Egyik imádott versemben a Bikasiratóban írja Devecseri Gábor, hogy a torreádort megkérdezték, akar-e küzdeni, „de a bikát nem kérdezte meg senki”. Itt – legalábbis tudomásunk szerint – nem volt harc, csak vereség van. A miénk is. Főleg.

Tiltakozhatnánk, szidhatnánk őt, de tudjuk, Józsi egy mély empátiával, kitűnő emberismerettel megáldott, melegszívű, de ha kell, igazáért bátran kiálló, tisztánlátó üzletember. Amit tesz, mint az emberek többsége, önmagáért, saját és sajátjai boldogulására teszi, tehát nincs okunk lázadozni. Hiábavaló lenne, és méltatlan hozzánk.

Tudom, tudjuk, nincsenek szigetek, ugyanúgy függünk a külvilágtól, mint magunktól. Most szétszóródunk. Van, akivel néha összefutunk orvosnál, boltban, utcán, talán váltunk is egy-két mondatot. Van, aki könnyen túlteszi magát, keres másik kocsmát. És félek, hogy bár nem túl nagy a város, és még kisebb a mozgáskörzetem, lesz, akivel soha többé nem találkozunk. Ez fáj. Egy ideig sajogni is fog. Valószínűleg örökre.

Hétfőtől talán kerülő úton megyek még a szomszédos tejboltba is. Talán.

Egy, a neve elhagyását kérő törzstag így határozta meg érzését a hír hallatán: „Olyan, mint amikor egy ismerőst vagy távoli rokont veszít el az ember!”

A tulajdonos, helyesebben bérlő Jakab Józsit nem láttam még sírni. Most sem könnyezett, csak – mint gazda, ki felméri veszteségét – a mennyezetre nézett fátyolos szemekkel s csak ennyit mondott: „Ez van, Karcsikám”.

Más humorral próbálta enyhíteni a feszültséget: „Több is veszett Krahácsnál!” Egy újabb hang – tulajdonosát nem méltatom arra, hogy a nevét közöljem – Eötvös Gábort, a bohócot utánozva: „Van másik!” Senki nem nevetett, Fekete Bandi megszólalt: „Hülyék vagytok!” Akik tudták, mire utaltak ezek az alkalomhoz nem illő, pofátlanul morbid mondatok, neki adtak igazat! Valaki javasolta, nyilvánítsuk gyásznappá június 2-át, vasárnapot. Erre már Bandi is felnevetett. „Két nappal később úgyis Trianon-ünnep lesz!” – egy újabb hang. „Ünnep az apád…!”

Tegnap tudtam meg – Anditól –, hogy Józsi alkalmazza mindkettőjüket a Verigában. Zsuzsa és Andi: szupercsapat! Plusz Timi, Dobó Tímea, a „bámulatos csapos”! Így már más! Így már kevésbé fájó a vereség, a hiány.

Attól (ez is huncutság), hogy nem mindenki vállalja személyiségét, helyesebben – mert „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” (József Attila, 1924), s „Lélek csak az ember a többi / emberek lelkében…” (Kosztolányi Dezső, 1928) – önmagát, nevét, mégiscsak ő (az) marad. Még itt, a kocsmában is.

Van, aki törzsgárda tag, de még egy szót sem váltottunk, van, akivel képtelenség beszélgetni, túlharsog, így hát meg sem kérdezem, ki ő, el is fordulok tőle, erre keres más „balekot”, akadnak, akik kérik, ne nevesítsem őket, mert bajuk származhat belőle, vagy csak szégyellősek. Nem beszéltem a reggelenként Andit vagy Zsuzsát ostromló kávézók hadáról, akiket később nem lehet itt találni. Ahogy van (például Fekete Bandi), aki kéri, hogy jegyezzek, s olyan is ül vagy áll poharával az asztalon, a kezében, akit egyáltalán nem izgat, mit csinálok, sőt büszke arra, hogy még sosem olvasott. Sem tőlem, sem mástól.

Folytattam volna még ezt a szöveget, de 2013. május 29-én 20 óra 12 perckor értesültem róla, hogy hétfőtől már örökre zárva lesz a Vallon Söröző, az eredetileg Szamovár. A hír mélyen lesújtott. Nagyon, nagyon mélyen. Összedőlt bennem egy világ. Egy abszolúte nem huncut.

(Nem is javítgattam a stilisztikai hibákat.)