontsd ki, lapozz bele!”
Zsuzsi megtette.
Ezt olvasta.
„Kislányom! Ezt a könyvecskét neked írtam. Katica is kapott egy efféle csomagot, mert szeretlek benneteket. Nem tanítani akarlak téged, csak azt szeretném, hogyha kezedbe kerül, felnőtt korodban is olvass bele. Siettem vele, hiszen nem tudom, mennyi időm van hátra, ezért bocsáss meg, ha néha esetleg zavaros.
Most látom, piszkál téged ez a mihaszna Tündér. Szólj rá! Tudod hogyan? Mutasd meg a többi ajándékodat, hadd egye az irigység!”
Zsuzsi megtette.
- Naiv apukád van, hallod-e, ha azt hiszi, hogy elfogott a sárga!
- Honnan tudod? Talán tudsz olvasni?
- Miért, te nem? Pedig szemüveged is van!
- Neked is!
- Az más!
- Más?
- Más. Jó éjszakát!
Zsuzsi elaludt. A Tündér nem.
- Én még nem vagyok álmos. Mesélj!
- Jó.
- Jaj, de jó! Hallgatom. Melléd fekhetek?
Apa helyet engedett neki.
- Ezt már régen írtam. Nem zavar a jelen idő?
A Tündér felnevetett: „Engem?”
Hazaviszem a lányomat. Kérdezem.
- Mi újság az óvodában, Zsuzsika?
- Semmi. Nem emlékszem.
- Mégis, mit csináltatok?
Gondolkozik egy keveset.
- Az volt a csoportfeladat, hogy mondjuk
meg, mi jut az eszünkbe arról a szóról, hogy
magyar. Én dicséretet is kaptam!
Nézem az ekkor már sugárzó, büszke kis arcot.
- Mit mondtál?
- Magyar temető.
A Tündér hosszan hallgatott, aztán csendesen mondta.
- Szomorú. – Kis szünet után: – Különös lány ez a Zsuzsika.
Apa sem tudott mást mondani.
- Mesélj még!
- Ma már nem! Hagyjunk tegnapra, tavalyra, tavalyelőttre is. Menj te is aludni!
A Tündér nem mozdult, de szuszogásából Apa érezte, hogy még nem alszik.
- Ha jól emlékszem – törte meg csendjüket a Tündér –, az óvodában ceruza volt a jele.
- Igen, a bölcsődében meg körte.
- Az finom. Szeretem.
Elbúcsúzott Apától. Fölreppent az emeletes ágyra, bevackolta magát Zsuzsi mellé és elaludt. |
|
TIZENEGY ÉJSZAKA MESÉI (Zsuzsika Könyve) AZ ELSŐ ÉJSZAKA |
|
AZ ELSŐ ÉJSZAKA– délelőtt 10 és 11 között – jött valaki és…
-Nem is igaz!
-De!
-Nem is igaz, hogy hazudok!
-De!
-Nem is igaz, hogy hazudok neked!
-De!
-Nem is igaz, hogy szépeket hazudok neked!
-De!
Hasonlít rád. Ő is szokta mondani a tükör előtt: „Pont szép vagyok!”, s amikor leesik az ágyról, ő is így beszéli el: „Elfogyott az ágy!” Hasonlít rád kis kancsalságában is, mégse te vagy. Ő egy tündér, aki éppen 1987. október 29-én jött a világra. Amikor te.
A szülőszobában megpuszilta homlokodat és ajánlotta: „Legyünk barátok, Zsuzsika!” Te beleegyeztél. „Menjünk el valahova! Hagyjuk pihenni anyukádat.” „Jó!” – mondtad és elindultatok.
Azóta együtt csatangoltok keresztül-kasul a téren és az időn át. |
|
|
Katica és az állatok (TEHENEK, KAKAS, de előtte szó lesz istenekről is) |
|
- Kár, hogy nem csilingelnek. Igaz, Katica?
Katica előbb az ablakra nézett, a sűrű lomha hóra, aztán ügyeskedő húgára: Zsuzsi egy szívószállal szappanbuborékokat fújt a nagyszobányi világba. Nem tudta eldönteni, hogy a pelyheknek vagy az áttetsző gömböcskének kellene-e csilingelniük. Nem szeretet fölöslegesen beszélni, azért várta, hogy Zsuzsi megsürgesse a választ, vagy valami olyasmit mondjon, amiből kiderül, melyikük hangjára kíváncsi.
- Miért nem tudok szappankockákat fújni? Azt próbálok, de mindig bekunkorodik!
- Én is, én is hadd próbáljam meg!
Most Katica térdelt a hokedli elé. Amíg ő kísérletezett, Zsuzsi csacsogott mellette.
- Ha sikerül sokat csinálni, építünk belőlük egy házat. Egy garzonházat. Anyának, Apának és nagyméáknak is.
- Ők odaköltöznének?
- Ne, akkor csak egyet csinálunk! Akkorát, hogy száz emelete lesz! Jó lesz, Katica?
- Jó!
- A kertben meg sok virág nyílik. Mindenki meg fogja szagolni őket az orrával. És lesz majd egy akkora fa, akác, amelyik mézet ad, hogy a ház fölött lesz a teteje. Majdnem az égig ér, és ha elromlik a lift, ejtőernyővel repülünk le meglocsolni a tövét. Kár, hogy olyan nagy házak a tévében vannak!
Katica, talán azért, hogy lepipálja, talán azért, hogy megnyugtassa húgát, így szólt.
- Anya mesélt, amikor te már aludtál, egy nagyon magas házról. Bábel tornyának hívták.
- Ház volt, vagy torony?
- Biztosan ház, mert emberek építették.
- Akkor biztosan, mert a torony csak úgy kinő a templomokból.
Katica nem cáfolta az elképzelést, és miközben egy újabb buborék kipukkadt, befejezte a mondandóját.
– Leomlott.
– Miért?
– Anya azt mondta, hogy az isten megharagudott az emberekre és ő rontotta el.
– Mint amikor Apa büntetésből elveszi a babámat?
– Úgy.
– Ilyen rossz bácsi az isten?
– Anya azt mondta, hogy jó.
– Akkor miért rontotta el azt a házat?
– Nem tudom.
– Isten olyan lehet, mint Apa! Néha ő is rossz! De ha ő rosszalkodik, őt ki bünteti meg?
Busz zúgott el a házuk melletti utcában.
- Bőg a tehen.
Ezen a mondaton mindig nevetnek. Most is. Nevetésük egybeolvad az újszászi gátőr feleségének tehenüket becéző hangjával. Az asszonyt már messziről észrevették, ahogy a gáton biciklivel közeledett hozzájuk. A nyári pusztában.
- Hova megy a néni, Apa?
Apa válasza egyáltalán nem hasonlított semmiféle istenéhez.
- Nem tudom. Lehet, hogy…
Ekkor bődült el az ártéren kipányvázott, a legeléstől gömbölyödő hasú, és ugyanez okból szomjas tehén, s vidáman mozgatta farkát gazdasszonya láttán. Katica – két évvel tapasztaltabb lévén – ismerte a bőgést, de Zsuzsi tágra nyitotta a szemét és a száját, ha netán csacsinak születik a fülét is hegyesre állította volna.
- Mi volt az, Katica?
- Bőgött a tehén.
- Jaj, de jó! Bőg a tehen, Apa, bőg a tehen!
Hiába volt a falu széli kutyák ugatása, a madarak zsivaja, a vonat zakatolása, zúgása, disznók röfögése, a tyúkok kotkodácsolása, a birkák bégetése, Zsuzsi egész útjukon azt mondogatta, amit most, a sötétedőben levő, meleg szobában: „Bőg a tehen!”
Bejött Anya.
- Miért nem kapcsoljátok fel a villanyt?
A két lány a nevetéstől alig tudott válaszolni. Végül Zsuzsi vett erőt magán.
- Mert bőg a tehen.
Anya is elnevette magát, leült a fotelba, a szappankockával bíbelődő Katica haját simogatva másik lányára mosolygott.
- És hogyan bőg az a tehén?
Zsuzsi két kezével a szarvakat is utánozta.
- Múú! Múúúúú!
- Múúú! Múúú!
- Múúúú! Múúúú!
- Mú! Mú! Mú!
A negyedik hang Apáé volt, aki ezen üdvözlés után közéjük ült.
- Hű, de hideg a kezed!
- Mint azé, aki kintről jött.
- A fecskék meleget szoktak hozni, igaz, Katica.
Katica nem akarta, hogy valakinek eszébe jusson a szamár-kaland, inkább nem hallotta meg Zsuzsit.
- Tetszett a múgatásunk, Apa!
- Állati jó volt. Az előszobában azt hittem, hogy egy csorda kéredzkedett be melegedni!
- Mondjál nekem egy mesét a tehénről és… és – kinézett az ablakon –, és a hóról!
- Nekem is! – kérte Zsuzsika.
- Nekem is! – Mosolygott Anya.
- Nekünk is! – jöttek be a Nagymamák.
Apa csak magában jegyezte meg: „Mi ez? A dámák lázadása karácsonykor?” Nem mert tiltakozni, elkezdte.
- Volt egyszer egy…
- Nincsen címe?
- A… A kis tehén…
- Az a boci! Igaz, Katica?
- A boci és a zebra. – Apa odasúgta Anyának: „Vagy ami sikerül!” – Volt egyszer egy boci…
- És egy zebra!
- Így nem lehet alkotni!
- Ne szólj bele, kislányom! Látod, szegény apád mennyire szeretné elmondani!
- Majd a végén elmondhatod a véleményedet!
- Vagy megkérdezheted a kezelőorvosodat, gyógyszerészedet!
- Katica, miért szólsz bele?
(Folytatása köv. majd egyszer.) |
|
Katica és az állatok (Verebek és egy szamár)) |
|
Mielőtt a léggömb kipukkadt és azt mondta, bumm, aztán, hogy pssz…, Katica még egyszer lenézett. Amit látott, innen, fentről minden ismertsége ellenére is teljesen új volt. Látta a távoli Zengőt, aki nem zengett, Bim-bam is csendben figyelt, de a széllel elküldte lombsusogás-üzenetét a város harangjainak, és azok kongatni kezdtek. Csingilingi csobogása sem hallatszott idáig. Katica látni vélte az uszonyaival integető Öreg Sügért, látta a hatalmas – most persze pirinyó – nyárfát, látta, de inkább odagondolta Szarka Komáék fészkét. Látta anyukáját, apukáját, nézte, hogy integet gombostűhegynyi kezével húgocskája. A Csacsi szürke pötty volt innen, a kiscsikó rohangáló hangya, s a lómama sem volt nagyobb egy méhecskénél. „Még jó, hogy nem mondja, züm-züm!” – gondolta Katica. Nem, azt senki nem mondta, csak azt, hogy bumm, meg azt, hogy pssz… És…
És minden felfordult. Ami eddig lent volt, az most egyszeriben fent lett, ami pici volt, egyre – és nagyon gyorsan – növekedett, ami eddig állt, most száguldani kezdett Katica felé. A nyárfák, a hegyek, a dombok, a patak, a lómama csikajával. Szédítően forgott anya, apa, Zsuzsi, a Csacsi. A vár – úgy tetszett – a Síkság egyik ormán magaslik alant. Katica lehunyta szemét. Nem félelemből. Már a kiáltások is elérték a fülét: „Vigyázz… Katica… Jaj! Fogd erősen… fogd… ez az!”
Megdörzsölte és kinyitotta a szemeit.
- Te vagy az, Katica?
- Én vagyok? Igen, én vagyok!
- Hát ez csodálatos! Nézzétek, itt az a kislány, akiről meséltem! A húgod hol van?
Katica először azt szerette volna tudni, hogy ő hol van. Körülnézett. Sok-sok, talán még tizenkilencnél is több szárny csattogott körülötte. A verebek egy hálót tartottak csőrükben, azon feküdt, alig magasabban, mint a nyárfa legfelső levele. Az örvendez fekete bóbitás kis veréb körülröpdöste.
- Ugye jó? Jó repülni?
- Jó. – Ismerős volt neki a madár.
- Emlékszel? – kérdezte az, s Katicának egyszerre eszébe jutott az a forró délután…
Édesanyja megengedte neki, hogy alvás helyett kimenjen az utcára. A hőségtől, vagy valami mástól, senki sem vetődött arra, hogy játsszon vele, így hát egyedül bóklászott. Felvett egy-egy tárgyat, üres konzervdobozt, karikát, aztán eldobta őket. Nem unatkozott, hiszen az ekkora emberkének a világ sokat mesél, szép arcát mutatja, minden pillanatban új és új csodáról regél. (Vagy tán csak a gyermeki szem, a szív érzékenyebb?) Katica nem unatkozott, de már úgy megszokta, hogy sétái közben mindig mellette van Zsuzsika. „Mi az, Katica? Miért, Katica?” Ő, ha tudott, és kedve is volt hozzá, válaszolt, magyarázott. Néha összevesztek (ilyenkor pecekig örökharagban voltak), hogy a vészfellegek eltűntével Zsuzsika megkérdezze: „Mi az, Katica?”
- Mi az? – hallja a hangot a kislány. Felocsúdik, szétnéz. Sehol senki, csak a poros út, a leragadt szemű házak, a bóbiskáló lombú fák, az árnyékok és ő. Sehol nem látszottsenki, de hallotta az egyre zsörtölődőbb hangot.
- Mi az? Ki az? Ki zavar, csp-csirip?
Lentről jött a hang. Lenézett. Éppen a kislábujjánál tollászkodott egy veréb. Felpislantott Katicára.
- Miért zavarsz? Fürödtem. Nincs jobb dolgod ebben a hőségben?
- Hahó! – vidult fel a lányka –, végre valaki! Valaki? Valami? – Ezen nem töprengett sokáig. „Játszunk?” – kérdezte, s már eszébe is jutott a találós kérdés. Próba, szerencse, megpróbálkozott vele.
- Te hányat lépsz egy esztendőben?
- Sokat, nagyon sokat, de hogy jön ez ide? Ezért vertél fel?
- Ó, de buta vagy! Apa azt mondta, hogy egyet sem lépsz, mert ugrasz!
- Aztán ő honnan tudja?
- Mert nagy. Nagyobb, mint én. Ő mindent tud!
- Érdekes.
- Én is nagy vagyok! Nagyobb, mint te!
„Ugrik a fene!” – gondolta a veréb. Tetszett neki a kislány, ahogy ott állt egy szálbugyiban. Olyan biztosnak tűnt a maga erejében, nagyságában, mint amilyennek ő látta magát, ő, a Peckesen Lépegető Veréb.
- No és mit tudsz? – kérdezte incselkedő-dölyfös hangon, s a nyomaték végett hozzátette: „Csip!”
- Mindent! Mindent! Mindent!
- Ezt is? – hallotta fentről Katica. Felnézett, nem látott senkit, semmit. A veréb gyengéden megbirizgálta a haját. Katica odakapott. Senki.
- És ezt is? – hallotta balról. Odafordította fejét, de már kaphatta is jobbra, mert onnan hallotta a kétségbeejtően szemtelen hangot.
- No és ezt tudod-e, nagylány?
Bizony, Katica vállán időzött a kis veréb. Nézte a lányka sírásra görbülő száját, de még ez sem volt elég neki: felröppent egy szunyókáló ágra s onnan kiáltott.
- Most nagyobb vagyok nálad! Nagyobb apukádnál is! Ezt csináld utánam, csip-csip!
Katica nézte, nézte, aztán széttárta két karját. Emelgette, emelgette, gyorsabban, gyorsabban, végül nekilendült és hopp… a fenekére huppant.
Arca maszatos lett a könnyeitől.
A Peckesen Lépegető (most éppen Szárnyaló) Veréb mintha olvasott volna Katica gondolataiban, társaihoz fordult.
- A javát még nem is mondtam. Igen, azon a délutánon ismerkedtünk meg. Ő sírt, én megkedveltem. Gondoltam, megnézem, mit kezd új tudományával.
- Hiszen nem is tudott repülni!
- Nem, de megtudta, hogy nem tud! És most, látjátok, most is repül!
- Igazad van. Folytasd, légy szíves.
- Ugye, nem haragszol? – nézett a veréb a pirulni készülő Katicára.
- Nem, mondd csak!
Ott ücsörgött még egy darabig a kislány. Láttam, rosszul esett neki szárnyalgatásom, azt hiszem, akkor szívesen elfenekelt volna. „Ne, ne tiltakozz! Ismerem a gyerekeket, öreg veréb vagyok már én!” Figyeltem, hogyan küszködik a könnyeivel. Lassan megnyugodott, felkelt s elindult a kapujuk felé. Átröppentem az Öreg Kőrisre – régi jó cimborám, sok esőtől védett már meg leveleivel. Kíváncsi voltam. Zsuzsika is az volt.
- Mi az, Katica? Miért sírtál?
- Buta vagy! Nem is sírtam! – füllentett a kislány. – A napocska belesütött a szemembe.
Zsuzsika megnyugodott. Játszottak, összevesztek, kibékültek, játszottak tovább. Már azt hittem, nem lesz semmi, elszundítottam. Egyszer csak megütötte fülem egy szó.
- …veréb.
- Mi az a veréb, Katica?
- Szép madár. – Mikor ezt meghallottam, tudtam: Katica a barátom.
- És mit csinál a verébmadár, Katica?
Ő Akác Komára pillantott, akinek az ágain az imént megtréfáltam. Biztosan eszébe jutott minden. Már-már emelte karjait, amikor…
- Tudod, mit csinál? És nem csak ő, én is tudok ám: fürdik!
És lefeküdt a porba és hempergett. A Vén Verébre, ügyesen csinálta!
- Így? – utánozta Zsuzsika.
- Így.
És olyan koszosak, szürkék, feketék, olyanok lettek, amilyennek én még egy mosdatlan verebet sem láttam!Így volt, Katica?
- Így – pironkodott a kislány. A verebek jót nevettek. Annyira jó kedvük támadt, hogy végül Katica is velük kacagott.
- Menjünk haza! – kérlelte a hálót tartó madarakat.
Peckesen Lépegető intett, s a csapat a nyárfát elkerülve óvatosan lesegítette. Zsuzsika, Anya, Apa körülvették.
- De jó, hogy itt vagy! Nincs semmi bajod? Köszönjük, verebek! Milyen volt fenn? Nagyon vigyázz ezután a léggömbökkel! („Az a lufi!” – súgta Katica és Zsuzsi bólintott.)
Puszilgatták, simogatták. Katica előtt minden összefolyt. Hiába kiabált mindenki, őneki halk duruzsolás a nyájas fogadtatás. A zsivajból kitűnt egy barátságos, de csúfondáros, lekicsinylő hang.
- Már megint itt van ez a buta?
Peckesen Lépegető felemelte fekete bóbitáját.
- Ő nem buta!
- Szerinted. Te mit szólnál ahhoz, ha összetévesztenének?
- Attól függ, kivel.
- Például velem.
- Ez jó! Jópofa vagy, csacsikám!
- Én?
A fürdésre más- vagy harmadnapra Katica kézen fogta Zsuzsit. Sétáltak, sétáltak, egy-két kis dombra lecsüccsentek, összevesztek, kibékültek, sétáltak. Balra néztek, erdőt láttak, jobbra néztek, patakot láttak. Fölnéztek: egy felhőt se láttak.
- Jó időnk lesz, Zsuzsika!
Balra néztek, rétet láttak, jobbra néztek, rétet láttak. Előre néztek: egy szamarat láttak. Összenéztek.
- Mi az, Katica?
- Azt hiszem… talán… lehet, hogy… Tudod mit, megkérdezem.
- Jó.
- Mondd, te fel tudsz repülni a vállamra?
- Már miért tudnék? – morogta a csacsi.
- A fára sem?
- Te most hülyéskedsz, kislány?
- Én? Hiszen a verebek tudnak repülni!
- Azok tudnak. De mi közöm hozzájuk?
- Katica, ez nem veréb? – csiripelte Zsuzsi.
- Úgy látszik, nem. Pedig szürke. Igaz, a verébnek szárnya is van! Szóval nem tudsz repülni.
- Buta vagy!
- Nem is igaz! Már el tudok számolni tizenkilencig, nem is, már tizenhatig! Ugye, Zsuzsika?
- Egy, kettő, három, hat, nyolc, hét! Én is tudok!
- Nagy tudomány!
- Miért, te mit tudsz?
- Iá! Iá! Iá!
- Ez minden? Szebb a csipcsip!
- Van nálatok ernyő, esőkabát?
- Minek, amikor…
De bizony! Balra néztek, vizet láttak, jobbra néztek, vizet láttak. Esett szépen. Dörgött és villámlott. A fele sem volt tréfa. Katica megfogta Zsuzsika kezét, szaladni kezdtek. Balra néztek, esőt láttak, jobbra néztek, esőt láttak. Bőrig áztak.
- Nagyokosok! – szólt utánuk a szamár. |
|
