Kocsmai miniatűrök 14. (Barátság) |
A kocsmában ismertem meg. Ebben. Megtudtam tőle, hogy a felesége néhány éve meghalt,
egyedül neveli fiukat, hogy a dohánygyárban dolgozik. Ő megtudta tőlem, hogy írogatok
ezt-azt. (Mellékesen mondom, hogy később az ő felkérésére írtam – „Karcsi, mindegy,
mit” – az Adam Bahdaj: A fekete esernyő című „regényemet”, amit neki ajánlottam: „Tarai
Miklósnak, a már-már barátnak, aki lehetővé tette, hogy megtaláljam múltam elveszettnek
hitt darabjait”.) Ami kétségkívül a legszorosabb barátságerősítési pont volt, zenei ízlésünk
hasonlósága. (Nagyon belelkesedett, amikor látta, hogy a kocsmában tud beszélgetni a
Colosseumról, a Yesről, a King Crimsonról, az After Cryingról, Emersonról – természetesen,
Lake-ről és Palmerről is – stb.) Aztán elborult az ég fölötte: munkanélküliség, időszakos
munkák. Nagy gondjában egyetlen vigaszító esemény történt: interneten megismerkedett
Beával. Az ismeretség szerelemig tágult. Miatta, érte költözött a Dunántúlra. Két évig nem
jelentkezett. Tegnapelőtt megjelent itt. (Örömkönnyek, meghívás és ennek visszautasítása
– „Sok dolgom van! Csak beugrottam.” –) Tegnap Beával együtt jöttek be. Odahívtak
minket az asztalukhoz, Miklós kért egy kört. Én Beával beszélgettem, aki elmondta, nem
ok nélküli a látogatásuk, temetésre jöttek, Miklós édesapja halt meg. A részvétnyilvánítást
megköszönték, de Miklós megjegyezte, hogy a halál megváltás volt már az öreg számára. A
beálló csendet én törtem meg: „Tudjátok, az a kábé két év, amit nélkületek telt el, számomra
évezredeknek tűnik, ez a néhány perc viszont olyan, mintha egy órája mentetek volna el!”
Bea megsimogatta a karomat. „Ez a barátság, Karcsikám!” |
Kocsmai miniatűrök 13. (Andi mesél – Kulcskérdés) |
A múltkori írásomat egyesek túl szomorúnak, lehangolónak találták. Az is. Hogy miért? Legyen az én titkom.
Mindenestre elhatároztam, hogy a következő – ezen – írás az ellentettje lesz az apasiratónak,
ennek megértéséhez viszont némi háttér-információ szükségeltetik.
A mi kocsmánkban van külön férfi és női WC (nem hímsovinizmus, nem udvariatlanság miatt a
sorrend, hanem a vendégek nemének gyakorisága kötelez). A nőinek kulcsa is van.
És most átadom a szót Andinak.
„Valamelyik nap bejött egy középkorú, nem, olyan öregecske férfi, és a női WC kulcsát kérte.
Sokatmondóan nézhettem rá, mert, elvörösödött arccal mondta, a feleségének lesz, aki kint áll a
bejárat előtt. Megkérdeztem tőle, miért nem a felesége jött ide. – Őt is be kellett volna hívnom?
Alig tudtam megállni nevetés nélkül. Sajnáltam szegényt, s csak annyit kérdeztem:
- Miért, egyébként nem jött volna be?”
Én nem álltam meg nevetés nélkül, s kimondtam ezt a közhelyet: „Bizony, nagy az isten állatkertje!”
Andi bólintott. |
|
Kocsmai miniatűrök 12. (Apák és fiúk – Egy boldog pillanat) |
/Tudjuk, hogy egy kórház nem olyan szükségleteket elégít ki, mint egy kocsma./
Apám gégerákban halt meg. Sokat szenvedett, de ne rontsak ünnepet! Életútja utolsó
szakaszának egy boldog pillanatáról fogok beszélni.
Megkapta már testvéreitől az ijesztően fájdalmas hangot produkáló beszélőgépet, ma is
hallom szavát, mert a szava az övé maradt: „Kisfiam, Karcsikám – addig csak Anyu szólított
meg így –, megtennél nekem egy szívességet?” „Mindent, Apu!” „Menj, és hozzál nekem
egy üveg bort!” Beugrott kezelőorvosának furcsa, kissé cinikus, de szánakozó tekintete,
amikor az abban az időben divatos, a rákot gyógyító csodaszer felől kérdeztem, s amiből
megtudtam, apám gyógyíthatatlan. „Megyek, megyek, Apu!” Ragaszkodott hozzá, hogy
ő fizessen. Csíkos pizsamája zsebéből elővette a pénzt. „Siess, kisfiam!” Siettem, hogyne
siettem volna! Ő már várt. Arcomról leolvasta, sikerrel jártam. Szemembe nézett. Könnyes
volt a szeme. Intett, s bementünk a WC-be. Felbontottam a bort. Ő előkészítette a z
elfogyasztásához nélkülözhetetlen eszközöket (nem haragszanak, hogy, nem részletezem,
mert még mindig fáj, miket), és megitta borát. Aztán a másik adagot is. Addig ivott, míg
kiürült az üveg. Rám nézett. Szeme könnyes volt. „Köszönöm” – csak ennyit mondott.
/Tudom, a kórház nem kocsma, de remélem, ezzel a szöveggel (hozzá) méltó emlékművet
emeltem Apámnak./ |
Egy aforisztikus rövid- s bölcsességű mondat, amelyet – sajnos – nem Gizike
szájából hallottam, hanem a múltkor megidézett B. M. Janiéból, aki pedig a keresztapjáéból:
„Ronda a magyar, ha józan!” |
|