4.(Sakkozók 2. – Pista és István)

Másnap nyolckor, amikor Carlofranco bejött, már javában játszottak, és úgy viccelődtek egymással, úgy piszkálták, hergelték egymást, mintha évek óta barátságban élnének. Mestó odébb húzódott s Carlofranco leült a pad végére. Később többen jöttek nézni, kibicelni. Az évek alatt óriási tábora alakult meccseiknek. Még olyanok is, mint Carlofranco, akik nem nagyon értenek ehhez a sporthoz (tudomány – mondta István, játék, művészet – mondta Pista) élvezettel nézték. Általában gyors partikat, kétperceseket játszottak. Szereztek egy sakkórát, és csapkodták rendületlenül. Hamar kialakult a szokásrendjük is: hétköznap késő délutántól késő estig, legtöbbször záróráig játszottak, de előfordult, hogy – mivel a lebetonozott kerthelyiséget nem zárták, csak a padokat, a hamutartókat és nyáron a napernyőket vitték be – a küszöbön ülve vagy a kerítésnél állva tovább is folytatták.

Most hétvége van. Délelőtt. A műköves Sanyi szerint a tízezredik partijukat játsszák a kerthelyiség napernyője alatt. Mestó törökülésben ül, István normálisban, mármint, ahogy egy padon szokás. Mindketten széles karmozdulatokkal emelgetik a bábukat. István hüvelyk-, mutató- és középső ujját lecsüngetve magasra, már-már a feje fölé emeli jobb karját, s tartja, amíg ki nem ókumlálja a következő lépést. A figurához is e három ujjával nyúl, jobb karját magasba emeli, tartja egy darabig,aztán lassan helyezi a kiszemelt négyzet fölé, ott a bábu fejét csóválgatja, s hirtelen csapja a fehér vagy fekete kockára. A máskor önálló, öntörvényű Pista egyben-másban idomul viselkedéséhez, mozdulataihoz. Mi nézzük őket, nevetünk velük vagy éppen rajtuk, hozunk, ha kérnek, italt nekik.

Akadt persze, aki undorodva fordult el tőlük, megbökte a szomszédja könyökét s suttogott: „Nézd azt a két hülyét! Nemhogy dolgoznának!” Barátaimhoz nem jutottak el ezek a szavak, de amennyire megismertem őket, ha eljutnak is, fütyültek volna rájuk. Főleg István, aki, ha formában volt, kegyetlen humorral tudta megszégyeníteni, aki azt megérdemelte. Még Mestót is, pedig ő nem érdemelte meg. Őt nem szavakkal, hanem a győzelmekkel: italban játszottak, és volt, amikor István 300-nál több kiskonyakot nyert tőle, persze csak tizenvalahányat vasalt be rajta. Mert nagyon szerette Pistát, és ismerte szegénységét.

3.(Sakkozók – Mestó)

Jó pár éve (több, hisz jó pár éve annak van, hogy Mestó végérvényesen kiköltözött innen) egy szombat délután Mestó bejött. Szétnézett, köszöngetett, megkérdezte Carlofrancótól, mit iszik, és odaállt mellé, mert akkoriban még a magas bárasztalokhoz hasonlító berendezés volt, olyan talponállós. Mestó csak tekingetett kifelé meg hátrafelé. Carlofranco kérdésére ezt a választ adta: „Valakit, aki tud sakkozni.” „Én tudok egyről.” Mestó szemében lázas fény csillant. Carlofranco akkor már ismerte Harsányi István szokásait, napirendjét. „Holnap vasárnap, ugye? Akkor hét órakor lemegy újságot, Népszabadságot és Népsportot venni, hét tízre itt lesz.”

[A következők egy része egyesek számára ismerősnek tűnhet, de csak egyeseknek, és csak tűnhet, ezért leírom. Mestó költő volt. Ideje, hogy nevén nevezzem: Halmai Istvánnak született, költőként felvette a Bányász vezetéknevet. Barátja (barátom, barátunk) adta neki ezt, ami bizarrabb, játékosabb és egyénibb, mint a Mester. Mestó költő volt, meg író, meg filozófus, meg szociológus, meg munkásőr, meg tanár, előbb egy szakmunkásképzőben, aztán a főiskolán, majd valami intézetnél valami vezető.  Utolsó éveiben biztonsági őrként dolgozott. A Malomárok, s különösen István barátsága némi megnyugvást adott örökké háborgó lelkének. Egy kulturális lap főszerkesztő-helyettese is volt, abban közölte regényének részleteit. A kíméletlen a Kazinczy tevékenysége előtti nyelvállapotot imitálta, amivel enyhén szólva nem számíthatott közönségsikerre. A regény első részletének utolsó bekezdésében írta: „Majd asztán mentünk a Ferentzel ostáblával játszani meg veresbort inni a tavernába Siga báttyámhoz.” „Tudod, ki az a Ferenc?” – kérdezte. Carlofranco sejtette, sőt biztos volt benne, de ismerte barátja gyerekes boldogságát, amikor egy feladat elé állítptt embernek ő adja meg a választ, ezért megjátszotta a tudatlant. „Nem.” Mestó felnevetett. „Ferenc? Hiszen naponta találkozol vele!” „Feladom, ki az?” „Hát István!” „Akkor miért Ferentz? Kinek, minek higgyek, az életnek vagy az irodalomnak?” Mestó felemelte fejét, összehúzta szemeit. „Nekem higgyél, Karcsikám!” „Az ostábla meg a sakk?” „A mai ostáblát már sakktáblán játsszák, de a középkorban másképp. Tudod, mi a lényeg? Az egész mindenséget modellálja ez a játék! Jó, mi?” Carlofranco nem kérdezte, ki az a Siga báttyám, de arkhimédészi hévvel megjegyezte: „A taverna biztosan a Malomárok!” „Így van, barátom!” – és vállon veregette.]