|
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 78. (Az 5-ös számú kórterem – Áthallások) |
|
Végül is 2013. január 2-án műtötték meg a bal szememet, s utána az 5-ösbe kerültem. Nem a csehovi 6-osba, az elmeosztályra, az ötbeteges, a tökéletes alattvalósba (Nyikitásba). Nem, itt a kopasz Laci volt a műtőssegéd, aki hébe-hóba betér egy nagyfröccsre a Vallonba is. A kórteremben hárman voltunk, egy 88, egy 68 ás egy 55 éves – az ott tartózkodásom rövidsége miatt nem jegyeztem meg a neveket. Groteszk módon a 88 éves életvidám öregúr istápolt kettőnket. (Én még előtte voltam az érfestésnek és az értágításnak.) Részben neki köszönhető, hogy átmókáztuk a másfél napot. Hazatérésem után első utam – természetesen – a Sörözőbe vezetett. Nem fogadott üdvkitörés, hisz mindennapos dolog egy-egy vendég hosszabb távolléte is. (Lásd „Roki Kocsma”!) A szabadnapja egy szakaszát itt töltő Andi megkérdi, hogyan sikerült a műtét. Én: „Jól.” Zsuzsa elemében van: „Ezután azt kell adnunk neki, amit kér, nem azt, amit eléje teszünk!” (Mindenki nevet. Én is.) Andi távozása után némi csend, majd belép Barta Sanyi, az agyvérzés utóhatásaival küszködő. Rendel, leteszi a poharát az asztalra, leül, botját maga mellé a földre támasztja. Ő is megkérdez. Én: „Kösz’ jól. A doktornő kiváló szakember.” Szecskó Jani felém fordul: „Mondod most, mert sikerült! Mit mondanál, ha nem ment volna minden simán?” Lenyelem indulataimat. Már az első műtét előtt alaposan végiggondoltam ezt a lehetőséget. Válaszolok: „Ugyanezt! Emberek vagyunk!” Bán Mihály Jani felnéz a söre mögül, keserűen mosolyog. |
|
Kocsmai miniatűrök 77. (A Deep Purple és én) |
|
Blackmore gitárja, Lord orgonája, Gillen éneke valóban sír, Glover basszusa és Paice dobolása méltóságteljes komorságot áraszt. Kérésemre a fiatalabb lányom megkereste a neten ezt a számot. Ezt hallgatom: Amikor a vak ember sír. Nem vagyok teljesen vak, s ha könnyezem, a zene hatása. Aki személyesen ismer, vagy olvasta a Vizeimet, tudja, hogy jó ideje bajlódok a szemeimmel. Most is nagyon fájnak, mégis írok. Nem kenyerem. a hősködés, de úgy vélem, tartozok az olvasóimnak legalább egy köszönettel és karácsony-újévi jókívánsággal. Ez az állapot, remélem, január 16-án megszűnik, amikor a másik szememet is megműtik. Addig szünetel a sorozat. (Apropó, a Kosztolányi-szöveget már régebben letisztáztam, így csak az esedékes részleteket küldözgetem Zolinak.) A nyomtatott nagy betűs piszkozatot itt, a Vallonban írom. Megfosztva az olvasás, írás, sőt a tévézés kellemetességeitől, ez a kocsma maradt utolsó menedékem a hétköznapokon, sőt néha ünnepekkor is rám zúduló magánnyal szemben. Iszogatom az üdítőitalt (Nem, nem tévedés!) és beszélgetek. Ha van valami lejegyezni érdemes, tollat, papírt kérek Anditól vagy Zsuzsától. Egyébként ők is, Józsi is, és minden törzsvendég üdvözli Önöket. |
|
|
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 76. (Élők, holtak, félholtak…) |
|
7.(A kismotoros horgász)
Ellentétben a Vallon Sörözővel, a Malomárok vendégseregéből csak egyetlen horgászt ismertem. Bányász (Halmai) István, az 50 évet sem megélt költő mestere volt a motorsportnak és a sporthorgászatnak is! Gyakori – és nem kevésbé emblematikus – kép volt, amint viharkabátban és bukósisakkal a fején lelassít a Malomárok előtt, fejét felénk fordítva kiált valamit, de egyikünk sem érti, mit. A hátán lévő hátizsákból horgászbot kandikál ki. Meglendül, ahogy Mestó a mopedjével beveszi a kanyart és elrobog a szóláti tó irányába. |
|
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 75. (Élők, holtak, félholtak…) |
|
6.(Ultizók)
Sportszerűen űzték az ultit is. Egy időben az állandó társaságot ők ketten meg Váradi Jani bácsi, az öreg cigányember jelentette. Mind a hárman viszonylag jó kártyások voltak, de a közben megivott italok tompították a figyelmüket. [Ennyit a sportos életmódról.] Egyszer például István megjátszotta ellenük az ultit úgy, hogy az aduhetes nem volt nála, Jani bácsinál volt, ő meg nem vette észre! „Bornyúk!” – kommentálta a történteket az akkor még aktív kórházi dolgozó, és mindkét lábával bíró Recskó Ignác, Náci bácsi (vö. ivisz, 2011. augusztus 4, „Nevek”), akinek azóta az egyik térdtől műláb, s aki átköltözésük után – a vasárnapok kivételével – szinte minden nap 10 és fél 11 között itt, a Vallonban issza meg 2-szer két deci fehérborát. (Néha csak azért megyek le, hogy vele beszélgethessek.) István mosolyogva felé fordult, és helyeselt, de évekig ugratta őket ezzel a „csúfsággal”, Carlofranco úgy gondolja, ma is piszkálódna, de kártyapartnerei már más szférában verik a blattot. |
|
