|
Kocsmai miniatűrök 58. (Anyák és fiúk – Egyoldalú küzdelem szeszért) |
|
Egyed Rozália 82 évet élt. Szinte örökké munkában. Két lányt és öt fiút szült. Köztük apámat. Amióta eszemet tudom, Mama minden áldott hajnalon megivott három cent pálinkát. Tévedés ne essék, apám nem tőle örökölte alkoholizmusát. (Mástól tanulta el.) „Karcsi nagyon szeret innya” – mondogatta nagyanyám. A két decis pálinkás üveget – mesélte később – eleinte az éjjeli szekrényre tett tálcán tartotta, a kis pohár mellett. A stelázsi követte, a dunsztos üvegekbe eltett befőttek mögött, aztán szintén a spájzban a lisztes hombár, majd a kredenc edényei védték. S jöttek sorban a komód, a sublót fiókjai, a sifonér vasalt ruhái között. Mindhiába! Apám még a végelkeseredésben a budi felső gerendája alatt is megtalálta. Mama, bár erős jellem volt, sírt. A fiát siratta. „Tudom, anyám, tudom – Apám néha anyja ölébe bújta fejét –, de nem bírok ellenállni!” És sírt ő is. Ezen állapot akkor szűnt meg, amikor kiköltöztünk szülőházamból. Akkoriban még dívott az évezredes gyakorlat, a házi szülés, nem aláztak meg bábákat, diplomás szülésznőket, ha megtörtént a baj, sőt…
Ezen állapot megszűnt elköltözésünkkor, ám apám az ital rabja maradt. Szinte halála órájáig. /Lásd a 12. miniatűrt!/ |
|
Kocsmai miniatűrök 57. Akik már túl vannak a dolgon (6., A fantom) |
|
Mondja Béla (éppen őt hozta fel példának, amikor az ötletet adta), mondja Dobi Pista, mondják mások is, még arra, a WC-hez legközelebb álló asztalra is mutogatnak, amelyiknél üldögélt, amíg élt (mostanában, főként hogy Erzsike is távozott, Szőrös, vagyis Márta Zoli „bitorolja”), mondják, rendőr volt (a rendfokozatán már nem egységesek a vélemények), mondják: lehetetlen, hogy nem ismertem, pedig ez az igazság: hiába próbálom erőltetni a memóriámat, hiába hallok egyre több adatot, nem ugrik be semmiféle arc, se testalkat, se hajszín, egyszóval semmi. Mindegy. „A mi kutyánk kölyke” volt, egy „alomba”, egy „istállóba” rendeltettünk, megilleti hát az emlékezés. Megteszek mindent, hogy kibányásszam emlékeim közül, addig képletesen fejet hajtok az „ismeretlen rendőr” előtt. |
|
|
Kocsmai miniatűrök 56. (Embernek szabadsága – Sanyi: Czétényi Sándor) |
|
- Te aljas vagy, vagy szemét? – szegezi nekem a kérdést a már-már barát cimborám. Megnyugtat, hogy választhatok. Már-már barát cimborám pont olyan, mint Che Guevara. Most napszemüveget vesz fel és pont olyan lesz, mint Fidel Castro. Pont olyan! Némi különbség azért van közöttük, ő nem tűnik forradalmárnak. Diktátornak meg pláne nem. Beszélgetünk, két szakállas negyvenes. Nekem beborítják arcomat, neki még csak pelyhedzenek az ősz szálak. Itt, a diófa alatt sem nyerünk enyhülést. Nem is várunk, hisz az ég éppoly borús, a nappal éppoly sötét, mint amiről beszélünk. (Később majd az eső el fog eredni, de mintha mindegy volna…)
- Te aljas vagy, vagy szemét? – Stilisztikai mázba rejtett erkölcsi kérdésekről vitatkozunk. Csupa-csupa olyan dologról, amelyek eltörpülnek a való világ bonyolult rafináltsága mellett, s amelyekről jelen pillanatban csak vele tudok diskurálni. Már-már barát cimborám – az amatőr filozófus és gazda – egy speciális szolnoki iskola igazgatója, tanára (egyébként újszászi ember, beszélgetésünk is itt zajlik). Kikristályosodott nézetei vannak emberről, világról, változásról. Még nem mondja ki a szót, tao, Buddha, de mér érzem. (Később a rum és személyem hatására el fog mondani egy-két „tanmesét”.) Sokat tanulok tőle. Hogy holnapra elfelejtsem s járjam tovább kárhozatom kitaposott útját!
- Te aljas vagy, vagy szemét? – faggat és immár nem megnyugtató a választás lehetősége. (A nap fellobogott, lángolt, a diófa elköltözött. Én ott álltam pőrén, meztelenül. Segítségért esedezve.)
- Ne haragudj! – Megértettem, hogy nem vár választ a kérdésére.
/Megjegyzés: Amikor Sanyi a „tanmeséket” mondta, már sört ittunk. És réges-rég nem a diófa alatt!/
/Ú. H., 1996. november/ |
|
Kocsmai miniatűrök 55. Bar Kochba betér a Vallonba |
|
Esténként.
Nem Simon Bar Kochba (a 2. századi Róma elleni zsidólázadás vezetője) reinkarnációjáról szól e „történet”, nem. A róla elnevezett játékról, amely egy kérdezési stratégiára épül, s amit mindenki ismer. Mi is. Egyetemista korunkban, útban Szeged – ergo a Sárkány – felé, a Boszorkánykonyhában stb. rengeteget játszottuk. A két emlékezetes feladvány: „A világ teremtésének tv-felvétele” (Sz. Z.), „Lúdtalpas kígyó” (G. K.)… De vissza a jelenbe! Minden rosszindulat, hivalkodó pökhendiség nélkül mondom, a Vallon Söröző barkóba-szeánszai nem ilyen magasságokban zajlanak, aminek elsődleges oka a játszók alkoholszintje. A záróra közelsége miatt csak egy kérdés-felelt részletet közlök. Megnyugtató névtelenség ködébe burkolva a játékosokat. (Meg kell jegyeznem, hogy rövid idő alatt a kocsmai folklór része lett!) „Tárgy?” „Igen.” „Tőlünk keletre van?” „Nem.” „Nem?” „Nem.” „Akkor nyugatra?” „Igen.” „Hollandia!” Új versenyző jelentkezik. Érti a dolgát. „Mit kérdezgettek? Úgy könnyű! A válaszaimból persze, hogy megtudjátok, mire gondoltam!”
Záróra. Bar Kochba kitántorog. A többiek követik. |
|
