Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Kocsmai miniatűrök


Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 89. (Kocsmasirató 2 – Búcsú a búcsúzástól.)

A cím megváltoztatása tartalmi jellegű gesztus. Az utóbbi két írásom látogatottsági mutatója igen gyatra. Elgondolásra késztetett. Rájöttem, amihez nem kell sok ész, hogy hiába nyavalygok, sajnáltatom magam, a dolgok végképp lezárultak.

Elszorult a szívem, amikor Andi felírta egy táblára: „Szomorú vasárnap”, s a gravírozott tükörre gyászszalagot ragasztott. Igen, szomorú volt ez (az) a vasárnap. Az az az eltávolodás jele.

Fiatalabbik lányomnak tegnapelőtt elújságoltam, hogy találkoztam. Öcsi bácsival (ez Bóta Bandi beceneve) és Dorisszal, a kutyájával. „Nagyon megörültem!” „Nem unod még, ezt a gyászos érzést? Még jobban tönkre teszed magad, ha mindig ezen rágódsz! – fortyant fel Zsuzsi és folytatta. – Azok a barátaid, ismerőseid nem haltak meg!”

Döntöttem, nem hagyom abba a miniatűröket! Több okból sem: van még egy halom letisztázatlan cédulám a néhai Vallonból, másrészt még nem fejeztem be a Malomárokról indított sorozatot, s végül, hogy a múltam megmaradt – az igen sok kocsmával teljes.

Immár a Szamovár is oda tartozik!

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 88. (Kocsmasirató 1.)

Egyik imádott versemben a Bikasiratóban írja Devecseri Gábor, hogy a torreádort megkérdezték, akar-e küzdeni, „de a bikát nem kérdezte meg senki”. Itt – legalábbis tudomásunk szerint – nem volt harc, csak vereség van. A miénk is. Főleg.

Tiltakozhatnánk, szidhatnánk őt, de tudjuk, Józsi egy mély empátiával, kitűnő emberismerettel megáldott, melegszívű, de ha kell, igazáért bátran kiálló, tisztánlátó üzletember. Amit tesz, mint az emberek többsége, önmagáért, saját és sajátjai boldogulására teszi, tehát nincs okunk lázadozni. Hiábavaló lenne, és méltatlan hozzánk.

Tudom, tudjuk, nincsenek szigetek, ugyanúgy függünk a külvilágtól, mint magunktól. Most szétszóródunk. Van, akivel néha összefutunk orvosnál, boltban, utcán, talán váltunk is egy-két mondatot. Van, aki könnyen túlteszi magát, keres másik kocsmát. És félek, hogy bár nem túl nagy a város, és még kisebb a mozgáskörzetem, lesz, akivel soha többé nem találkozunk. Ez fáj. Egy ideig sajogni is fog. Valószínűleg örökre.

Hétfőtől talán kerülő úton megyek még a szomszédos tejboltba is. Talán.

Egy, a neve elhagyását kérő törzstag így határozta meg érzését a hír hallatán: „Olyan, mint amikor egy ismerőst vagy távoli rokont veszít el az ember!”

A tulajdonos, helyesebben bérlő Jakab Józsit nem láttam még sírni. Most sem könnyezett, csak – mint gazda, ki felméri veszteségét – a mennyezetre nézett fátyolos szemekkel s csak ennyit mondott: „Ez van, Karcsikám”.

Más humorral próbálta enyhíteni a feszültséget: „Több is veszett Krahácsnál!” Egy újabb hang – tulajdonosát nem méltatom arra, hogy a nevét közöljem – Eötvös Gábort, a bohócot utánozva: „Van másik!” Senki nem nevetett, Fekete Bandi megszólalt: „Hülyék vagytok!” Akik tudták, mire utaltak ezek az alkalomhoz nem illő, pofátlanul morbid mondatok, neki adtak igazat! Valaki javasolta, nyilvánítsuk gyásznappá június 2-át, vasárnapot. Erre már Bandi is felnevetett. „Két nappal később úgyis Trianon-ünnep lesz!” – egy újabb hang. „Ünnep az apád…!”

Tegnap tudtam meg – Anditól –, hogy Józsi alkalmazza mindkettőjüket a Verigában. Zsuzsa és Andi: szupercsapat! Plusz Timi, Dobó Tímea, a „bámulatos csapos”! Így már más! Így már kevésbé fájó a vereség, a hiány.

 

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 87. (Ettől még nem dől össze ez a huncut világ)

Attól (ez is huncutság), hogy nem mindenki vállalja személyiségét, helyesebben – mert „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” (József Attila, 1924), s „Lélek csak az ember a többi / emberek lelkében…” (Kosztolányi Dezső, 1928) – önmagát, nevét, mégiscsak ő (az) marad. Még itt, a kocsmában is.

Van, aki törzsgárda tag, de még egy szót sem váltottunk, van, akivel képtelenség beszélgetni, túlharsog, így hát meg sem kérdezem, ki ő, el is fordulok tőle, erre keres más „balekot”, akadnak, akik kérik, ne nevesítsem őket, mert bajuk származhat belőle, vagy csak szégyellősek. Nem beszéltem a reggelenként Andit vagy Zsuzsát ostromló kávézók hadáról, akiket később nem lehet itt találni. Ahogy van (például Fekete Bandi), aki kéri, hogy jegyezzek, s olyan is ül vagy áll poharával az asztalon, a kezében, akit egyáltalán nem izgat, mit csinálok, sőt büszke arra, hogy még sosem olvasott. Sem tőlem, sem mástól.

 

Folytattam volna még ezt a szöveget, de 2013. május 29-én 20 óra 12 perckor értesültem róla, hogy hétfőtől már örökre zárva lesz a Vallon Söröző, az eredetileg Szamovár. A hír mélyen lesújtott. Nagyon, nagyon mélyen. Összedőlt bennem egy világ. Egy abszolúte nem huncut.

(Nem is javítgattam a stilisztikai hibákat.)

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 86. (Irgum-burgum)

„Azt hiszem, Karcsikám, te megszépítesz minket! – kezdi Bán Mihály Jani. – Egyetlen káromkodás sem olvasható írásaidban, pedig… De hát minek magyarázzam, te is hallod” – belekóstol a sörébe.

Nem ő az első, aki ezt a szememre veti. (A műveltebbek a realizmusra hivatkozva.) Igazuk van. Igaza van Janinak is, nem csak szavaiban, hanem a sörözésében is. Nem tiltakozom, ehelyett elmesélek egy történetet, amit még egy volt, német szakos kolléganőmtől hallottam még évszázadokkal ezelőtt. (Persze ezzel nem Évát akarom öregíteni!)

 „Én voltam a soros, így én kísértem egy kisebb csoport gyereket tanulmányi kirándulásra Németországba. A német nyelvű órák után és a hétvégeken sokfelé vittek bennünket, többek közt egy futballmeccsre is. A közönség soraiban ülő diákjaink „kitettek magukért”: szidták a bírót, káromkodtak. Természetesen magyarul. Nekem égett a bőr az arcomon, mert tudtam, filmeznek minket. A szünetben összehívtam a fiúkat, figyelmeztettem őket, viselkedjenek tisztességesen. Meglett az eredménye. Ha nem tetszett egy-egy megmozdulás, bírói ítélet, így kiabáltak. A kutyafáját!, A teremburáját!, Szedte-vette, teremtette!, Az angyalát!, Az ördög bújjon beléd!, Az ángyod térde kalácsát!, A nemjóját!, A kiskésit!”

-          Ez kurva jó! – szóltak többen nevetve.

Jani rám nézett. Én meg rá.

 
Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 85. (A Titanic, a snooker és Laci)

Szakácsi László, a snookert kedvelő barátom 3-4 jégkockával issza nagyfröccseit. A humorérzékéről már többször tanúbizonyságot tett Zsuzsa az italt elnevezte Titanic-fröccsnek. A snookert természetesen a tévén nézzük, derülünk vagy bosszankodunk a „szakértő” ismételgetésein, szellemesnek hitt szavain, persze ezt csak otthon tehetjük meg, másnap felidézve, mert Andi vagy Zsuzsa teljesen leveszi a hangot, meg egyébként sem hallanánk a feszt szóló rádió, a vendégek beszélgetése (olykor óbégatása, kiabálása), a kávégépek zúgása, süvöltése, az üvegek csörömpölése miatt. Másról is szoktunk beszélgetni. Ő azon kevesek egyike itt, akivel lehet és érdemes. Számos témát elemezgetünk. Én – régi rossz szokásom ez – gyakran élek az Occam borotvájaként ismert módszerrel, ami végletesen leegyszerűsítve annyit tesz, hogy megelégszek a felszínnel (tudományosabban lásd a Wikipédián), ám Laci mindig a dolgok mélyét keresi.

A múltkor elmeséltem neki, hogy Őri Janival néztünk egy snooker-meccset. „Ez rossz lökés volt – állapította meg Jani –, én a közelebb álló golyót löktem volna be.” Elcsodálkoztam, mert az asztalon már nem volt piros golyó, és azon is, hogy az idős (de fiatalos), nikotintól sárgásbarna bajuszú, őszes szakállú, foncsikos társamról kiderült: van, nem tud! Olyan hangon, amiről gondoltam, nem fortyan fel azonnal, elmagyaráztam neki a színes golyók belökési rendjét.

Kábé egyszerre fejezzük be, én a mesélést, Laci a tipmix kitöltését. Bevallja, hogy bár imádja a snookert, a szíve jobban húz a focihoz, maga is játszott évekig. Közben elolvadtak a jégkockák. Szakácsi Laci rám néz barátságosan szűkülő szemeivel. „Karcsikám, azért nem haragszol Jani bácsira?” – kérdezi. Én elpirulok.

 

 
<< Első < Előző 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 Következő > Utolsó >>

14. oldal / 31

Chanson d'automne

új-iVisz

 

Ki van itt?

Oldalainkat 431 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs